Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Címke: elipszilon

Elipszilon nélkül – Litera-napló 1.

2019 áprilisában egy héten át Évával a Litera.Hu portálon írtunk netnaplót. Én négy bejegyzéssel, Éva három epizóddal szerepelt. Itt újraközlöm valamennyit.

elipszilon nélkül - balla d. károjElipszilon nélkül

Be kell vallanom: áprilisi tréfának indult. Voltak nekem durvább ugratásaim is (számos esetben költöttem például halálhíremet), így igazán ártatlan húzásnak látszott annak bejelentése blogomban, hogy többet nem használom az ly írásjelet. Majd kicsit vidulnak ezen az olvasóim, elsütnek kommentjeikben pár poént, élcelődünk egy keveset a közösségi térben, aztán annyi. Gondoltam. Mivel azonban szeretem a dolgoknak megadni a módját (na jó: nagy feneket kerítek mindennek), a blogbéli bejelentést egyrészt a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága elleni tiltakozásként fogalmaztam meg, másrészt tudákos magyarázatát is adtam annak, miért vált nyelvünkben fölöslegessé ez az írásjel. Harmadrészt kijelentettem, hogy (már csak korrektori múltam okán is) gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly / j megfelelő használatában, így azt szeretném, ha nem a mentséget kereső rossz hejesírók,

rossz helyesíréshanem a ly használatának pontos ismerői csatlakoznának hozzám. Mi szép lenne, ha magyar írók sokasága döntene hasonlóan, ezek után az illetékesek sem maradhatnának tétlenek.

Az ly elhagyása melletti érveimet nem légből kaptam, szakmai körökben a kérdés évtizedek óta jelen van, többek és többször felvetették, hogy mivel a köznyelvből kikopott az a fonéma, amejet valaha jelölt, így ésszerű [az új hejesírási szabájzat szerint észszerű] döntés lenne kivenni a magyar ábécéből is. Az efféle (szerintem megalapozott) felvetésekre azonban mindig rácsattan az a konzervatív vélemény, mej szerint ez a betű nyelvünk értékes hagyománya, nem szabad hozzányúlni, és különben is, egyes nyelvjárásokban még ejtik a palatalizált l hangot. Így aztán a problémát legélesebben felvetők sem gondolják, hogy az írásjel eltörlését az illetékes döntnökök manapság kimondhatnák. Mint ahogy én is inkább csak eljátszottam a gondolattal, arra számítva, olvasóim is majd ezt teszik.

Ám ez csupán részben lett így. Egy kedves nyelvész (!) ismerősöm, láthatóan teljesen komojan, azonnal csatlakozott, kijelentve, hogy amikor csak teheti, ő is mellőzni fogja a szerinte is fölöslegessé vált betűt. Ez erősen elgondolkoztatott, főként, hogy sok más ismerősöm is pozitívan értékelte „bátor döntésemet”. Élcelődők, ironizálók, értetlenkedő beugratottak persze akadtak, de valahogy mégsem tréfaként sült el a dolog.

Aludtam rá egyet, és arra jutottam, hogy akár tarthatom is magam viccesnek szánt elhatározásomhoz. Megkérdeztem magamtól, van-e bennem annyi különcködési hajlam és ojan erős feltűnési viszketegség, hogy komojan elszánjam magam. Van-e ambícióm arra, hogy én legyek az első magyar író, aki soha többé nem használ elipszilont? Feltétlenül! Akkor hát?

Április másodikán keményen elhatároztam: újabb írásaimban mindenütt pontos j-t használok. Ezzel egyszersmind sikerült teljesítenem a szándékos öngól szép példáját. Ugyanis: ha csak áprilisi tréfát űzve megviccelem ismerőseimet, az jópofa dolog; ha tréfán kívül teszek ijen bejelentést, az heroikus tett; de ha eredetileg tréfának szánok valamit, ám aztán magam veszem komojan, az ojan szánalmas, mint az arcra fagyott vigyor.

