Interjú velem a Magyar Narancsban (kétszer)
Kurvajó dolog megjelenni a Narancsban, de mindettől kicsit megkeseredett a szájam íze. Feszengésem azzal oldódott fel, hogy kérdezőm kieszközölte: kis kivárással a lap online kiadásában a teljes szöveg lásson napvilágot. Így is lett. Illetve…
Hát ijesmik megtörténnek. A kis bosszúságoknál mégis sokkal fontosabb, hogy lényegesnek gondolt dolgokról elmondhattam véleményemet és mindez eljuthatott a nyájas olvasókhoz.
Alább a teljes interjú (az eredeti kézirathoz vissza-visszatérő kisebb igazításokkal – azt pedig nem álltam meg, hogy néhány linket bele ne tegyek), majd fénymásolatban a nyomtatott verzió):
„Olvasóink megnyugtatására közöljük, nem hibát látnak: a szerző nem használ elipszilont, és nevét is pontos j-vel írja”
Kérdezett: Bakos András
Olcsó megoldás volt Ukrajnában a kisebbségek jogait korlátozó nyelvtörvény, de abban, hogy kifizetődő is, már nem lehet annyira biztos a többség – mondja a kárpátaljai író, Balla D. Károly, aki 2017 óta Károj. […]
A kárpátaljai írót hagyománytiszteletről, a nyelv védelméről és az ukrajnai nyelvtörvényről kérdeztük. Írásban válaszolt.
Narancs.hu: 2017-ben, április elsején döntötte el, hogy nem használ többé ly-t az írásaiban. Részletesen megindokolta elhatározását, a dátum miatt mégis lehetett az ötletben viccet sejteni. 2019-es Litera-naplójában bevallja, ez tényleg áprilisi tréfának indult, de aztán tartotta magát hozzá. Az egyik nehézség abból adódott, hogy a Google keresője félregépelésnek gondolja az eltérést, amivel elkezdett foglalkozni, mert érdekli a keresőoptimalizálás. Lehetett kezdeni valamit a Google magyar fafejével?
Balla D. Károj: A Google keresőalgoritmusa fejlett mesterséges intelligenciaként működik, amej képes szemantikus keresésre és arra is, hogy gépi tanulással gyarapítsa tudását. Okos és felettébb találékony.
Odafelé, j-betűs kereséseknél, remekül kezeli a problémát, nem fenyeget a félreértés veszéje, ha például begépelem éppen azt, hogy veszéj, egyrészt javaslatként azonnal felkínálja az elipszilonos verziót, másrészt első találatként kidobja az 1862-es Czuczor-Fogarasi-féle szótár digitalizált állományának LY címszavát, benne az állítással, hogy ez a betű „kiejtve a keményebb l-nek lágyított módosulata”, továbbá „a hanyag kiejtésben … j-vel cseréltetik fel”, és a példák közt ott a veszéj mint hanyag kiejtés. Kedvenc keresőnk rátapintott a lényegre, mert tudjuk, hogy ami bő másfél évszázada hanyag kiejtés volt, ma épp az a nyelvi norma, míg az akkori „l-nek lágyított módosulata” mint fonéma, teljesen kiesett a köznyelv hangrendszeréből. És ha már a Google jóvoltából időutazást téve épp ehhez a fontos nyelvtörténeti dokumentumhoz érkeztünk, tegyünk tisztelgő látogatást mondjuk az ÚTCZA és TÁNCZ címszavaknál (és tsupántsak párat kellene az időben hátrább lépnünk, hogy más könyvekben más furtsaságokon is tsudálkozhassunk). Ezektől a szép hagyományoktól, ugye, megváltunk…
Az internetes keresésben odafelé tehát nincs nagyobb gond, a nem szabájosan beírt szót a szoftver jól kezeli, visszafelé azonban akadozik a menet, mert amikor magában a webes tartalomban vannak rendhagyó j-betűs előfordulások, akkor azok nehezen jönnek elő szabájos elipszilonos kereséssel. Ha például azt szeretném, hogy a felhasználók által beírt első hely keresőszóval az én honlapom kerüljön az élre, akkor nem célszerű a webszövegben a standard változattól eltérnem, mert sorra meg fognak előzni a szótári szabványt betartó szövegek. Márpedig a keresőoptimalizálásnak éppen a honlapok minél előbbre juttatása a lényege, e téren webszövegíróként sokszor le kell hát mondanom a másutt egyre megszokottabb gyakorlatomról.
