A Litera irodalmi portál felkérésére 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközöltem itt, ez az utolsó rész.
Ioszipivna Budapesten
Ioszipivna BudapestenMindhárom napomat előre elterveztem. Miután fontos dolgaimat elintéztem, esténként színház-koncert-színház. Csöngével megbeszéltük, mikor milyen előadásra hová vegyen jegyet. Nem sokat keresgettem, hogy mit is nézzünk meg. Pontosan tudtam, mit akarok látni, hallani. Egyetlen dolog nem jött össze. Székely Csaba 10 c. darabját pechemre éppen nem a Radnótiban játszották, hanem Debrecenben. Így aztán elsőre a Szvetlana Alekszijevics munkáiból (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) született Secondhand mellett döntöttem az Örkényben. Kicsit beteges, hogy innen megyek megnézni Pestre azt, amiben éltem, s aminek romjain élek ma is, s amiből menekülnénk már évtizedek óta. Úgy tűnik, hiábavalóan próbálunk szabadulni a letűnt korszakok átörökített borzalmaiból. Miközben körbe-körbe futunk, saját nyomvonalunk tart fogva. Talán azt szerettem volna ellesni, mi a megoldás, hogyan lehetne megúszni a mi közös kelet-európai végítéletünket, amelyet zónák, háborúk, merényletek, katasztrófák emeltek a fejünk fölé. Jó volt az előadás, tetszett Bencének és Csöngének is. Remek díszlet, jelmezek, gondosan válogatott zenék. Hogy Alekszijevics elégedett volt vele, ha látta egyáltalán, arra nem mernék mérget venni. A rendezés mindenesetre rendkívül ötletes, fiatalos, egyedi. Az eredeti művek sallangtalan, dokumentáló anyagának, személyes tragédiáinak világából született egy rendkívül impulzív, hatásos, vérbő, tobzódó játék, amely végeredményben ugyanolyan lesújtó, letaglózó, szívbemarkoló, fájdalmas lett, amilyen maga a forrás, ahonnan merítettek. A darab annak ellenére érte el ezt a hatást, hogy készítői néha túlságosan leegyszerűsített, bejáratott kliséket is használtak. A rendezés (Bagossy László és Kovács D. Dániel) többgenerációs humorgenerátorral operált, az is értse a történéseket, aki megélt hasonlót, az is, aki csak hallott-olvasott róla, és az is legyen résen, aki azt hiszi, vele ilyen soha nem eshet meg. Jó volt újra vagy élőben látni kedves színészeimet: Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Epres Attilát.
Az igazi csoda mégis a következő estén esett meg velünk Snétberger Ferenc gitárkoncertjén a Müpában. Karácsonyi ajándékba kaptuk Csöngével és Bencével a jegyeket. Még soha nem hallottam Snétberger zenéjét élőben, tele voltam várakozással, kíváncsisággal. Bár régen belopta magát a szívembe, gyakran szól nálam a zenéje munka közben, de legtöbb felvételen világhírű zenészekkel együtt muzsikál.
A Müpa Bartók Béla hangversenytermének színpada méltó helynek bizonyult Snétberger Ferenc szólókoncertjéhez is. A hatalmas térben szinte elveszett a két hangfal, és közöttük a szék. Majd megjelent egy ember gitárral a kezében, leült, s így még kisebbé vált. Játszani kezdett, csak úgy magának. Mégis néhány perc múlva másfél ezren érezték a nézőtéren magukénak a zenéjét. A hatalmas színpad zsugorodni kezdett, aztán már nem is látszott, Snétberger muzsikája mindent feloldott, feledtetett. Azt is, hogy közönség vagyunk csupán. Bekövetkezett az az izgalmas metamorfózis, amelyben a művész ránk oszthatta saját magányát. Amikor azt hallhattuk, amit Snétberger legbelül. Pedig eszében sem volt a kedvünkben járni, nem kívánta kiszolgálni közönségét. Szerintem ez a legnagyobb tisztelet a világon, amikor a művész méltónak tartja hallgatóságát arra, hogy befogadja azt a megismételhetetlen, egyszeri csodát, amit ő most itt magának teremtett meg egy szál gitárral a kezében. Muzsikálása nem volt hasonlítható senkiéhez, annyira sajátosan ötvözte a cigány és magyar népzenét, jazzt, flamencót, szambát, komolyzenét. Virtuozitásában, improvizálásában benne volt a lenyűgöző hangversenyterem, és mi is, akik lélegzetvisszafojtva hallgattuk játékát. Nagyszerű volt, nagyszerűek voltunk.
Aztán következő este rájöttünk, a magunkra vonatkoztatott megállapítás mégsem igaz. Jó érzékkel választottam a befejezéséhez Kárpáti Péter Díszelőadását a Trafóban. Nem gyanútlanul ültünk be, utána olvastam, mi is ez a darab. Az alapszöveget maga a szerző adta elő olyan hitelesen, hogy valósággal visszarepített 1890. április 15-ére a Magyar Pasteur Intézet megnyitójára. Azt persze nem is sejtettem, mennyire hatása alá von ez a tökéletesre írt molológ, amely a tudomány emelkedettségből pottyant bennünket egyenesen a kísérleti állat ketrecébe. Az előttünk magasodó fekete pódiumon, amit körbeülve magunk is a darab szereplőivé váltunk, három színész (Téri Gáspár, Julia Jakubowska, Hevesi László) mozgásában, táncában, rángásában, hörgésében, lihegésében, levegőért kapkodásban, fulladozásában, görcseiben követhettük az állatokon és magyarul nem beszélő cselédlányon végrehajtott kísérleteket, kínzásukat, szenvedéstörténetüket. Egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat, a tébolyult elme szavai valósággal behálóztak. Megalázó volt elrágni az almadarabot, a répát, amivel megvendégeltek az etetésen. A gyomrunk összeszorult, már a feloldó helyzetek, fanyar irónia sem segített megkönnyebbüléshez. A közönségből valaki azért időnként felnevetett zavarában, de még ez is kínosan hatott. Szerettünk volna minél hamarabb kilépni a tudóssal való azonosulás szerepéből. Amikor vége lett az előadásnak, mégsem jutottunk feloldozáshoz. Remek játéknak lehettünk szereplői, de semmi kedvünk nem volt tapsolni. Nem is tudtunk volna. Ahogyan egy díszelőadás után dukál, széthúzták a terem hátsó részét leválasztó fekete függönyt, durrant a pezsgősdugó, kezünkbe pezsgőspoharat nyomtak. Keserűpoharat. Csönge a végére egészen rosszul lett, visszautasította a felé nyújtott pezsgőt a darab háziasszonyának (Kárpáti Liza). Megalázottan somfordáltunk el a helyszínről. Letörten ballagtunk a villamosmegálló felé.
Később beszéltük csak meg, milyen remek volt ez a három este. Túlságosan is. Erről eszembe jutott egy ellentörténet, az elmesélésével egyből jobb kedvre derítettem a társaságot. Jó pár évvel ezelőtt meghívott bennünket, kárpátaljai értelmiségieket, írókat, költőket, újságírókat, zenészeket, festőművészeket, galériatulajdonost egy Balaton-parti nudistastrand tulajdonosa néhány napos vendégségbe. Nem volt még idény, kihasználatlanul álltak szállóként üzemelő faházai a parton, ott szállásolt el bennünket. Onnan rajzottunk ki a környéken találkozókra, felolvastunk, a festőművész festett, a zenészek zenéltek. Aztán utolsó este, házigazdánk ezt szánva ottlétünk fénypontjának, elvitt bennünket, szegény ágrólszakadt kisebbségieket a Rákóczi-pincébe, ahol esténként elsősorban a német turistákat bájolták el magyarkodó műsorral. Ezúttal minket etettek, itattak halálra, és természetesen a műsort, amely a legborzalmasabbak közül való volt, is mi élvezhettük. Amikor végre szabadulhattunk, kedves meghívónk elégedetten csettintett, na most aztán nagykanállal ettétek a kultúrát. Nem mondhattam el neki az igazságot, vérig sértődött volna. Pedig csúnyán visszaéltem meghívónk vendéglátásával. Amikor a dramaturgia szerint el akart rabolni a műbetyár, hogy aztán kemény valutáért kivásárolhassanak, ahelyett, hogy visítozva hagytam volna magam felnyalábolni, csúnyán bokán rúgtam a beöltözött Sobri Jóskát. Simán kiosztottam az útját: tévedett, nem én vagyok az ő embere. Bocs.
Berniczky Éva
Megjelent: Litera, 2019. ápr. 14.
