Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Kategória: napló

Balla D. Károj naplójegyzetei. Szeméjes és közéleti jegyzetek. Irodalom, művészet, nyelv, család. A kárpátaljai magyar író korábban Balla D. Károly néven publikált, újabb írásaiban nem használ elipszilont. BDK posztumusz piréz író, költő, publicista, szerkesztő, blogger, virtualizátor és imaginátor. Írójegyzetek

Berniczky Éva: Ioszipivna Budapesten. Litera-napló – 7.

A Litera irodalmi portál felkérésére 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközöltem itt, ez az utolsó rész.

berniczky budapestIoszipivna Budapesten

Mindhárom napomat előre elterveztem. Miután fontos dolgaimat elintéztem, esténként színház-koncert-színház. Csöngével megbeszéltük, mikor milyen előadásra hová vegyen jegyet. Nem sokat keresgettem, hogy mit is nézzünk meg. Pontosan tudtam, mit akarok látni, hallani. Egyetlen dolog nem jött össze. Székely Csaba 10 c. darabját pechemre éppen nem a Radnótiban játszották, hanem Debrecenben. Így aztán elsőre a Szvetlana Alekszijevics munkáiból (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) született Secondhand mellett döntöttem az Örkényben. Kicsit beteges, hogy innen megyek megnézni Pestre azt, amiben éltem, s aminek romjain élek ma is, s amiből menekülnénk már évtizedek óta. Úgy tűnik, hiábavalóan próbálunk szabadulni a letűnt korszakok átörökített borzalmaiból. Miközben körbe-körbe futunk, saját nyomvonalunk tart fogva. Talán azt szerettem volna ellesni, mi a megoldás, hogyan lehetne megúszni a mi közös kelet-európai végítéletünket, amelyet zónák, háborúk, merényletek, katasztrófák emeltek a fejünk fölé. Jó volt az előadás, tetszett Bencének és Csöngének is. Remek díszlet, jelmezek, gondosan válogatott zenék. Hogy Alekszijevics elégedett volt vele, ha látta egyáltalán, arra nem mernék mérget venni. A rendezés mindenesetre rendkívül ötletes, fiatalos, egyedi. Az eredeti művek sallangtalan, dokumentáló anyagának, személyes tragédiáinak világából született egy rendkívül impulzív, hatásos, vérbő, tobzódó játék, amely végeredményben ugyanolyan lesújtó, letaglózó, szívbemarkoló, fájdalmas lett, amilyen maga a forrás, ahonnan merítettek. A darab annak ellenére érte el ezt a hatást, hogy készítői néha túlságosan leegyszerűsített, bejáratott kliséket is használtak. A rendezés (Bagossy László és Kovács D. Dániel) többgenerációs humorgenerátorral operált, az is értse a történéseket, aki megélt hasonlót, az is, aki csak hallott-olvasott róla, és az is legyen résen, aki azt hiszi, vele ilyen soha nem eshet meg. Jó volt újra vagy élőben látni kedves színészeimet: Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Epres Attilát.

Az igazi csoda mégis a következő estén esett meg velünk Snétberger Ferenc gitárkoncertjén a Müpában. Karácsonyi ajándékba kaptuk Csöngével és Bencével a jegyeket. Még soha nem hallottam Snétberger zenéjét élőben, tele voltam várakozással, kíváncsisággal. Bár régen belopta magát a szívembe, gyakran szól nálam a zenéje munka közben, de legtöbb felvételen világhírű zenészekkel együtt muzsikál.

 A Müpa Bartók Béla hangversenytermének színpada méltó helynek bizonyult Snétberger Ferenc szólókoncertjéhez is. A hatalmas térben szinte elveszett a két hangfal, és közöttük a szék. Majd megjelent egy ember gitárral a kezében, leült, s így még kisebbé vált. Játszani kezdett, csak úgy magának. Mégis néhány perc múlva másfél ezren érezték a nézőtéren magukénak a zenéjét. A hatalmas színpad zsugorodni kezdett, aztán már nem is látszott, Snétberger muzsikája mindent feloldott, feledtetett. Azt is, hogy közönség vagyunk csupán. Bekövetkezett az az izgalmas metamorfózis, amelyben a művész ránk oszthatta saját magányát. Amikor azt hallhattuk, amit Snétberger legbelül. Pedig eszében sem volt a kedvünkben járni, nem kívánta kiszolgálni közönségét. Szerintem ez a legnagyobb tisztelet a világon, amikor a művész méltónak tartja hallgatóságát arra, hogy befogadja azt a megismételhetetlen, egyszeri csodát, amit ő most itt magának teremtett meg egy szál gitárral a kezében. Muzsikálása nem volt hasonlítható senkiéhez, annyira sajátosan ötvözte a cigány és magyar népzenét, jazzt, flamencót, szambát, komolyzenét. Virtuozitásában, improvizálásában benne volt a lenyűgöző hangversenyterem, és mi is, akik lélegzetvisszafojtva hallgattuk játékát. Nagyszerű volt, nagyszerűek voltunk.