De két szép példát mégis tudok arra mutatni, amikor a tanulékony Google megoldotta a gordiuszi elipszilont. Ugyanis ha éppen az elipszilon szóra keresünk rá, akkor bizony az én pontos j-ktől tarkálló weboldalam az első találat. A másik leleményesség saját nevemre mutatkozik. A kereső más-más találatot dob az élre a két verzióval: ly-nal a Wikipédia szócikke, j-vel pedig szeméjes blogom a TOP1 találat. Különbséget tevő okosságáért meg is simogattam a jó tanuló buksiját – és nem ment szálka a kezembe.
Narancs.hu: Másfél évbe telt, mire az írásban hozzászokott, és eltelt egy idő, mire az írásait közlő lapok is hozzászoktak az új kézirataihoz. Előfordult, hogy visszaadták egy írását, mert így, elipszilontalanul nem akarták közölni?
BDK: Nem fordult elő, de arra akadt példa, hogy egy lapnál a versrovat vezetője szeretett volna lebeszélni a dologról. Végül engedett makacsságomnak, és verseim az „Olvasóink megnyugtatására közöljük, nem hibát látnak: a szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont, és nevét is pontos j-vel írja” megjegyzéssel jelentek meg. De a konfliktusok elmaradása talán nem annyira a szerkesztők belátásán múlik, hanem azon, hogy erősen megritkultak a kopogtatásaim.
Narancs.hu: Mit lehet mondani arra az érvre, hogy egy magyar írónak, kivált egy „határon túli” magyar írónak az a dolga, hogy tíz körömmel őrizze a hagyományokat?
BDK: Én a hagyománytörést, az újító szándékot, az új és újabb utak keresését egy alkotó esetében magasabbra értékelem, mint a nyomkövetést. Ezzel együtt egyáltalán nem hinném, hogy a hagyományok úgy általában idegenek lennének tőlem, ám annyi igaz, hogy a határon túli magyar íróknak szánt kisebbségi GPS-t határozottan elutasítom, és hogy mit-miben-mennyire tartok követendőnek, illetve mikor-hol-mit tartok meghaladhatónak, elvethetőnek vagy egyenesen megtagadandónak, abban eléggé önfejű vagyok. Na jó, talán különc is. Így az előíró-elváró érveléseket általában lepattintom – és nemcsak ebben a kérdésben.
Merthogy alapvetően mást gondolok nem csupán a nyelvhasználatról, nemcsak az írói magatartásról, hanem a magyarsággyakorlásról is, mint azok, akik alámerülnek a kisebbségi identitásmentő szerepbe, vagy azok, akik ezt a szerepet rajtam számon kérik.
Tíz körmömet hamarább festeném ki szivárványszínűre, semhogy …
Nem sokkal az interjú megjelenése után szavazta meg Fidesz-többségű Magyar Országgyűlés azt a heves tiltakozást kiváltó törvényt, amely kedvezőtlenül érinti az LMBTQ közösség tagjait. Nem is késlekedtem a szivárvány színeivel.
… ojasmit őrizzek vele, ami korlátol, beszűkít, vagy ami arra ad okot, hogy saját (nyelvi, nemzeti vagy akár vallási) hagyományaimat és értékeimet felsőbbrendűnek tartsam. A magyar nyelv nem isteni eredetű, nem kiváltságos és nem is ősibb az etruszkokénál, a magyar igazság a Kárpát-medencében nem erősebb, mint a szerbek, románok, ruszinok, szlovákok igazsága, a keresztény hit nem áll feljebb, mint a datojapálma szellemét imádó őserdőlakó hite. És ennek a szemléletemnek nincs sok köze ahhoz, hogy viccesen Kárpátallyának írom-e szűkebb pátriám nevét, merthogy én ebben a határon túli magyarságomban kozmopatrióta és lokálpolita vagyok. És igenis tisztelem az elipszilont, főmet meghajtva épp most avatom fel az emléktábláját.