És mégis, ezután a felemás indítás után is vállaltam. Dörzsölgettem a tenyerem, jó kis fricska ez a nyelvvédőknek. Kapjon rögvest online támogatást: A ly betű trónfosztása.

Ennek épp két éve. Közben akadt néhány újabb követőm, köztük költőtárs, én pedig eljutottam odáig, hogy a homlokukat eleinte ráncoló szerkesztők elfogadják fenegyerekségemet. Újabban közreadott írásaim fölött-alatt már mindenütt a Károj szerepel – a korrektorok pedig csúnyán káromkodnak szövegem olvastán.

Voltak érdekes pontjai ennek az útnak.

Először is figyelmeztettek, ne bitoroljam el mások elsőségét: Hules Béla költő és filozófus (1926-2002), engem több évtizeddel megelőzve, szintén publikált így verseket, ezzel próbálván szétválasztani magában a lírikust a bölcselőtől és egyetemi tanártól (merthogy csakis költőként mellőzte az elipszilont: „arra figyelek ne írjak ly-t ezek szerint tehát versnek szánom ezt az írást”). A megkülönböztetés nálam nem áll: már mindig minden szövegemet jésítve írom. És már rég nem arra figyelek.

Eleinte persze nagyon is. Az ly automatikusan jött a kezemre, akarattal kellett a reflexet felülírnom. Hibáztam is elég gyakran. Másfél év után azonban azon kaptam magam, már nem kell megállnom minden előfordulásnál, a pontos j lett számomra a természetes.

A nevem átírása után pedig az volt a legnehezebb, amikor hivatalos leveleimben is áttértem. Eleinte magyarázkodtam, ma már nem teszem.

De a dolog mégsem ijen egyszerű, mert például a Google nem fogja pártomat. A nevemre keresve ugyan nincs gond, egyszerű félregépelésnek véli és hozza a jó találatokat, csakhogy én napi sok órában honlapok optimalizálásával foglalkozom, azaz igyekszem bizonyos weboldalakat jobb keresőtalálati hejezéshez juttatni, eközben szövegkorpuszokkal, tartalmi megfeleltetésekkel, releváns kontextus kialakításával, kulcsszavas reprezentációval, a szemantikus háló szövevényével foglalkoznom – és hát bizony a keresőalgoritmusok nincsenek tekintettel a bolondériámra.

Kioktatásban is van részem épp elég az online térben, ahol szövegeimmel, kommentjeimmel megjelenek. Van, aki csak rossz hejesírónak tart, más ebből a műveletlenségemre is következtet. Ha jelezni próbálom, ez nálam szándékos, fejemre olvassák, hogy nem tisztelem az anyanyelvemet. Merthogy a hagyományokhoz muszáj ragaszkodni. Tréfával szoktam elütni: de hiszen ez tsak egy táncz volt. Nem mindenkinek esik le, hogy nem Szécsi Pál a tantusz.

Ha tovább szívóskodnak kioktatóim, azzal jövök elő, hogy jó-jó, hát azért használom néha én is a jó öreg literát (khm), például ebben a szóban:

Kárpátallya.

Balla D. Károj

2019. április 8. Ungvár

kárpátalja - kárpátallya

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 8.

(tovább…)

Balla D. Károj: A szó

Ma van a magyar nyelv napja. Ebből az alkalomból ünnepéjesen eltávolítottam az elipszilonokat 1985-ős versemből.


Balla D. Károj

A szó

Versemből visszanéz és rám mered,
hulltában vádol: létre mért is hívtam,
miért is küzdtem érte áldott kínban,
ha megtartanom immár nem lehet.

Versemből hull és sárban hempereg,
meg nem rendít már, nézem csak blazírtan,
az elsők hulltán történt csak, hogy sírtam,
s azóta sárba hullott rengeteg.

Versemből hull a szó és lápba fordul,
majd fulladásos görcsbe merevül,
vonaglik, díszét tépi oj bolondul,

de nem szakad a bársony és a tüll.
Nézem, s az önvád éled (hűl a hit):
Rá miért is adtam békjót: díszeit.

(1985)

Én vagyok a DJ

Nevem védjegyei: a D és a J betű

Eddig a D. betűm felől érdeklődött mindenki, most már a J is méltán lehet az élénk közérdeklődés tárgya. Luca mindkettőre rákérdezett…

…Október végén, november elején nagy családi összejöveteleink zajlottak. Az első futamban először bátyámék családja érkezett meg, majd Csönge és Bence. Ebben az összetételben, így 11-en még soha nem voltunk együtt.

bdk család

Kattintásra nagyobb! Balról jobbra. Felső sor: Bátyám és családja; unokája: Linda; kisebbik lánya: Gabriella; felesége: Adrienn | anyósom: Piroska néni | én magam, Éva. Alsó sor: Kolos párja: Adrienn; Csönge párja: Bence | Kolos; Csönge.

zoltán, lucaAhogy bátyámék elutaztak, Bence nővére, Luca érkezett férjével, Zoltánnal. Most találkoztunk először, de a kölcsönös vonzalom annyira magától értetődő volt, hogy én megismerkedésünk második napján váratlan fordulattal – nem kis meglepetésére – húgommá fogadtam Lucát, jól összekuszálva ezzel a Csönge-Bence tengej mentén kiépülő viszonyrendszert.

dzsko bácsi d. betűje

Giacomo Balla – Dzsako bácsi

Zoltán már első este elmondta, hogy nagyon tetszett neki az Élted volt regénye, ami persze alaposan megérintette hiúságomat még akkor is, ha a címét Zoltán sehogy nem tudta összerakni (kicsit furcsa cím, szó se róla, így ezt a magam hibájának tudtam be). Luca pedig másnap rákérdezett a D. betűmre. Hogy miért és hogy mit jelent. Nekem persze megeredt a nyelvem, elmeséltem, hogy az voltaképp Dzsakó bácsi nevéből ered, legalábbis ezt sejteti a történetet alaposan körbejáró írásom: Dzsako bácsi D. betűje Balla D. Károj nevében, amejben más magyarázatok lehetőségét is említem – ki-ki választhatja a neki legjobban tetszőt.

balla d. károly fiatal. fotóMegpendítettem azt is, hogy a futurista festő, Giacomo Balla fiatalkori arcképe valamejest hasonlít az én hasonkorú  ábrázatomra. Vagy nem.

Aztán még elmeséltem azt is, kolozsvári látogatásunk idején mijen érdekes volt az erdéji író, Balla Károly özvegyének bemutatkoznom (többek között ezért volt szükség megkülönböztető betűre), és tovább csigázva az érdeklődést a fent említett írásban felhozott más lehetséges magyarázatokat szóba hoztam, így azt is, hogy gyerek- és kamaszkoromban igen erős vonzalmat éreztem a természettudományok iránt (redukáltabb formában ez meg is maradt) és ez nagyrészt a Magyar Televízió Delta című műsorának köszönhető. Kiderült, nekik is kedvencük volt. delta, d betűA görög betű iránt kialakult túlzott rajongásomra már nem térhettem ki, végére értünk a sokfogásos ebédnek. De nevem betűi még másnap is szóba kerültek, pécsi kiadóm jóvoltából ugyanis régebbi könyveimből most újra vannak ajándékozható példányaim. A dedikálásba már mindenütt Károj-t írtam, és Luca erre is lecsapott. Mivel vendégeink már elmenőben voltak, nem térhettem ki nyelvészeti fejtegetésekre, így talán a lehető legrövidebb választ adtam arra, miért száműztem még csak nevemből is az elipszilont. Feltűnési viszketegségből – mondtam, és arra gondoltam, ha egyszer majd J betűm történetét is körbejárom egy hosszabb írásban, abban is lesz szabadon választható számos lehetséges  magyarázat. Miért ne lenne az egyik a feltűnési vágy, ha egyszer vallom, hogy különbözni jobban szeretek, mint hasonlítani.

