Hogy született a Tejmozi?
könyv - regény - irodalom
Balla D. Károly: Tejmozi - Borító: Balla Csönge
|
• BDK arra kérte kollégáit és barátait: egy idegen nyelvű, számukra fontos prózakötetből fordítsanak le számára magyarra egy lényegesnek gondolt mondatot.
• Felhívására 30-an reagáltak, és 18 nyelvből 43 idegen nyelvű kortárs prózaíró 53 mondatát fordították le számára.
• Ezeket maradéktalanul felhasználva BDK terjedelmes elbeszélést írt Tejmozi címmel (ez az ős-Tejmozi vagy Tejmozi 1.0).
• Ezután a szövegből kimetszette az összes vendégmondatot, törölt számos mellékszálat, az írás terjedelme kb. felére csökkent (Tejmozi 2.0).
• BDK állítása szerint a kimetszett mondatok eltávolításuk után is a szöveg pilléreit képezték.
• A kompakt változat megjelent a Holmi folyóiratban.
• Külön novellákként BDK megírta a történet néhány mellékszálát.
• Több évnyi pihentetés után Balla D. Károly regénnyé fejlesztette a szöveget (Tejmozi 3.0).
• A regény megírása során néhány vendégmondatot visszaírt a szövegbe.
• Felhasználta és eredetiben vagy átdolgozva a szövegbe építette több versét, aforizmáját és korábbi prózaműveinek számos részletét.
• A regényt a Magvető Kiadó 2011-ben adta ki, a kiadó történetében először online könyvbemutatót tartottak a Facebookon.
• A könyvről cirka 20 kritika és szakmai ismertetés jelent meg; ezek egyike sem tárgyalta a regény keletkezésének történetét.
• A szerző azonban több interjújában is részletezte az előzményeket. Úgy gondolja, regénye mint szövegtény nem feltétlenül posztmodern alkotás, ám kétségtelen, hogy előzményeire és megírásának módjára, valamint a regény a regényben megoldásra és a szerzői én > narrátor > főhős határvonalának elmosódottságára tekintettel mégis az.
• Előző két regényét (Élted volt regénye - 1998; Szembesülés - 2005) a szakma posztmodern trükkregényeknek minősítette, így ezek és a Tejmozi szerzőjeként Balla D. Károly ennek a stílusirányzatnak mindenképpen markáns - és egyetlen - képviselője Kárpátalján.
Szövegrészletek
...mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek...
Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek. Látja az öreget a tenger fölött gomolygó ködből kibontakozni, látja, amint elszántan lépdel a végtelennek tetsző hómezőn. Követi tekintetével az imbolygó alakot, látja el-eltűnni az itteni ködben most és az ottani sűrű fúvásban akkor, és látja újra és újra ember alakú folttá összeállni a fényes villódzásból kisötétlő szemcséket, mint ahogy a vetítővászon elvontan vakító fehérségén jelenik meg a felismerhetőség.
Apja rendíthetetlen menetelése egyszerre volt szánalmas és megható, értetlenséget és elragadtatást egyszerre keltett konok elszántsága, amellyel akkor még ismeretlen célja felé törekedett feltartóztathatatlanul. És ő ment utána, követte lépésről lépésre a furcsa zarándoklatban.
Akkor, azon a téli reggelen békéltem meg végleg remeteségével, mondja hősöm, akkor tudtam végleg napirendre térni afölött, hogy családját elhagyva beköltözött a tájba, amellyel eggyé vált. Ő lett nemcsak a tél és a havazás, hanem visszamenőleg is az egymásba áttűnő évszakok. A tobzódó tavasz, amikor kesernyés bodzaillatba bódul a folyópart, a dús nyár, amikor eső után súlyos gombaszagot hoz az erdő felől a szél a párálló rét fölé.
Most őszire vált a kép...
Fel a padlásra
Apám annyit vakoskodott egyetlen alagsori szobánkban, hogy új lakásunkban nem tudott betelni a világossággal. Egyszer meglestem, amint csak áll műterme közepén a tetőablak alatt, fejét felveti. Nem csukja be a szemét, akarja, hogy vakítsa a nagy fehérség. Aztán felfigyel a neszezésemre, felém néz összecsippentett szemével, de nem lát, nem láthat engem, később kipróbáltam, leutánoztam különös szertartását, amikor nem volt odahaza, belopóztam, én is belenéztem az égető világosságba, utána szinte megvakultam, csak foltok villództak a szemem előtt, különös alakú foltok; felismertem őket, semmi kétség: ezeket festette apám újabban, ezek fényeskednek friss vásznain; most, hogy felém fordul, most is ezek úsznak szeme előtt, aztán visszanyeri a látását, te vagy az, kisfiam?, nem szereti, ha zavarják munka közben, pedig nem zavarnám, gondolom, csak ülnék és nézném, ahogy fest. De ő pont ezt nem akarja. Mégis benyitok, és mielőtt bármit mondana, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék.