Narancs.hu: Korábban majdnem tíz évig tankönyvkiadónak dolgozott, és korrektor is volt, amikor nem a saját írásaival akadt feladata. 2017 áprilisa óta előfordult-e ilyen helyzet, és mit érez korrigálás, szerkesztés közben, ha eljut egy meredélyhez?
BDK: Igen ritkán űzök már efféle szerkesztői élvezeteket, de e téren valóban nagy múlt áll előttem. Tankönyvkiadói évtizedem előtt napilapunk ifjúsági irodalmi rovatát szerkesztettem majd ugyanennyi ideig, utána pedig cirka húsz évem szólt fojóiratok alapításáról, magánkiadók gründolásáról, és hát idehaza én voltam sokáig az egyetlen, aki internetes irodalmi portált, webmagazint, gyűjtőblogot hozott létre, virtuális könyvbemutatókat és kollektív online akciókat szervezett. Az égi törzsasztal, a képzetes szavak szótára, a virtuális irodalmi felolvasóhej, a közös novellaírás, vagy hogy blogomban sokadmagammal együtt vártunk Godotra – ma is mind kedves emlék.
A digitális világ kitágulása egyébként kapóra jött nekem, felmenekülhettem a világhálóra a számomra elfogadhatatlanná vált könyv- és laptámogatási rendszer elől. Akkoriban létrehozott gyűjteményeim többsége ma is elérhető archívumként működik, és magam is elcsodálkozom, hogy ezek alatt az évek alatt száznál több szerző ezernél több művét tettem közzé a weben.
Mindezzel jó ideje felhagytam, ám ha szerkesztenék még bármit is, nyilván tiszteletben tartanám az alaposan belém égett érvényes nyelvi normákat; csak egyet tisztelnék jobban: a szerzők esetleges normatörő szándékát.
Ami pedig a kérdés végét illeti. A minap álmomban felkeresett egy miniszteriális főcsővezető (kísértetiesen hasonlított egy hejbéli költőnkre) azzal a konkrét szándékkal, hogy jelentős szerepet szánna nekem a határon túli fojóirat-katéter programban. Az ember jegessé mered éj közepén effélék hallatán.
Narancs.hu: A nyest.hu cikke, amelyre forrásként hivatkozik, úgy érvel szintén az ly elhagyása mellett, hogy egyfajta gondolkodási konzervativizmus miatt maradt meg ez a betű. A ragaszkodás mögött lehet más, a szakmától független meggondolás is: például amit az ember nagy nehezen megtanult, olyan birtokolt tudás, még ha praktikus haszna nincs is, amiről nem szívesen mond le.
BDK: Igen, én is szomorúan mondtam le a nehezen megtanult logarléc-használatról, alig tudtam elengedni a sormérő vonalzóval milliméterpapíron végzett hasábtördelést, és álmomban még ma is mondogatom a morze-jeleket: tititi-tátátá-tititi, ó mentsétek meg lelkeinket, süjjed egy funkcióját vesztett litera az Ábécé-tengeren.
Narancs.hu: Régebben felmerült az ly kérdése – volt más költő is, aki az írásaiban következetesen j-t használt –, aztán az ötvenes évek óta nem forszírozták, aztán 2010 után megint. Olvastam, hogy az ly-dilemma a magyar helyesírás leginkább neuralgikus pontja, ha kiiktatnák ezt a betűt, az megosztaná a társadalmat, és ezt a konfliktust nem szívesen vállalnák föl. Érdemes lenne népszavazást rendezni egy ilyen nyelvtani kérdésben?
BDK: Lehet, hogy már megtörtént, csak még nem vettük észre.