Aztán következő este rájöttünk, a magunkra vonatkoztatott megállapítás mégsem igaz. Jó érzékkel választottam a befejezéséhez Kárpáti Péter Díszelőadását a Trafóban. Nem gyanútlanul ültünk be, utána olvastam, mi is ez a darab. Az alapszöveget maga a szerző adta elő olyan hitelesen, hogy valósággal visszarepített 1890. április 15-ére a Magyar Pasteur Intézet megnyitójára. Azt persze nem is sejtettem, mennyire hatása alá von ez a tökéletesre írt molológ, amely a tudomány emelkedettségből pottyant bennünket egyenesen a kísérleti állat ketrecébe. Az előttünk magasodó fekete pódiumon, amit körbeülve magunk is a darab szereplőivé váltunk, három színész (Téri Gáspár, Julia Jakubowska, Hevesi László) mozgásában, táncában, rángásában, hörgésében, lihegésében, levegőért kapkodásban, fulladozásában, görcseiben követhettük az állatokon és magyarul nem beszélő cselédlányon végrehajtott kísérleteket, kínzásukat, szenvedéstörténetüket. Egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat, a tébolyult elme szavai valósággal behálóztak. Megalázó volt elrágni az almadarabot, a répát, amivel megvendégeltek az etetésen. A gyomrunk összeszorult, már a feloldó helyzetek, fanyar irónia sem segített megkönnyebbüléshez. A közönségből valaki azért időnként felnevetett zavarában, de még ez is kínosan hatott. Szerettünk volna minél hamarabb kilépni a tudóssal való azonosulás szerepéből. Amikor vége lett az előadásnak, mégsem jutottunk feloldozáshoz. Remek játéknak lehettünk szereplői, de semmi kedvünk nem volt tapsolni. Nem is tudtunk volna. Ahogyan egy díszelőadás után dukál, széthúzták a terem hátsó részét leválasztó fekete függönyt, durrant a pezsgősdugó, kezünkbe pezsgőspoharat nyomtak. Keserűpoharat. Csönge a végére egészen rosszul lett, visszautasította a felé nyújtott pezsgőt a darab háziasszonyának (Kárpáti Liza). Megalázottan somfordáltunk el a helyszínről. Letörten ballagtunk a villamosmegálló felé.

Később beszéltük csak meg, milyen remek volt ez a három este. Túlságosan is. Erről eszembe jutott egy ellentörténet, az elmesélésével egyből jobb kedvre derítettem a társaságot. Jó pár évvel ezelőtt meghívott bennünket, kárpátaljai értelmiségieket, írókat, költőket, újságírókat, zenészeket, festőművészeket, galériatulajdonost egy Balaton-parti nudistastrand tulajdonosa néhány napos vendégségbe. Nem volt még idény, kihasználatlanul álltak szállóként üzemelő faházai a parton, ott szállásolt el bennünket. Onnan rajzottunk ki a környéken találkozókra, felolvastunk, a festőművész festett, a zenészek zenéltek. Aztán utolsó este, házigazdánk ezt szánva ottlétünk fénypontjának, elvitt bennünket, szegény ágrólszakadt kisebbségieket a Rákóczi-pincébe, ahol esténként elsősorban a német turistákat bájolták el magyarkodó műsorral. Ezúttal minket etettek, itattak halálra, és természetesen a műsort, amely a legborzalmasabbak közül való volt, is mi élvezhettük. Amikor végre szabadulhattunk, kedves meghívónk elégedetten csettintett, na most aztán nagykanállal ettétek a kultúrát. Nem mondhattam el neki az igazságot, vérig sértődött volna. Pedig csúnyán visszaéltem meghívónk vendéglátásával. Amikor a dramaturgia szerint el akart rabolni a műbetyár, hogy aztán kemény valutáért kivásárolhassanak, ahelyett, hogy visítozva hagytam volna magam felnyalábolni, csúnyán bokán rúgtam a beöltözött Sobri Jóskát. Simán kiosztottam az útját: tévedett, nem én vagyok az ő embere. Bocs.