Egy másik értelmezés lehet az, hogy a J-betűt választva alsós tanítónénim kérdésére adtam megkésett választ: Aranka Jurijevna és az elipszilon.


(tovább…)

Aranka Jurijevna és az elipszilon

magyar iskola ungvár

Az ungvári magyar iskola

Elsős tanítónénimre gyakorlatilag nem emlékszem. Sem arca, sem alakja nincs előttem. Amit így utólag nem is értek: 7 évesen mentem iskolába és az első osztájban végig ő tanított. Életem meghatározó élménye kellene, hogy legyen. De nem. Másodikban jött Aranka Jurijevna, és negyedikig vitt minket. Rá viszont eléggé élénken emlékszem, hangjára is külön. Szigorú, sokat követelő, kicsit szúrósnak látszó, de valójában nagyon kedves pedagógus volt; szerettem. Amennyire a kontingens megengedte, jó osztájt nevelt belőlünk, sok erős tanulóval; ki is tartott az erős indítás érettségiig.

Utólag visszagondolva úgy rakom össze a dolgokat, hogy A. J. nem lehetett nagy műveltségű tanerő, és leginkább csak arra tanított meg minket, ami a tankönyvekben volt. Arra azonban alaposan, miközben elvárásai túlmutattak a leckefelmondáson. Nem szerette a biflázókat, sem a strébereket. Igaz, a deviáns viselkedésűeket és az osztáj átlagát lerontó rosszabb tanulókat se nagyon. A húzósakat, önállóan gondolkodókat, másutt szerzett tudásukkal az órán előrukkolókat annál inkább. A gyengék felzárkóztatásávan nem sokat bíbelődött, az erőseket nyomta. Mai fejemmel ezt nem tartom hejesnek. A legsújosabb hiányossága pedig, ami akkor nem igazán tudatosult bennem, az lehetett, hogy nem beszélt választékosan magyarul.

A háború utáni Ungvár egyetlen magyar iskoláját nem lehetett a magyar nyelv fellegvárának nevezni. A tanítói és tanári karban mindig akadtak az oktatás nyelvével hadilábon állók. Ennek oka számos.

Egyik, hogy a szovjet érában egy nemzetiségi iskola a megyei (területi) főnökség szemében kockázati tényezőnek számított, ezért igazgatónak, helyetteseknek, párttitkárnak csakis megbízható és számonkérhető elvtársakat neveztek ki, akikről pontosan tudhatták, hogy párttagkönyvvel a zsebükben igazi szovjet magyarokat fognak nevelni (nem pedig a rendszer potenciális ellenségeit). Sem az ő kiválasztásukban, sem az általuk felvett tanárok megválogatásában nem volt szempont a magas nívójú magyar nyelvtudás. Kis túlzással: sőt. Az iskola főbb emberei közt gyakran ott volt valamelyik orosztanár, aki akkor se nagyon szólalt meg magyarul, ha bírta a nyelvet, és a magyar nemzetiségűek nyelvi identitása sem volt egyértelmű (pl. egy vegyes nyelvű családi származás vagy egy ukrán igazgatófeleség okán).

A másik ok, hogy a fiatalabb káderek már szovjet érában végezték egyetemi tanulmányaikat és természetesen ott oroszul és ukránul tanulták a fizikát vagy matematikát, így az adott tantárgy magyar szaknyelvét egyáltalán nem ismerték. Jó esetben diákjaikkal együtt megtanulták.