Narancs.hu: Mit gondol, vajon egy ilyen kérdés hogyan osztaná meg a közéletet? Törvényszerű, hogy aki ragaszkodik az ly-hoz, az nem csak nyelvi kérdésekben konzervatív, a j-pártiak meg liberálisok?
BDK: Manapság minden kérdés alkalmas arra, hogy pro és kontra elszabaduljanak az indulatok, nyilván így lenne ezzel is, és aligha számíthatnánk ojan kulturált vitára, mint amijen Verseghyék-Kazinczyék korában a negyven éven át tartó ipszilon-hárború idején zajlott azon okból, hogy „Némelly Irók az etymologia kedvéért, hogy a gyökérszó el ne vesszen azt vítattyák hogy a ’j’ ragaszték épségben megmaradgyon”.
Az ideológiák szerinti megosztódásnál csak az lehetne durvább, ha cinikus módon a legrosszabb hejesírók alapítanák meg a radikális elipszolonisták pártját, és miután hatalomra jutva alkotmányba írnák az LY-t, annak utána titkos, tiltott jottista orgiáikról ereszcsatornákon leereszkedve kényszerülnének menekülni.
Narancs.hu: Írta, azt szeretné, hogy a nyelv praktikusabb legyen, kevesebb akadály álljon azok előtt, akik használják. Ha nyelvi akadályról van szó, nekem leggyakrabban a hivatalos nyelvhasználat jut eszembe általánosságban, ami olyan, mint a régi polgármesteri hivatalok irodáin a fejmagasságban elhelyezett, nagyobb méretű kilincs. Kárpátalján találkozik olyan helyzettel az ember magyar környezetben, amikor a nyelv nem összeköt, hanem elválaszt?
BDK: A kisebbségi nyelvhasználatot korlátozó ukrán nyelvtörvény és oktatási törvény nyilvánvalóan elválasztó, szembeállító jellegű, diszkriminatív, jogsértő. A harmincéves függetlenségét válságok sorozatában megélő Ukrajna számára a nacionalista igények kielégítése láthatóan olcsóbb beruházás, mint egy jóléti demokratikus állam alapjainak a lerakása. Hogy egyben kifizetődőbb-e, abban kételkedem, mert lehet, hogy milliókban keltenek lelkesedést a nacionalista szólamok és a kisebbségiek identitását és jogait sértő törvények, egyben azonban veszéjes ostobaság is, mert ugyancsak milliókat tesz ellendrukkerré, csendes ellenállóvá vagy radikális ellenszegülővé. Itt persze a játék országos tétje nem a százezressé zsugorodott peremvidéki magyarok sorsa, hanem az, hogy a több milliós orosz nyelvű, orosz identitású lakosság ellenérdekeltté vált Ukrajna nemzetállami törekvéseiben, és az orosz-ukrán háborús viszonyok közepette ez hatalmas kockázati tényező.
Hogy a kisebbségellenes intézkedések manapság miben és mennyire akadájozzák Kárpátalján a szabad magyar nyelvhasználatot, arról nekem szűk magánszférámban nincsenek közvetlen tapasztalataim (egy gyakorló pedagógus erről többet mondhatna), annyit azonban talán érzékelek, hogy amint Ukrajna vezetése sok más téren sem tudja hatékonyan érvényesíteni befojását, akképpen a másnyelvűek megrendszabájozásában is – ezúttal szerencsénkre – eléggé teszetosza. Az országban immár három évtizede bizonyos fokú anómia uralkodik, nincs demokrácia, de nincs diktatúra sem, a gazdaságban kaotikusak a viszonyok, minden téren virágzik a korrupció, a társadalmi igazságosság és az alapvető erkölcsi normák terén óriási a deficit. Azt gondolnánk, ebben a stabilan válságos hejzetben a törvényhozásnak és az államigazgatásnak kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy a kisebbségek jogainak visszanyesésével bíbelődjön. Ezek a jogok az ország függetlenné válása után törvényileg biztosított, európai normákhoz közelítő biztosítékok voltak, míg a mostani törvények sok tekintetben a szovjet éra korlátozásain is túllépnek. Számomra alig hihető, hogy az ország jövőjéért felelős politikusok ne tudnák: a nacionalizmus szelének vitorlába fogása veszéjes vizekre viszi a hajót. …Igaz, e téren európaibb országok vezetői sem mutatnak több bölcsességet.
Az 1990-es évek elején a kárpátaljai magyarság területi autonómiáról álmodott, és ennek reményében voksolt a független Ukrajnára – ma a sosem látott nyelvi korlátozások közepette iskolarendszerének felszámolását, az anyanyelvű oktatás megszüntetésének az előkészületeit tapasztalja. Vajon 20 év múlva lesz-e még iskola, ahol az egy betűvel rövidebb ábécét taníthatják…
De azt hiszem, a kérdés részben talán a kárpátaljai magyar-magyar párbeszédre is vonatkozott, arra, hogy a más-más véleményt, eltérő politikai nézetet, ellenkező ideológiákat vallók egy nyelven beszélnek-e, avagy eluralkodott az egymást-nem-értés. Az kell mondanom, az intézményes nyilvánosság előtt mindenki nemcsak hogy ugyanazt a nyelvet beszéli, hanem gyakorlatilag ugyanazt is mondja. És ez nagyon hasonlít arra, ami a magyar közszolgálati médiából fojik. Szellemi értelemben a magyarországi államideológia propagandagépezete látszólag egységessé gyarmatosította a kárpátaljai magyarságot.
Narancs.hu: A közösségi oldalak révén olyan emberek is írásra fanyalodnak, akik az iskola óta a legszívesebben nem fognak ceruzát a kezükben. Hibáik bosszantóak, de olykor megmutatják, hogyan lehetne egyszerűbbé tenni a nyelv szabályait. Vajon ez a jelenség idővel hat-e az akadémiára?
BDK: Az idősebb korosztájokhoz tartozók életük során megtapasztalták, mijen lassan és nehezen szánják rá magukat az anyanyelv felett őrködő illetékesek a változtatásra. De jaj, mijenekre!? Észszerű, hogy az ésszerű már nem toldalékolt, hanem összetett szó? És valóban akadémiai kérdés-e, hogy savanyútojás-leves vagy savanyú tojásleves?
A hejesírás szabájainak kialakításában, mint tudjuk, több elv érvényesül egyszerre. Ez komoj ellentmondásokhoz vezet, mert mást követel a szóelemző, és mást az egyszerűsítő írásmód, mást a hagyományos, és mást a kiejtés szerinti. Ezeket egyensújban tartani reménytelen feladat, illetve csak kompromisszumok árán lehetséges. A „bosszantó hibák” voltaképpen nem azok, csak más elvet követő alakok. Ha pl. azt írom, eccerű, léccives, akkor a kiejtési elvet követem, nem a szóelemzőt, mint ahogy legálisan is ezt teszem a rag-hasonulásoknál.
Narancs.hu: A magyar nyelv mindazoké, akik használják, vagy sokkal inkább azoké, akik őrködnek fölötte, rászánják az időt, hogy a finomságait megtanulják, megismerjék a természetét, és nem csak hétköznapi helyzetekben, hanem hivatásszerűen is használják?
BDK: Mindazoké.
Narancs.hu: A nyest cikke szerint az ly használatának megtanításával az iskola a nyelvtörténetnek egy önkényesen kiragadott részét tanítja. Ennek az igazságnak a kimondásától azonban nem nagyon pirul el senki: mondattant is tanítottak, olyan töménységben, hogy előfordult némely diákkal, a nyelvtanból beszedett rossz jegyek miatt nem lett ötös év végén magyarból. Mit gondol, hogyan érdemes magyar nyelvet tanítani?
BDK: A kérdésedben a válasz: a magyar nyelvet kell tanítani, nem pedig magyar nyelvtant.
Előző témánkra is visszacsatolva elmesélek egy idevágó történetet.
