Az ungvári magyar iskola

Elsős tanítónénimre gyakorlatilag nem emlékszem. Sem arca, sem alakja nincs előttem. Amit így utólag nem is értek: 7 évesen mentem iskolába és az első osztájban végig ő tanított. Életem meghatározó élménye kellene, hogy legyen. De nem. Másodikban jött Aranka Jurijevna, és negyedikig vitt minket. Rá viszont eléggé élénken emlékszem, hangjára is külön. Szigorú, sokat követelő, kicsit szúrósnak látszó, de valójában nagyon kedves pedagógus volt; szerettem. Amennyire a kontingens megengedte, jó osztájt nevelt belőlünk, sok erős tanulóval; ki is tartott az erős indítás érettségiig.

Utólag visszagondolva úgy rakom össze a dolgokat, hogy A. J. nem lehetett nagy műveltségű tanerő, és leginkább csak arra tanított meg minket, ami a tankönyvekben volt. Arra azonban alaposan, miközben elvárásai túlmutattak a leckefelmondáson. Nem szerette a biflázókat, sem a strébereket. Igaz, a deviáns viselkedésűeket és az osztáj átlagát lerontó rosszabb tanulókat se nagyon. A húzósakat, önállóan gondolkodókat, másutt szerzett tudásukkal az órán előrukkolókat annál inkább. A gyengék felzárkóztatásávan nem sokat bíbelődött, az erőseket nyomta. Mai fejemmel ezt nem tartom hejesnek. A legsújosabb hiányossága pedig, ami akkor nem igazán tudatosult bennem, az lehetett, hogy nem beszélt választékosan magyarul.

A háború utáni Ungvár egyetlen magyar iskoláját nem lehetett a magyar nyelv fellegvárának nevezni. A tanítói és tanári karban mindig akadtak az oktatás nyelvével hadilábon állók. Ennek oka számos.

Egyik, hogy a szovjet érában egy nemzetiségi iskola a megyei (területi) főnökség szemében kockázati tényezőnek számított, ezért igazgatónak, helyetteseknek, párttitkárnak csakis megbízható és számonkérhető elvtársakat neveztek ki, akikről pontosan tudhatták, hogy párttagkönyvvel a zsebükben igazi szovjet magyarokat fognak nevelni (nem pedig a rendszer potenciális ellenségeit). Sem az ő kiválasztásukban, sem az általuk felvett tanárok megválogatásában nem volt szempont a magas nívójú magyar nyelvtudás. Kis túlzással: sőt. Az iskola főbb emberei közt gyakran ott volt valamelyik orosztanár, aki akkor se nagyon szólalt meg magyarul, ha bírta a nyelvet, és a magyar nemzetiségűek nyelvi identitása sem volt egyértelmű (pl. egy vegyes nyelvű családi származás vagy egy ukrán igazgatófeleség okán).

A másik ok, hogy a fiatalabb káderek már szovjet érában végezték egyetemi tanulmányaikat és természetesen ott oroszul és ukránul tanulták a fizikát vagy matematikát, így az adott tantárgy magyar szaknyelvét egyáltalán nem ismerték. Jó esetben diákjaikkal együtt megtanulták.

A harmadik ok az ungvári magyarok általános nyelvi állapota. Korábban sem volt ez teljesen tiszta képlet, de a szovjet érában nagyon sok minden közrejátszott abban, hogy az igényes magyar nyelvhasználat végképp kimenjen a divatból. Míg Kárpátalja egészére elmondható volt, hogy az asszimiláció nem számottevő (leginkább a szinte homogén magyar falvak okán), ez a városokban, pláne Ungváron másként működött. Teljes nyelvváltásra ugyan nem sok példa akadt, de a fokozatos elmagyartalanodás megmutatkozott szlávos hanglejtésben, orosz-ukrán-ruszin szavak elburjánzó sokaságának a használatban (vettem egy pácska váflit meg egy bulocskát a bufetben), vonzatok eltorzulásában (leadja a vizsgát, megnősült egy nőre, elment beteglapra, csengetek telefonon) és mondatépítésben egyaránt. Jótékony szóhasználattal ezt a szakemberek kárpátaljai regionális magyar nyelvnek nevezik, a nyelvi standardtól való ungvári szintű elkülönbözést figyelve én inkább makaróninyelvet mondanék. Nos: ebből a nyelvi közegből nem sok ojan pedagógus került ki, aki nemhogy a magasabb stíl használatában élen járt volna, hanem legalább a minimális általános (vagyis nem regionális) nyelvi normáknak megfelelően beszélt volna magyarul.

Az oktatás ugyan anyanyelvünkön fojt, de – kevés kivételtől eltekintve – Arany János nyelvét nem igazán volt mód elsajátítania annak, aki másutt (pl. a családban) vagy máshogy (pl. sok olvasással) nem pallérozódott.

Aranka Jurijevna egyik nyelvi fordulatára ma is emlékszem. Amikor negyedikben a nagy honvédő háborút tanultuk (akkor még nagy kezdőbetűkkel kellett írni), szinte minden órán elhangzott, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok valamejik városból kikurgatták a német fasisztákat. Ezt ő így mondta, így tanította. Sztrájkot sem mondott soha, a munkabeszüntetésnek nála strájk volt a neve. Ezen senki nem csodálkozott. Mint ahogy azon sem, hogy nem hívhatjuk őt Aranka néninek, mert ahogy az összes szovjet tanintézetben, úgy a magyar iskolákban is szláv mintára kellett az okítóinkat megszólítani. Ez ojan erősen rögzült, hogy sok évvel az iskola után, ha az utcán összefutottunk, csak úgy zengtek a Márta Mihajlovnák és Joszif Vasziljevicsek. Magyar diák szólította így magyar tanárát.

A mi alsós tanítónénink beszéde tehát nem rítt ki ebből a közegből. Engem is csak a legelején tudott meglepni azzal, hogy amikor privát nyilvántartásába, egy kockás füzetbe is beírta a nevünket (a hivatalos osztájkönyvben cirill betűvel szerepelt nevünk, volt, aki rá sem ismert; mondjuk aki Hegedűs István volt és nem tudta, hogyan szerepel neve az anyakönyvben, amejnek kivonatából az osztájnaplóba átírták, az nem állt fel a névsorolvasásnál arra, hogy Gegegyus Sztyepan. Többek között azért kellett a privát kockás füzet, hogy magunkra ismerjünk.) Nos, amikor ebbe a füzetbe írta be a tanítónéni a saját magunk diktálta magyar nevünket, nálam megkérdezte, azt, hogy Károly, hogyan kell írni, j-vel vagy ly-nal.

Én persze határozottan és önérzetesen mondtam az elipszilont, de ő üresen hagyta a betű hejét: otthon azért kérdezzem meg, hátha mégis j-vel, majd holnap beírja. Okos másodikos nebulóként én akkor ezen eléggé megütköztem.

És több mint ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tanítónénim kéteje ne csak egyszerűen felmerüljön bennem, hanem az ellenkező döntést is meghozzam.

Kedves Aranka Jurievna, én bizony nem elipszilonnal, hanem pontos jével írom a nevemet. Így tessék beírni a kockás füzetbe.