Ekkorra apám már rég lemondott arról, hogy művészt neveljen belőlem. Most mégis elővette az akvarellkészletet, mire kétségbeesetten tiltakozni kezdtem. Olajjal akarok. Vászonra. Úgy, mint te. Megcsóválta a fejét. Nem lesz az úgy jó, mondta, hosszú annak a sora, fiam, míg idáig juthat az ember. De én csak erősködtem. Mígnem végül elővett egy kisebb méretű, vakkeretre feszített vásznat. Alapozd le, mondta szárazon és szakszerűen, majd hátat fordított. Milyen színnel?, kérdeztem kissé megszeppenve. Hát te akarsz festeni!, volt kurta válasza.
Nekem meg eszembe jutottak korábbi kínlódásaim az akvarellel, amikor még mindenáron meg akart tanítani az ecsetkezelésre. Állt a hátam mögött, ha valamit elrontottam, rám ripakodott, szinte dörrent a fülemben a hangja, én meg reszketve próbáltam elvárásainak megfelelni. Azok a régi vázlatok, ha előkerülnének, nem csak tehetségtelenségemnek lennének hű bizonyítékai, a könnyek pöttyözte festékfoltokból egy jó lélekbúvár sok egyebet is kiolvasna.
Belátom, újra győzött, újra rám bizonyította a tehetségtelenségemet, ugyan miért akarna festeni az, aki még azt sem tudja eldönteni, milyen színnel alapozza le a vásznat. Kitántorgok apám fényes szentélyéből.
Mielőtt új lakásba költöztünk és megihlette volna a fény, egyetlen alagsori szobánkban szorgos mesteremberként gyártotta az aktokat, nem volt hozzá szüksége sem modellre, sem ihletre, ecsetje nyomán engedelmesen gömbölyödtek a női idomok. De évente két-három alkalommal megcsömörlött a sok pucérságtól, ilyenkor képtelen volt dolgozni. Anyám hiába nógatta, ő csak állt a festőállványa előtt, mint akinek arra sincs ereje, hogy megemelje a kezét. Másnap már hozzá sem fogott a munkájához, inkább olvasott, benézett a sakk-klubba, aztán, talán hogy anyánk zsémbelését ne kelljen hallgatnia, teátrálisan bejelentette, mintha valami nagy felfedezést tett volna, hogy elmegy skiccelni a vadkörtefa alá. Én soha nem láttam még vadkörtefát, valahogy azt hittem, az a körtefa bőszen hadonászik az ágaival, meg-megtépázza a közelébe kerülőket. És mivel a skiccelésről sem tudtam, hogy vázlatok készítését jelenti, sokáig azt képzeltem, apám azért indul útnak, hogy valamiféle hősi küzdelembe bocsátkozzék a mérges-dühös körtefával.
Este összepakolta a dobozát, és másnap reggel, mire felébredtem, ő már vonaton ült, hogy másfél órányi utazás és még ugyanannyi gyaloglás után megérkezzen kedvenc fiatalkori kirándulóhelyére. Ott lehevert a rét közepén álló magányos vadkörtefa alá, nézte az eget és nézte a lombot, tekintetét végigvitte a folyó völgyében egymásra magasodó messzi dombok ívén. Aztán kelletlenül kinyitotta dobozát, készített pár szénrajzot, épp hogy anyánknak legyen mit megmutatnia, majd csak ült hosszan, hátát a fa törzsének támasztva, igyekezett semmire sem gondolni és semmit sem érezni. Amikor már úgy találta, minden kiürült belőle, kellőképpen feltöltődött a hatékony semmivel, akkor felkerekedett, átvágott a réten a szederrel benőtt domboldalig, vagy lesétált a folyóhoz, tavasszal barkaágat vágott, nyáron pipacsot, mályvát, levendulát, varádicsot szedett, ősszel kék iringót, szamártövist tépett. Volt, hogy gombát talált, kökényt, galagonyát, somot gyűjtött; a vadkörtefa vackorjából is hozott mindig kóstolót. Az öreg faházat is akkor fedezhette fel.
Sötétedésre jött meg az utolsó vonattal, széles gesztusokkal adta át, amit szedett-gyűjtött, legtöbbször egy-két érdekes kavicsot is előhalászott a zsebéből. Ezekkel játszani nagy kegynek számított, külön el kellett tőle kérni, mert egyébként az ablakpárkányára kerültek, az évek folyamán egyre hosszabbodó sorba.
Másnap aztán ott folytatta a festést, ahol abbahagyta.
Csodálatos, titkos helynek gondoltam a vadkörtefa környékét, mindaddig, amíg magával el nem vitt egyszer. Alig vártam, hogy megérkezzünk, a vonaton rosszalkodtam, fel-alá rohangálva alaposan elfáradtam, gyalogolni már alig bírtam, nyűgösködtem, apámnak nagyrészt a nyakában kellett vinnie, miközben én azon panaszkodtam, hogy nem ülök kényelmesen, mert lötyög a feje. Csalódást éreztem, amikor megérkeztünk, nem találtam semmi különlegeset a nagyra nőtt vadkörtefában, leginkább, sérelmemre, egyáltalán nem látszott dühösnek. Voltaképp idegenkedtem a mezőtől és a réttől, nem varázsolt el a közeli patak csobogása, még a domboldalban szedett szeder sem ízlett annyira, semmint ha apám hozta és adta volna át - este, otthon. Fáradtan, felhólyagzott lábbal érkeztem haza, anyám érdeklődő kérdésére, hogy jól éreztem-e magam, dacos nemmel feleltem.
És mégis: attól kezdve alig vártam, hogy apám újra ne tudjon festeni, s magával vigyen. A következő alkalommal, miután végzett a szénrajzaival, hosszú sétát tettünk. Elhagytuk a rétet, és a domb irányában haladtunk jó ideig, azt hittem, talán újra szedrezni megyünk, de nem, elkanyarodtunk, bozótoson vágtunk át, majd jó ideig a folyó mentén haladtunk. Vedd le a cipődet, parancsolta apám, ő is lehuzakodott. Kavicson járni egészséges, mondta, s elszántan lépdelt előttem. Talpamat törték a kövek, de szót fogadtam, botorkáltam mögötte. Aztán megjött a bátorságom, előre-hátra ugráltam a lapos köveken, mígnem nagy virgoncságomban óvatlanul bele nem léptem egy oszló kutyatetembe.
Újabb rétre értünk. Magányos házikó állott a szélén. Soha nem láttam még faházat, s amikor közelebb mentünk, csodálattal figyeltem, hogyan illeszkednek egymásba gerendái. Kicsit azonban féltem is, a kunyhó rejtelmesnek tűnt valamelyest, talán fenyegetőnek is. Apám meg-megsimította a fényesre kopott falakat, bekémlelt a magas ablakon, aztán a masszív ajtóhoz léptünk. Retesz, lánc, két hatalmas lakat - alaposan bezárták a viskót, talán évek óta senki nem lépte át a küszöbét. Rémes titkokat rejthet ez az ajtó, gondoltam borzongva, magamat ijesztve; még jó, hogy nem tudjuk kinyitni. Nézd csak, figyelt fel apám valamire az ajtó felső szögletében, és felemelt, hogy én is lássam.
Soha nem tapintottam finomabbat, mint annak az alvó denevérnek a selymes szőrzetét. Nem riadt fel jöttünkre, hagyta, hogy ujjbögyömmel hasán megérintsem a szürkés szőrt, kicsit megrándult, de aludt tovább, fejjel lefelé aludt a rejtelmek ajtaja fölött a bőregér. Anya nem fogja elhinni, mondtam apámnak kicsit elkedvetlenedve, mintha bármilyen élmény csupán attól kaphatna igazolást, hogy anyám elhiszi-e vagy sem, amikor elmesélem neki.
Akkor még nem sejtettem, hogy ez a rejtélyes faház lesz apám öregkori menedéke, családját és későbbi fényes műtermét elhagyva ide költözik, hogy filozófusok könyvei között, a vadak járta erdőszél tövében töltse maradék életét.
Új lakásunkhoz közel esett a vár, és nagyjából akkor, amikor apám már sem aktot, sem foltot nem tudott festeni többé, amikor egyre inkább magába fordult, és talán már azt latolgatta, hogyan szabadulhatna megunt életétől, akkor fedeztem fel az új játékot.
Csupán egyetlen helyről, a sáncban növő szilvafa legfelső és legszélső ágáról lehetett belesni a várépület titkos szobájának az ablakán. És onnan is csak akkor, ha meghajtottam az ágat, mint a hintát, ha a végébe mászva megkapaszkodtam, majd erőteljesen újra és újra leguggoltam és felegyenesedtem, csak ha már úgy lóbálódzott, hogy majd leszakad a törzséről, ha már alulra érve az apró gallyak a földnek ütődve letörtek, ha már felül szinte ellökött magától, mint parittyás a lendített követ, akkor, ott, a legfelsőbb ponton, a kilengések tetején, átélve a pillanatnyi mozdulatlanságot és a lélegzetakadásnyi súlytalan halált, abban a helyzetben egy magasságba kerültem a titkos szoba ablakával. De a pillanat ott, a lendület csúcsán, oly rövid volt, hogy semmit nem figyelhettem meg alaposan, mindig csak egy, csak egyetlenegy pici epizód lehetett az enyém, pontonként kellett összeraknom a teljes látványt, és közben hajtanom, hajtanom szüntelen a vársánc mélyén növő egyetlen szilvafa legszélső és legfelső ágát, ágán át törzsét, törzsén át gyökerét, gyökerén át a földet. És én guggoltam és kiegyenesedtem, földbe döngölődve és űrbe szakadva, újra és újra felmagasodva azokért az egyetlen pillanatokért.
Az ablakkal szemközti falon kicsi képek függtek, vörösük és aranyuk úgy csillogott, szinte ki sem vehettem, mit ábrázolnak. Napokig visszajártam a vársáncba hintáztatni a szilvafa legfelső és legszélső ágát, napokig rakosgattam össze magamban a villanásnyi foszlányokat, sokáig tartott, míg megállapíthattam, a képek többsége vagy ugyanazt a szakállas férfit ábrázolja, vagy egy anyát, ölében gyermekével - és mindőjük feje mögött nagy arany tányér látszik. Minél többet sikerült meglátnom a képekből, annál jobban izgattak, annál hevesebben hajtottam a szilvafa-hintát, és annál féltékenyebben dédelgettem magamban titkomat.
Nem tudom, megdöbbenésem vagy csalódásom volt-e nagyobb, amikor apám egyszer elvitt a várépületben székelő helytörténeti múzeumba, és a régészeti leletek, fegyverek, kitömött állatok termei után beléptünk egy egészen kicsi helyiségbe, ahol az én titkos képeim függtek a falon - szemérmetlenül közszemlére bocsátva.
Előző este bekészítettem a táskámba az utoljára kölcsönbe kapott könyveket, és amikor megérkeztem, lázas igyekezettel kerestem mindegyik üres helyét a polcon, semmit sem gondolva abban a pillanatban fontosabbnak, mint hogy a tűrhetetlen hiányokat pótoljam. Mintha a minden kényelemmel felszerelt kis faháznak, akár valami vákuumban lebegő kajütnek a hasadékait próbálnám eltömni, mielőtt a levegő kiszökhetne, vagy az űr hidege besüvíthetne rajtuk.
Alig hallottam meg a kopogást. Az ajtórésben fiatal szakállas pap állt talpig reverendában. Végigmért, biccentett, és miután részvétét kinyilvánítva valamit mormogott, rá is tért a lényegre. Az ikonokért jött. Nagyon ostoba képet vághattam, mire még hozzátette, a szép emlékű papa által festett szentképeket szeretné átvenni, és természetesen a szokott árat kívánja fizetni értük. Zavarodottan invitáltam beljebb az idegent, aki arról biztosított, az sem baj, ha hiányos lenne a rendelt tétel. A tőlem telhető legnagyobb jóindulattal közöltem, valami félreértés lehet, mert az én öregem bizony soha nem festett ikonokat, sőt, az utóbbi hosszú esztendők során egyáltalán nem festett semmit. Vendégem gyanúsan fürkészett, majd megkérdezte, hogy talán a vételárat keveslem-e. Nincs mit eladnom, mondtam szárazan. Érti ő, vette elő behízelgő hangját, hogy nem akarok megválni az apám utolsó munkáitól, de hát ne legyek ilyen konok, azt sem bánja, ha néhányat esetleg megtartok magamnak, de a tétel javát hadd vásárolja meg, tudnom kell, mindegyiknek megvan a maga helye, várják a papok, várják a gyülekezetek fenn a hegyekben, templomaik díszei lesznek, hát miért akarom a jámbor és szegénységükben is oly áldozatkész híveket megfosztani az örömtől. Azok a képek apám szellemét is idéznék, és mindannyiszor, amikor a hívek térdet hajtanak az Úr Jézus előtt, őérte is szólna a fohász. Biztosíthat arról, hogy az áldás gazdag és szapora kegyelmében fog részesíteni a Szűzanya, ha együttműködőnek mutatkozom.
Zavartan széttártam a karomat. De hát nincsenek semmiféle ikonok. Hívatlan vendégem a korábbinál is gyanúsabban mért végig. Akkor engedjem meg, mondta nagyon halkan, hogy ő erről megbizonyosodjon. Körbemutattam: láthatja. Ekkorra elvesztette a türelmét, és engem szinte elsodorva az útjából nagy lendülettel a kamra felé indult. A kis zugoly apám egyetlen szobájából nyílott, főleg élelmiszert tartott benne, lisztet, sót, rizst, befőtteket, hordóban savanyú káposztát. Itt állt a padlásfeljáró alá támasztva a létra is. Egyenesen ehhez lépett az idegen, energikus mozdulatokkal felkapaszkodott, már nyitotta is a csapóajtót, és mielőtt bármit szólhattam volna, el is tűnt a szemem elől. Sietve követtem.
A padláson csaknem teljes sötétség fogadott, de nem kellett megvárnom, hogy a pap felkattintsa az erős fényű lámpákat, nem volt szükségem világosságra a felismeréshez. Az olajfesték semmihez sem hasonlatos szaga mindent elárult.
Újra ott álltam apám műtermében.
Megjelent az Élet és Irodalom LIV. évfolyamának 36. számában,
2010. szeptember 10.
A fenti írást akkor már kész regényszövegemből kiemelve kerekítettem novellává.
Egyszercsak kilép a fehérségből
A második estén hősöm apjának nem sok szava volt a fiához. Ültek ugyanannál az asztalnál, ahol előzőleg a nagy lakmározás és még nagyobb sakk-küzdelmek folytak, nem szólva a jelentős mennyiségben elfogyott borról. Most egészen más hangulat ülte meg a szobát, talán az eszük is másfele járt: nem egymást fürkészték, nem egymást kóstolgatták; gondolataikkal messzebbre, távolabbi időkbe és tájakra kalandoztak.
Mézes kenyér volt a vacsorájuk, majd aszalt gyümölcsöt, diót rágcsáltak és hangosan szürcsölték a jófajta erős teát, amelyhez a vizet hősöm apja egy igen réginek látszó, faszén-tüzelésű szamovárban főzte. És hallgatták ugyanazt a zenét, újra és újra elejétől végig, a végtelen ismétlésre ítélt engedelmes lejátszóról.
Akár meghittnek is gondolhatnám ezt az esténket, mondja vendégszobája ablaka előtt hősöm, ha közben ne éreztem volna a meleg szobában is azt a hideg űrt, amely minden látszólagos egymásra-találásunk ellenére ott tátongott köztünk. Apám gondolatai talán az amerikás öreg ruszin körül jártak, akiről, akkor úgy tűnt, soha nem fog kiderülni, miért ilyen fontos számára.
Hősöm apja megtartotta szótlanságát, bölcselkedő monológját másnap reggelre szánta az önkezdetükhöz visszatérő felismerésekről, a folytonos, de mégis egyenetlenül múló időről, a saját értelmetlenségét megragadni képtelen értelemről, ősi toposzokról és modern szorongásról. Gondolatainak egy részét veretes mondatokba öltözteti majd, az aforisztikus tömörséget költői képekkel díszíti; szemléletesen és plasztikusan beszél, néha mégis nehezen követhetően; majd a jól felépített kerek mondatok sorát váratlanul különálló szintagmák váltják fel, félmondataiból kimarad hol az alany, hol az állítmány, néha csak egy-egy metaforát vet oda, majd szinte címszavakat sorol, olyan, mint mintha valaki egy filozófiai értekezés tárgymutatóját olvasná fel; aztán ismét gördülékeny megfogalmazások következnek, ám tele vannak homályos utalásokkal, nem lehet tudni, mire vagy kire vonatkoznak. Hősöm nem érti. Nem, ott és akkor egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy apja voltaképp hagyatkozik, végrendeletét foglalja az absztrakciókba, mert készül a halálra, mert ahogy előbb a házát, úgy az istentelen öreg ruszin végnyugalmát is megkívánta ott a behavazott temetőben, a senkiföldjén, amelyről nem lehet eldönteni, a faluhoz vagy az erdőhöz tartozik-e jobban, az életük kisszerűségében melegedő emberekhez vagy a farkasok fagyban üvöltő szabadságához. Hősöm az ottani sűrű havazást most váratlanul hasonlatosnak találja a tenger felett itt gomolygó köddel, és ablakán kinézve szinte azt várja, apja egyszercsak kilép a fehérségből, hogy bizonyossá tegye számára, már nem várja vissza, már másutt időzik, épp csak bekukkantott ide egy percre, de hazája már egyebütt van, az idegenség legtávolabbi úszó jéghegyén, amely bukdácsolva hol kiemelkedik a habokból, hol alásüllyed a fortyogó vízbe.
A húgom anyánk elhúzódó kemoterápiája és sugárkezelése idején a korábbi egy hét majd a műtét körüli egy hónap után még háromszor repült haza, igaz, akkor már csak rövidebb időkre. Így láthatta, hogy bár a mama eleinte igen hősiesen viselte a megpróbáltatásokat, idővel csak megtört. Előbb mintha csupán a fény kezdett volna tompább lenni a szemében, később arca is beesett. Amikor haja kihullott, nem győztük vigasztalni; ekkor látszott, méhe nélkül is még mindig nőnek tartja magát, hiúsága erősebb, mint feltétlen hite a kezelés eredményességében. Ereje ekkor már el-elhagyta, egyre fáradékonyabb és elesettebb lett. Már sehol sem volt molett alkata, madárszerűvé fogyott, bőre szinte ráfeszült a csontjaira. Húgom egyik kétségbeesésből a másikba esett, egyfelől anyánk állapota, másfelől utazásainak rossz időzítése miatt, de nem tehetett mást, vissza kellett térnie óceánon túli életébe azzal a tudattal, hogy jó ideig nem is jöhet újra. Én már azon is csodálkoztam, hogy eddig annyiszor elszabadulhatott; vajon hogy tudta kiváltani magát ottani kötelességeiből, vajon miből fizette a borsos árú repülőjegyeket?
A legkeservesebb hetekre aztán kettesben maradtam addigra már-már átlátszóvá aszott anyámmal. Naphosszat ültem az ágya szélén, hallgattam egyre gyengébb és egyre pihegőbb, de szűnni nem akaró beszédét, amint a legnagyobb részletességgel, töviről hegyire elmondta nekem a gyerekkoromat, a mi közös életünket, amikor még igazi fia voltam, amikor ott töltöttem napjaimat az asztal alatt, amíg ő a konyhában foglalatoskodott. Mindenre emlékezett, mindent felmondott, és felmondó emlékezésével kisajátította a múltamat, hogy többé ne tudjam azon valójukban felidézni gyerekkorom történéseit, csakis és kizárólag őáltala, amint ő adja elő nekem halottas ágyának fehér díszletei között.
Második közös reggelünkön nem volt módom hosszasan ébredezni és közben kozmikus élményeket megélni. A sült szalonna átható szaga és a hangos sercegés szinte felriasztott, egyszersmind régi emlékek sokaságát hozta a felszínre. Pontosan tudtam, hogy mi lesz a reggelink: cigánypampuska.
Apám apróra vágta a szalonnát, serpenyőben pirítani kezdte, közben felkockázott néhány szeletnyi kenyeret, s amikor a szalonna már kieresztette zsírja javát és majdnem teljesen tepertővé pirult, a kenyérkockákat beleszórta a serpenyőbe és addig kevergette őket, míg felszívták a zsírt és maguk is megpirultak. Két tányérba osztva elfelezte az adagot, az asztalra tette, ahol már gőzölgött két nagy csésze tejeskávé. Az ágyból kikászálódva egyenesen az asztalhoz ültem, a gyerekkor emlékezetes illatai és ízei elérzékenyítettek. Otthon, régen, a második lakásunkban mindig ez volt a reggeli, ha anyánknak valami dolga akadt és apánkra bízta iskolába indításunkat. Húgommal éltünk-haltunk a cigánypampuskáért, számunkra csemegének, ritka alkalmakhoz tartozó különlegességnek számított ez az egyébként nagyon egyszerű és igen olcsó étel, hozzákapcsoltuk az apánkat övező titkok világához. A húgomnak az a meggyőződése is kialakult, és ezt többször határozottan ki is fejtette nekem, hogy az aktmodellek, akiket a papa fest, egészen bizonyosan ebből a finomságból lakmároznak nap mint nap; ettől olyan szépek.
Bár nem evett mohón, apám hamarább végzett, felállt és könyvespolcához lépett. Azt mondta, adna nekem elolvasásra néhány nagyon fontos könyvet. Feltétlenül tanulmányozzam át őket. Előbb csak tekintetét járatta a könyvek gerincén, aztán ujja hegyével meg is érintett néhányat, de egyelőre egyet sem vett ki a helyéről. Fel és alá lépdelt a több méternyi hosszú polcrendszer előtt, kezét kinyújtva ujjbögyét végig-végig húzta egy-egy soron.
De van itt más egyéb is, amit adni akarok neked, állt meg jelentőségteljesen. Íróasztalához lépett, és az alsó fiókok egyikéből elővett egy extraméretű tömött borítékot. Párat simított rajta, mintha poros lenne, majd felém nyújtotta, de úgy, hogy ültömben ne érjem el, fel kelljen állnom érte. A húgod fontosabb küldeményei, mondta nagyon tagoltan.
Ezen elcsodálkoztam. A gesztuson is, hogy átadja a láthatóan féltve őrizgetett iratokat, de még inkább azon, hogy eszerint ők ketten állandó kapcsolatban állnak, míg én azóta, mióta anyánk temetése után visszautazott, talán ha két-három kurta levelet és fél tucatnyi képeslapot kaptam a húgomtól. Hogy-hogy nincs az intézetetekben internet, hányta a szememre, én már elszoktam a borítékcímzéstől, bélyegragasztásról, játszotta a fölényest, ha levelezni akarsz velem, találj e-mailezési lehetőséget. Hiába szabadkoztam s mondtam némi élccel, amit ő pontosan olyan jól tudott, mint én, hogy ez itt nem Torontó, hanem a civilizációs vívmányok terén jócskán elmaradt, bár feltörekvő ország városkája, ahol még a számítógép is nagy újdonságnak számít – ő csak kötötte az ebet a karóhoz, és makacsul nem írt nekem. Ha nem, hát nem; én is csak hébe-hóba jelentkeztem, ha nagyon hiányoztunk egymásnak, ott volt a méregdrága telefon, kurta beszélgetéseink azonban csak arra voltak elegendőek, hogy megnyugtassuk egymást: jól vagyunk, minden rendben, szép az idő, esik az eső, kemény a tél, hűvös az ősz, késik a tavasz, megy a munka, megy a tanulás, készül a dolgozat, a beszámoló, sikerült a pályázat.
Ám láthatólag apánkkal másfajta kapcsolatot alakított ki. Azonnal bele is nyúltam a hatalmas borítékba, hogy kiemeljek belőle néhány kisebbet – lám, mégsem derogált neki megcímezni, felbélyegezni őket –, de apám leintett: majd otthon, ha több időm lesz és nyugodtan végigolvashatok mindent; ő pedig újra sétálni kezdett könyveinek hosszú sora előtt, körme hegyét húzta a gerinceken, majd, mintha csak találomra tenné, egy-egy kötetet lekapott és vetetlen ágyamra dobta. És közben, minden bevezető nélkül, előadta aznapra szánt bölcselmeit.
A Tejmozi harmadik regényem. Főhőse egy irodalmi ambíciókat dédelgető nyelvész, aki, miközben regényével vívódik, felidézi az apjához fűződő viszonya összetett és ellentmondásos epizódjait, gyerek- és kamasz korának egyes (számára meghatározó) eseményeit. Eközben feltárulnak az anyjához és húgához kapcsolódó történések csakúgy, mint saját felnőtt-életének és szakmai munkájának a problémái. Emlékezésére tanári vendégszobájának tengerre néző ablaka előtt kerül sor – a regény hőse egy északi országban nyer tanári állást, és itt írja apjáról szóló regényét is, miután gyakorlatilag elmenekül otthoni életéből, ahol is nem tudta megoldani a nyelv matematikai modellezésének a feladatát. Visszarévedései és monológjai voltaképp nem egyebek, mint a családját elhagyó apja erős személyiségével és saját, némileg meghasonlott énjével való gyötrelmes tusakodások.
Tejüveg szűri meg a fényt a műteremben, az apa „megélhetési” aktképeket fest fiatal lányokról, közben halk zene szól, fia a tejüveg ajtó mögül leskelődik. Az anya kisfiával egy kitalált, csak kettejük által ismert nyelven beszélget, az apa elviszi fiát a rettentően veszélyesnek gondolt vadkörtefához – egy szorongó, a maga módján mégis boldog gyermekkor elevenedik meg az olvasó előtt. Az apa később elhagyja családját, a fiú, könyvünk hőse attól fogva anyja és húga szeretetjátszmáinak áldozata lesz. Képtelen a saját életét élni, és a szülők halála sem hozza meg a várva várt feloldozást. Kettős le- és elszámolás Balla D. Károly finomra csiszolt, gazdag és egyben mégis takarékos nyelven megírt könyve: egyszerre apa- és anyaregény, fájdalmas tanulságokkal, kibeszéletlenül maradt, ennél fogva feloldozhatatlan feszültségekkel.
A főhős apja otthoni műtermében „megélhetési" aktképeket fest fiatal lányokról, közben halk zene szól, míg fia a tejüveg ajtó mögül leskelődik. Az anya kisfiával egy kitalált, csak kettejük által ismert nyelven beszélget, melyen keresztül egy szorongó, a maga módján mégis boldog gyermekkor elevenedik meg az olvasó előtt. Az apa később elhagyja családját, a fiú attól fogva anyja és húga szeretetjátszmáinak áldozata lesz. Kettős le- és elszámolás Balla D. Károly finomra csiszolt, gazdag és mégis takarékos nyelven megírt könyve, fájdalmas tanulságokkal, kibeszéletlenül maradt, ezért feloldhatatlan feszültségekkel.
Amikor tavaly egy meleg nyári napon átutaztam Ungváron, mivel egy kisebb társasággal voltam és amúgy is nagyon siettünk, nem látogattam meg Balla D. Károlyt. Nem látogattam meg, de miközben a városban araszoltunk, nézelődtem, és próbáltam kitalálni, merre lehet az az akkortájt bizonyára a szokottnál is forróbb manzárdszoba, amelyből Balla a világ történéseit figyeli, és ahonnét rendszeresen tudósít szemlélődéseiről – hol az írói életmű részeként, hol ahhoz ezer szállal kapcsolódva online felületen. Nem kétséges ugyanis, hogy BDK Kárpátalja legismertebb bloggere. Életének külső és belső rezdüléseiről számol be az interneten, sőt megkockáztatom, ő a magyar irodalom „leginteraktívabb” alkotója: ha valaki egyszer alaposan meg fogja vizsgálni írói pályáját, nem hagyhatja figyelmen kívül számtalan virtuális megnyilvánulását a blogbejegyzésektől kezdve egészen a közösségi oldalakon tett hozzászólásokig.
Nem meglepő, hogy új kötete, harmadik regénye már a megjelenés előtt saját blogot kapott. Ebből megtudhatjuk, hogy a mű első darabjai 2004-ben keletkeztek, amelyekből kiindulva a szöveg négy-öt évvel később formálódott egésszé. Mégpedig oly módon – derül ki ugyancsak a blogból, pontosabban egy arra föltett, szintén internetes interjúból –, hogy az író nem készített semmiféle előzetes tervet, hanem egyszer csak nekiült a regénynek, „hátha utóbbi majd megteremti az előbbit (…) csak elkezd folyni a szöveg, egyik mondat hívja a másikat, egymásból következnek a dolgok, és nem a szent koncepcióból”.
Mindez nagyban tetten is érhető. „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek” – ezzel a mondattal kezdődik a Tejmozi. Hamar kiviláglik azonban, hogy a főhős alapvetően narrátor is, lévén, hogy a szöveg egyes szám első személyű, ám a legelső mondatban meghatározott másik, „valódi” elbeszélő a későbbiekben csupán időnként „jelentkezik be”: olyankor, amikor mintegy megmutatja nekünk a főszereplőt, aki vendégtanári állásának elfogadása után egy tengerre néző ablak előtt állva gondolkodik a múltbéli dolgokon; egyébként teljesen átengedi a terepet neki.
Ezek a bejelentkezések viszont meglehetősen hézagosan, esetlegesen történnek, mintha az írónak épp akkor jutott volna eszébe a regény legelején fölvázolt, egyébként érdekes elbeszélői pozíció, amellyel talán még messzebb is lehetett volna jutni. Ugyancsak ezt a szándékolt megkonstruálatlanságot jelenítik meg az apának az életről és a halálról szóló, gyakran esszébe illő monológjai – vagy éppen a főhősé, aki eredeti szakmája, a nyelvészet kérdései mellett a regényírás lehetetlenségéről elmélkedik, miközben ő maga előbb az anyjáról, utána pedig az apjáról szóló regényen dolgozik. Ez természetesen nem az a regény, amit a „valódi”, leginkább megbúvó narrátor végül megír. Úgy gondolom, hogy ez a „regény regényének regénye” nagyon jó ötlet, amelyet – koncepció ide vagy oda – még inkább ki lehetett volna aknázni.
Hiányérzetünk mindazonáltal nem kell hogy legyen. Irodalmunkban viszonylag kevés az olyan mű, amelybe nem türemkednek be különféle módokon és mértékben a jellegzetes magyar sorskérdések, viharos történelmünktől kezdve Trianonon át a holokausztig. És ez nem valamiféle minősítés akarna lenni, csupán annak a vágynak a kifejeződése, miszerint milyen jó lenne egyszer eljutni oda, hogy végre nálunk is az általános, globális emberi kérdésekre fókuszálhasson az irodalom fő sodra. Balla D. Károly új regénye a mostani kivételek közé tartozik. Nincsen benne nagy ívű cselekmény, hatalmas szavak vagy éppen váratlan fordulatok – hiszen a szülők elvesztése, bármennyire fájdalmas, a mindennapok tragédiái közé tartozik –; a Tejmozi ugyanakkor egyetemes, a világ minden táján egyformán érvényes és értelmezhető dolgokkal, így elszakadással és leválással, felnőtté válással és elmúlással foglalkozik.
Mert igen, az kiderül, hogy a történet fő színtere Kárpátalja, az „átkozott provincia”, ahogy a narrátor szerepébe belesimuló főhős húga nevezi, aki aztán hamar el is vágyódik onnét, míg bátyja csak a múlt (korántsem végleges) lezárása után követi. Ám BDK innét jóval messzibb: ránk, mindnyájunkra tekint. „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is” – szögezi le a főhős apja, mi pedig keserédes borzongással gondolunk mindarra, amiről ez a szépen megírt, bölcsességgel átitatott regény szól: szeretetről és fájdalomról, vagyis a legfontosabb dolgokról, amelyek mögöttünk és előttünk állnak.
Megjelent: Népszabadság, 2011. okt. 1.
Télikert és üvegterasz egyedi igényekre, lapozható üvegfalak és harmonika ajtó erkélybeépítésekhez. A családi ház plusz szobát kap, amely többféle funkciót elláthat üvegtetővel az emeleti teraszon. Loggia, erkély beüvegezés növény kert kialakítására. Kerti terasz beépítése és hőszigetelése alumínium és fa szerkezettel. A beépített terasz kivitelezésénél jól hasznosítható anyagok: beton, üveg, műanyag, fém. Műanyag szerkezetű télikert Budapesten három rétegű üveggel elkészítve. Polikarbonát-panel teraszbeépítés: a kerti teraszok üvegfala szinte törhetetlen.
Télikert és beépített terasz képek Budapest | A télikert építés legegyszerűbb módja a beépített üveg terasz Budapest - déli növények egész évi elhelyezéséhez. Minden tervem télikerti szöveg játék, írta regényem hőse a kisregény utószavában.
Balla D. Károly posztmodern regénye: Tejmozi. Könyv alakban: Magvető Kiadó, Budapest. Kortárs magyar irodalom, határon túli magyar irodalom - Ungvár, Kárpátalja, kortárs posztmodern próza, epika. A kárpátaljai író posztmodern irodalmi akcióból fejlesztette ki kisregényét. Szövegjáték, szövegirodalom, aparegény, anyaregény. Regényem hőse... Kisregény - Fikció + életrajzi elemek. A regény hőse nyelvész. Laptop szerviz.