Néhány éve nyelvész barátom Kijevben részt vett az új ukrán oktatási törvény hivatalos megvitatásán. Elmesélte, hogy előadását egy videó lejátszásával kezdte. A filmen 6-7 éves forma kisfiú biciklizik, még ám kitűnően. A részben szakmabeliekből, de főleg politikusokból álló auditórium nem igazán értette a dolgot, de egy ideig nézték, ahogy a kis kerékpáros magabiztosan hajt, ügyesen fordul, magát produkálva átteszi egyik lábát a vázon, el-elengedi a kormányt, felugrat a járdára, erős fékezéssel becsúszik a kanyarba stb. Amikor a közönség soraiban már zajongani kezdtek – hogy jön ez az ukrán nyelv oktatását szabájzó törvény vitájához? –, nagydoktor nyelvészünk kérdéseket tett fel.
– A tisztelt jelenlévők mit gondolnak, ismeri ez a kisfiú a gravitációs törvényt?
– Nem – hangzott innen-onnan.
– Ismeri a forgatónyomaték átadásának a képletét?
– Nem.
– Ki tudja számítani az aszfalt és a kerékgumi súrlódási együtthatóját?
– Nem tudja.
– Tisztában van a légellenállás és a haladási sebesség exponenciális összefüggésével?
– Nincs tisztában.
– Nincs bizony! Fogalma sincs a fizikáról! – de nézzék meg, mijen remekül biciklizik. Maguk azt várják el a kárpátaljai magyar gyerekektől, hogy azelőtt tanulják meg az ukrán nyelv grammatikáját, mielőtt beszelni megtanították volna őket ezen a nyelven.
Az anyanyelv oktatására mindez annyiban érvényes, hogy a szavakat sem azért toldalékolja egy magyar hatéves hejesen, mert majd pár év múlva bebifláztatják vele az ige- és főnévragozást.
Narancs.hu: És hogyan érdemes szeretni? Ha olyan nyelvi jelenséggel találkozik az ember, ami nem tetszik, inkább szemet huny, elkerüli, vagy megnézi, miért létezik, miért olyan?
BDK: Tudatos és valamejest tanult nyelvhasználóként is azt vallom, hogy szeretni mindent, így a nyelvet is, elsősorban ösztönösen kell/lehet. A tudás, a megismerés ezt elméjítheti. De vajon kevés ojan esetet ismerünk, hogy az olvasni szerető gyerek megutálja az irodalmat az iskolai oktatás fojamatában?
A nyelvi jelenségek tetszeni vagy nem tetszeni viszont nekem mostanában már nemigen szoktak. Egy időben magam is afféle nyelvvédő voltam, de épp negyedszázada annak, hogy megismerkedtem a fentebb videót vetítő, akkor még ungvári bölcsészhallgatóként publikálni kezdő nyelvésszel, el-elvitatkozgattunk, majd a kezembe nyomott két vaskos kötetet: szociolingvisztikai tanulmányok sorakoztak bennük. Becsülettel végigolvastam őket, és ennek, meg a beszélgetéseinknek és későbbi olvasmányaimnak köszönhetően alapvetően megváltozott a szemléletem. De ahhoz kellett még kis idő, hogy a nyelvőrök szolgálati bicskája soha többé ne nyíljon ki zsebemben.
Ma már semmijen nyelvi jelenséget nem gondolok szépnek vagy rútnak. Más kérdés, hogy én használnám-e őket.
Narancs.hu: Mire gondol, amikor azt olvassa például, hogy az oltakozni szó undok, ronda, és tévében, újságban nem kellene használni (függetlenül attól, hogy szabályosan képzett, és a közegészségügyben dolgozók régóta használják)?
BDK: Ez például a nem használnám kategóriájába tartozik. Gondolni pedig arra gondolok, járvány idején bárcsak ez a szóhasználat lenne a legnagyobb problémánk.
És a nyomtatott variáns. Kattints képre, megnyílik a képfájl, ezt újabb kattintással könnyen olvashatóvá nagyíthatod:
Ha pedig eredeti hején olvasnád: