Tizenhat éve történt, amikor a magát szerényen csak Alapítónak nevező alapító megkeresett azzal, hogy hónapokkal azelőtt más-más városokban élő „lelkes rajongók” részvételével alakult egy ijen nevű virtuális klub, eleinte levelezőlista alapján tartották egymással a kapcsolatot és cseréltek eszmét egy-egy újonnan megjelent írásomról, aztán az egyik akkori ingyenes blogszolgáltatónál kollektív blogot indítottak. Ebbe a tagok leginkább kedvenc BDK-verseiket tűzögették be, ojkor indoklással, de főleg anélkül, ellenben a kapcsolódó Szabad Fórumban ki-kialakultak disputák. Ezen kívül felkerült pár innen-onnan lementett híranyag, könyvkritika és velem készült interjú. A címoldal fejlécében elhejezett képecskék részben kiadók megfelelő oldalára, részben az én oldalaimra, részben a portál belső rovataira mutattak.
A BDK olvasókör honlapja 2005-ben
Amikor az Alapító levélben megkeresett és együttműködésre kért (pl. vegyek részt a műveimet érintő eszmecserében), a rám gyakran jellemző barátságtalan hangnemben reagáltam. Először is azt kifogásoltam, hogy a verseimet engedéjem nélkül közölték, és jogvédelem alatt álló munkáim azonnali eltávolítására szólítottam fel az Alapítót. Kis vonakodás után törölte a verseket. Jeleztem, hogy a többi anyagnak ugyan nem én vagyok a szerzője (kritikák, interjúk), de ezeket se lehet „csak úgy” újraközölni. Azt válaszolta, mindenütt belinkelték az első közlés hejét, ha így is sérelmezné a szerző vagy a lap, leszedik.
Hát jó. De mi ez az idióta cím? Együttműködésem feltételéül azt szabtam, hogy ha már mindenáron velem akarnak foglalkozni, legyen a nevük BDK Olvasókör – és érintsenek más témákat is. Ezt megvitatta tagtársaival, akik kollektív döntéssel – olvastam utóbb fórumukban – engedtek kérésemnek.
A résztvevők nickneveket használtak és nem fedték fel magukat, csak sejthettem, hogy Kárpátaljai, illetve (és talán többségükben) innen elszármazott fiatalok lehetnek. Ekkorra én már kiiratkoztam a kárpátaljai magyar irodalomból, de ők akkoriban járhattak iskolába, amikor még „tananyag voltam”, sokat publikáltam idehaza, és nemigen lehetett szavalóverseny versem nélkül. Csak ebből nőhetett ki ez a hiúságomnak hízelgő, de jóérzésemet mégis inkább zavaró kezdeményezés – amejről ojan igazán nem is akartam tudomást venni.
Következő jelentkezésében az Alapító interjút kért tőlem. Az oldalt felkeresve meglepetten tapasztaltam, mennyire felélénkült a működése. Sok szerző több írása, élénk viták a fórumban (például a mesterséges intelligenciáról), néhány nicknév pedig árulkodónak tűnt. Aztán az oldalsávban felfedeztem a „Tagtársaink oldalai, blogjai” rovatot, te jó ég, ezek többsége régi szerző- és szerkesztőtársam, Brekt az Irodalmi Vademecum-ból, G.T. a Transycan Cafe-ból, Sz.P.A a Szpray Blog-ról, meg itt van a Terézapu és a Szárazföldi Hajónapló bloggere, itt van Spenót, blogom állandó kömmentelője, itt van a CyberBooks kiadó vezetője (ő adta ki a Peresztrojkácskát). Hát ezek a fiatalok jól becserkészték az ismerőseimet – ismerőimet.
Nem tehettem úgy, mintha ez a dolog nem létezne. Kompromisszumot kötve jóérzésem és hiúságom között interjút adtam (alább olvasható) rajongóim olvasókörének, beleegyezve, hogy a kérdező FanClub néven tegye fel kérdéseit.
Aztán, ahogy illik, az Olvasókör feloszlott, a blogszolgáltató pedig megszűnt. De a talán nem teljesen érdektelen szöveg fennmaradt. Ímé: (tovább…)
A velem készült alábbi interjú terjedelmében erősen eltérő két változatban jelent meg a budapesti Magyar Narancsban, előbb a nyomtatott lapban a redukált, majd a lap webfelületén a teljes verzió. Az előtörténet annyi, hogy csak az online megjelenésre gondolva nem számítottunk korlátozott terjedelemre, Bakos András (ezúton is köszönöm érdeklődését!) jó sok kérdést tett fel, én legtöbbjükre hosszan válaszoltam (mindez írásban történt), ám amikor kiderült, hogy a nyomtatott Narancs is igényt tart az interjúra, egyharmadát ki kellett húzni. Kértem, hogy a rövidítést én végezhessem el, így nemcsak húztam, hanem tömörítettem, összevontam ezt-azt. Nem volt fájdalommentes, fontos dolgok kimaradtak, de pikk-pakk anyag lett így is, karakterre pontosan épp 2 újságoldalnyi, ahogy kérték. Ám, ahogy ez gyakran megesik, további húzásokra lett szükség, amit már a szerkesztőség végzett el (úgy vélem, épp annyit és azért húztak, hogy egy nem aprócska hirdetés még beférjen alulra). Ezzel a szöveg eredeti összterjedelme kb. a felére csappant és a húzások hején én itt-ott már értelmi zavart éreztem (az olvasó remélhetőleg nem).
Az általam véglegesített kézirathoz képest pár módosítás és kisebb szövegcsúszás azért az online megjelenésnél is történt, no meg – mivel az eredeti címet (Kozmopatrióta és lokálpolita vagyok, Magyar Narancs 2021. május 27.) már felhasználták, velem való egyeztetés nélkül a webes megjelenéshez egy másik idézetet emeltek ki címnek a válaszaimból – az viszont nem a saját szövegem, én is idéztem egy újságból, ahol verseimhez ezt fűzték figyelmeztetésül, tudatva, hogy nem használok ly-n, és nevemet is pontos j-vel írom. Ám annak ellenére, hogy ezt címbe emelték, és hogy sem a kéziratban, sem a nyomtatott verzióban egyszer sem fordul elő a nevem el-ipszilonnal, az online változatban két alkalommal mégis így szerepeltették, egyszer az első válaszom előtt (ezt alább visszajavítottam), egyszer pedig a szerkesztőségi lead-ben (lásd a képet balra).
Legutóbbi hozzászólások