A harmadik ok az ungvári magyarok általános nyelvi állapota. Korábban sem volt ez teljesen tiszta képlet, de a szovjet érában nagyon sok minden közrejátszott abban, hogy az igényes magyar nyelvhasználat végképp kimenjen a divatból. Míg Kárpátalja egészére elmondható volt, hogy az asszimiláció nem számottevő (leginkább a szinte homogén magyar falvak okán), ez a városokban, pláne Ungváron másként működött. Teljes nyelvváltásra ugyan nem sok példa akadt, de a fokozatos elmagyartalanodás megmutatkozott szlávos hanglejtésben, orosz-ukrán-ruszin szavak elburjánzó sokaságának a használatban (vettem egy pácska váflit meg egy bulocskát a bufetben), vonzatok eltorzulásában (leadja a vizsgát, megnősült egy nőre, elment beteglapra, csengetek telefonon) és mondatépítésben egyaránt. Jótékony szóhasználattal ezt a szakemberek kárpátaljai regionális magyar nyelvnek nevezik, a nyelvi standardtól való ungvári szintű elkülönbözést figyelve én inkább makaróninyelvet mondanék. Nos: ebből a nyelvi közegből nem sok ojan pedagógus került ki, aki nemhogy a magasabb stíl használatában élen járt volna, hanem legalább a minimális általános (vagyis nem regionális) nyelvi normáknak megfelelően beszélt volna magyarul.

Az oktatás ugyan anyanyelvünkön fojt, de – kevés kivételtől eltekintve – Arany János nyelvét nem igazán volt mód elsajátítania annak, aki másutt (pl. a családban) vagy máshogy (pl. sok olvasással) nem pallérozódott.

Aranka Jurijevna egyik nyelvi fordulatára ma is emlékszem. Amikor negyedikben a nagy honvédő háborút tanultuk (akkor még nagy kezdőbetűkkel kellett írni), szinte minden órán elhangzott, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok valamejik városból kikurgatták a német fasisztákat. Ezt ő így mondta, így tanította. Sztrájkot sem mondott soha, a munkabeszüntetésnek nála strájk volt a neve. Ezen senki nem csodálkozott. Mint ahogy azon sem, hogy nem hívhatjuk őt Aranka néninek, mert ahogy az összes szovjet tanintézetben, úgy a magyar iskolákban is szláv mintára kellett az okítóinkat megszólítani. Ez ojan erősen rögzült, hogy sok évvel az iskola után, ha az utcán összefutottunk, csak úgy zengtek a Márta Mihajlovnák és Joszif Vasziljevicsek. Magyar diák szólította így magyar tanárát.

A mi alsós tanítónénink beszéde tehát nem rítt ki ebből a közegből. Engem is csak a legelején tudott meglepni azzal, hogy amikor privát nyilvántartásába, egy kockás füzetbe is beírta a nevünket (a hivatalos osztájkönyvben cirill betűvel szerepelt nevünk, volt, aki rá sem ismert; mondjuk aki Hegedűs István volt és nem tudta, hogyan szerepel neve az anyakönyvben, amejnek kivonatából az osztájnaplóba átírták, az nem állt fel a névsorolvasásnál arra, hogy Gegegyus Sztyepan. Többek között azért kellett a privát kockás füzet, hogy magunkra ismerjünk.) Nos, amikor ebbe a füzetbe írta be a tanítónéni a saját magunk diktálta magyar nevünket, nálam megkérdezte, azt, hogy Károly, hogyan kell írni, j-vel vagy ly-nal.

Én persze határozottan és önérzetesen mondtam az elipszilont, de ő üresen hagyta a betű hejét: otthon azért kérdezzem meg, hátha mégis j-vel, majd holnap beírja. Okos másodikos nebulóként én akkor ezen eléggé megütköztem.

És több mint ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tanítónénim kéteje ne csak egyszerűen felmerüljön bennem, hanem az ellenkező döntést is meghozzam.

Kedves Aranka Jurievna, én bizony nem elipszilonnal, hanem pontos jével írom a nevemet. Így tessék beírni a kockás füzetbe.

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme