Tavaj elég részletesen beszámoltam a téli ünnepkör idején esett családi eseményekről, az idén ezt elmulasztottam. Utólag annyiról azért beszámolok, hogy két kulturális adósságomat törlesztettem ez idő tájt.
Bűvös vadász
Enyedi Ildikó mindkét alkotása méjen meghatott. Ez túlmutatott a vizuális és művészi-esztétikai élményen, utóbbit, ha elég erős volt, képes az ember később is felidézni: látja a képeket, visszapörgeti az emlékezetes jeleneteket, összerakja a motívumrendszert, hejükre teszi a szimbólumokat, megért összefüggéseket, jelentéseket, közelébe férkőzik a mű titkainak, felfejti méjebb rétegeit, felfogja filozófiáját. Tudja, hogy miért tetszett annyira. Az intellektuális élmény elraktározódik, akár évtizedekre.
Nem így az érzelmi átélés. Az már másnap is felidézhetetlen. Ahhoz újra látni kell a filmet, újra alá kell vetnünk magunkat az összhatásnak.
A Simon mágussal szerencsém volt, később többször is elcsíptem a tévében, és amikor ez már lehetségessé vált, egy élvezhető minőségű digitalizált verziót is beszereztem. A Bűvös vadászt azonban az első alkalom után sem a tévében nem láttam, sem a virtuális térben nem akadtam rá élvezhető minőségben. (Egy szemet rontó, nagy képernyőn élvezhetetlen kópia most is elérhető videómegosztókon, letöltőhejeken). Persze talán nem igyekeztem eléggé, azért talán lett volna útja-módja… Évának viszont épp elégszer áradoztam róla, többek között akkor, amikor a Testről és a lélekről csodáját nemrégiben együtt élhettük át a képernyő előtt.
Gyerekeink mindig roppant leleményesek voltak abban, mijen karácsonyi ajándékkal lepjenek meg minket. Csöngének ezúttal is jó ötlete támadt…
A Budapesten számomra kikölcsönzött és ajéndékként megkapott videókazetta láttán az első kitörő örömön túl azonnal aggódni kezdtem: de hát nincs használható videómagnónk. Pedig volt. Nem gondoltam volna, hogy kb. 12 év használaton kívüliség után sikerül elindítani! A csatlakoztatással akadt kis gond, de Bence végül megoldotta. Nézhettük családilag kedvencemet.
Megérintett most is, ahogy legelőször, bár ez kicsit más volt. Akkor felkészületlenül ért ez az érzelmi töltés, el is varázsolt teljesen, az utolsó jelenetsor katartikus ereje teljes valómat áthatotta – most azonban már okosan fel voltam készülve, hiszen tudtam, mi vár rám, így a spontán ujjongó öröm picivel gyengébb lett, egyben gazdagabb is, mert benne volt a mostani hatáson túl annak a régi letaglózó élménynek az újraélése is. A felhőtlen, teljes énemet bekebelező intellektuális élvezetbe pedig kis kívülállás, sőt, kevéske kritika is keveredett. Észlelni véltem a film bizonyos gyengeségeit, pár túlexponált jelenetet, túlzó szimbólumhalmozást. Viszont felfedeztem a film finom humorát, a szép és megható mögött végig ott incselkedő iróniát – ezt korábban vagy nem fedeztem fel, vagy emléke már végképp elhalványult.
Azt kifejezetten érdekesnek találtam, hogy a jelenetek, fordulatok, vissza-visszatérő motívumok többségére jól emlékeztem, holott maga a cselekmény húsz egynéhány év alatt már teljesen elhalványult.
Csöngéék visszavitték a kazettát a kölcsönzőbe, én pedig örültem, hogy a fizikai létezésből kiemelt emlékkópiáról letörölhettem a port kedvenceim legbecsesebb polcán.