Berniczky Éva

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 14.

Berniczky Éva: Ioszipivna utazik. Litera-napló – 6.

A Litera.hu portál felkérésére áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközlöm blogomban.

Berniczky Éva: Ioszipivna utazikIoszipivna utazik

Hét éve nem utaztam külföldre. Gondoltam, legalább egyszer át kellene lépnem a határt mostanáig a fiókban pihenő makulátlanul szűz hagyományos útlevelemmel, benne az egyszer sem használt, nemsokára lejáró vízummal. Biometrikus okmányom elkészültének reményében döntöttem úgy, megtöröm a röghöz kötöttség varázsát. Az igazság persze az, hogy halaszthatatlan ügyben voltam kénytelen Pestre utazni. Családom valamennyi tagja összefogott azért, hogy nagyjából négy teljes napig távol maradhassak. Felszabadításomban a sógorom vitte a prímet, aki 500 km-ről autózott (+ majd öt óra várakozás a határon) hozzánk, hogy átvegye 24 órás ápolói szerepemet.

Kedves barátnőm ajánlotta a H2O Transportot, így aztán náluk foglaltam helyet az utazás napjára. A H2O olyasmi, mint az Uber szolgáltatása, csak éppen a helyi viszonyok alakítják. Mindig meglep, ha nálunk valami olajozottan működik. Ilyen nincs, és mégis van. Az utazást megelőző napon visszajeleztek, megadták az indulás időpontját, a sofőr nevét, telefonszámát, a címemre érkező autó adatait, és kérték a foglalás megerősítését. A Volkswagen Sharan pontosan érkezett. Az azonnal kiderült, hogy a vezetője, Vitalij hatalmas figura. Húsz évig dolgozott külföldön. Szakmájából adódóan a vendéglátásban, legtovább Afrikában, majd Spanyolországban, Portugáliában. Sorolta, hány nyelven beszél, ezt persze hittem is, meg nem is. Arra készültem, hogy az ukránt gyakorolom majd útközben. Ungvár utcáin, hivatalokban, boltokban leginkább így szólalnak meg az emberek. Egyre kevesebben beszélnek oroszul, magyarul pedig alig valaki. Furcsamód Vitalij mégis az oroszt választotta fedélzeti nyelvnek, valószínűleg az volt az anyanyelve, így aztán többnyire így folyt a társalgás.  Öt utasa közül csupán egy ragaszkodott az ukránhoz, Olja, a fotóslány. Vele együtt érkezett hozzánk Vitalij, hogy aztán tőlünk a vonatállomás felé vegyük az irányt, ott vártunk a helyiérdekű elektricskával érkező harminc körüli két vendégmunkás férfira. A nevük nem derült ki, csendesen meghúzták magukat a hátsó üléseken, mintha ott sem lettek volna. Bezzeg utolsóként csatlakozó társunk helyettük is megnyilvánult. Stílszerűen a Tokió bevásárlóközpont parkolójában vettük fel a tökéletes alakú, kidolgozott izomzatú, magas lányt. Testhez álló márkás topja és nadrágja között meztelen lebarnult köldöke, háta vonta magára a szemet. Hosszú barna haja lófarokba kötve lógott hófehér sildes sapkája alól. A márkáját nem figyeltem meg, de holt biztos, hogy nem a közönségesek közül került a fejére. Vitalij láthatóan megörült Agnesszának, kiderült, nem először szállítja. A fitness edzőként dolgozó szépség beszállás után ismerősként üdvözölte a szerényebb testi adottságokkal megáldott Olját, a fotóst is. Megbeszélték, hogy mindketten tovább repülnek Pestről, az előző Berlinben készül tölteni a hétvégét, utóbbi Barcelonában modelleket fotóz pár napig.

Ebben a társaságban autóztam a határ felé, kicsit tartottam a többórás várakozástól, de egészen jól megúsztuk. Fél óra az ukrán oldalon, másfél a magyaron. Ez alatt az idő alatt szinte mindent megtudtam a lányokról és Vitalijról. Utóbbi elmondta, hogy irgalmatlanul sokat keresett külföldön, mégis hazavágyott ebbe a kócerájba. Itthon ingatlanokat épített felgyülemlett tőkéjéből, a lakásokat pedig bérbe adta. De nincs benne öröme, mert már jó ideje nem képes a lakói szemébe nézni. Évek óta nem emelheti a lakbért, hiába szaladtak fel az árak. A bérlői jóravaló, talpig becsületes, szorgalmas emberek, mégsem képesek többet fizetni, ha a belüket kidolgozzák, akkor sem, minden pénzüket elviszi a rezsi, a megélhetés. Mit tehet mást, nem emel, inkább hetente kétszer utasokat szállít Pestre, Bécsbe és onnan haza, Ungvárra, Munkácsra. Cudar világ, sóhajtozott. Képzeljük, megkérdezte az ötéves kisöccsét, mi szeretne lenni, ha felnő, s nem azt válaszolta, hogy űrhajós vagy hajóskapitány, csillagász vagy mélytengeri biológus, esetleg sarkkutató. Nem. Ez a drága gyermek arról álmodozik, hogy ha nagy lesz, akkor az apjával tart majd külföldi építkezésekre. Építő tervek, nem? A malterkeverés mint perspektíva. Milyen ország az, ahol a gyerekeknek ilyen álmok jutnak? Restelltem volna hátranézni, pedig nagyon érdekelt, milyen képet vág ehhez a két hallgatag vendégmunkás. Vitalij szinte nem vett róluk tudomást, érezhetően kizárólag a női osztag érdekelte. Azok meg hálásan csacsogtak, viháncoltak. Áradt belőlük a derű, a vidámság.  Azt terveztem, várakozás közben majd olvasok, de útitársaim rövid időszakokra csöndesedtek csak el. Nagyjából annyira futotta, hogy a táskámba dobott Hévíz múlt évi Mándy-számába belelapozzak. Mire Szvoren Edina Kedvesék-jébe belekezdtem, addigra az útleveleinket kezelték a magyar oldalon. Vitalij tökéletes magyarsággal válaszolgatott a határőröknek, vámosoknak, kezdtem elhinni, hogy valóban több nyelven beszél. Hozzám azonban a továbbiakban is csak oroszul szólt.

A három óra alatt, amíg Pestre értünk, Agnessza kisebb megszakításokkal sminkelt, a bőrét ápolta, szemébe cseppentett, műszempilláit pödörte, ajkát fényezte stb. A közbülső időt végigtáncolta mellettem. Amikor megálltunk kávézni egy benzinkútnál, leszedette az autó tetőcsomagtartójából a bőröndjét Vitalijjal, s ott a parkoló kellős közepén kinyitotta, és átöltözött. Megkérte Olját, hogy fotózza, miközben táncra perdült, illegett-billegett, pózolt. Á mö táncujem folyt a hangszórókból, roptak felszabadultan, lógtunk a fedélzeti wi-fi hálózatán.

A pesti csúcsban már Amerikában jártunk. A fitness edző beutazási kérelmét kétszer utasították vissza, most még egyszer utoljára megpróbálja. Ha nem jár sikerrel, irány Bacelona. A barátnője ott él, azt mesélte, pörög az éjszakai élet. Ez a hétvége azonban Berlin, Berlin, Berlin mindenekelőtt. A fotóslány se szeretett volna kimaradni, kíváncsian az orrunk alá dugta a telóját, mit szólunk hozzá, ezek is az ő munkái. A magyar lányokat nem szereti fotózni, a spanyol szépségek a menők. Tele lett a kocsi meztelen nőkkel. Egyre többen lejtettek körülöttünk. A vendégmunkások mind mélyebben hallgattak. Semmire se mentek vele. Álltunk a délutáni dugóban. Végére értem Szvoren Edina Kedvesék-jének. Agnessza éppen feleségül ment Vitalijhoz, amikor az utolsó mondatot olvastam: De hát ennek az írásnak nem a magány a tárgya. Bocs.

         Berniczky Éva

(tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazni készül. Litera-napló – 5

Áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót a Literán. A magam 4 jegyzetét már újraközöltem, Éva 3 naplója következik.

Berniczky Éva Ioszipivna utazni készül. Litera-naplóIoszipivna utazni készül

Mióta az eszemet tudom, baj van a nevemmel. Legalábbis azóta, amióta nyilvántartásba vettek az esedékes országban, ahová lakóhelyeim (kezdetben Beregszász, közel negyven éve Ungvár) éppen kerültek. Halálosan untam már a cirillikával, s még inkább az abból latinikára átírt változatok okozta nehézségek kezelését. Szép lassan feladtam, elhittem, hogy nem vagyok önazonos a nevemmel. Ragozták nőnemben, férfi nemben, volt, hogy lágyították a mássalhangzóit, előfordult, hogy keményítették. Voltam 3 Y-os, voltam 4. Bernytskyy Yeva. Csoda, ha úgy tekintettem a nevemre, mint valami rólam leváló, külön életet kezdő formációra, amely tőlem függetlenül alakul, változik? Úgy éreztem, nincs is szükségem rá. A hivatalos közeg tartozéka, belenyúlhat, átírhatja, megzenésítheti, eljátszhatja. Miután egy ideje visszavonultam csöndes világomba, békésebb idők következtek, s megszűntek körülöttem az ügyek és azok intézései, újra örökbe fogadhattam a nevemet. Nem is lett volna semmi gikszer, ha családom rábeszélésére el nem indulok biometrikus útlevelet igényelni. Persze az ösztöneim azt súgták, ne tegyem. Minden erőmmel védekeztem, nincs nekem erre időm, se energiám, mondtam a fiamnak. Kolos és Adrienn azonban azzal szerelt le, ugyan már, hiszen az egész procedúra max. negyven perc a magáncégnél, ahol az állami hivatalnál kiállított útlevél kétszeres árán ripsz-ropsz viszik az ügyintézést. Balgamód elhittem nekik, hogy változtak az idők, pár perc az egész, s már mehetek is dolgomra. Ők valóban hamar végeztek. Csakhogy velem kapcsolatban megint éppen az idők változása, a helyesírás, a nemzeti büszkeség, az ukázba adott nemzeti önérzet verdiktje kreált átvághatatlan gordiuszi csomót.

Nevezett hivatalban egyébként mindent rendjén valónak találtam. A miliő csili-vili, ahogyan egy Európába igyekvő országban lennie illik. Mondjuk a cég neve, a Paszport Szerviz, arra utal, hogy itt javítják meg az elromlott okmányokat. És mit ad isten, tényleg. Amint beléptem, abban a pillanatban elém sietett az első szerelő, kedvesen köszöntött, udvariasan érdeklődött, mi járatban vagyok, elkérte a magammal hozott szükséges okiratokat. Hosszasan átvizsgálta valamennyit. A kelleténél figyelmesebben és még annál is hosszabban. Végül megállapodott személyi igazolványom első oldalánál, a nevemnél. Aztán tanácstalanul rám nézett, még nem mondott semmit, de már biztos voltam benne, hogy nem menekülhetek, kezdődik. Ioszipivna? – kérdezte megrökönyödött hanghordozással. Igen, válaszoltam furcsállkodva, már negyven éve. Akkor állították ki ugyanis a paszportomat Beregszászban. Mi tagadás, sikerült meglepnie, az atyai nevemmel (ami a szláv megszólításban, dokumentálásban fontos elem) eddig soha nem akadt gondom. Nincs véletlenül nálam a keresztlevelem? – érdeklődött a hivatalnok-kisasszony, s miután csalódást okoztam neki azzal, hogy nem tartom a papírzsepi mellett a táskámban a születési bizonyítványomat, tovább vitte az ügyemet a következő pulthoz. Ott aztán gépbe szedték az összes adatomat, kérelmemet, ellenőriztem, aláírtam, közben a velem foglalkozó fiatalember is összevonta szemöldökét, Ioszipivna? Gyakorlottan megerősítettem ebben, hogy igen, tak, tak, József lánya vagyok. Csóválta a fejét, de azért a következő ügyintéző kezére adott. Az kérte az ezernégyszáz hrivnya körüli összeget, de csak ezret adagoltam az automatájukba. Lealkudtam azt a majd négyszázat, amivel biztosítási illetékként akartak megvágni. Már kezdtem büszke lenni magamra, milyen flottul veszem az akadályokat. Nem kellett volna. Következett az utolsó stáció. Itt készítették el a fotómat, kínkeservesen ujjlenyomatot vettek. Nekem ugyanis szinte nincs olyanom. Nyugodtan bűnözhetnék, nem hagynék magam után nyomot, Dexter is megirigyelhetné az adottságaimat. A hivatalnok a számítógép mögött türelmesen próbálkozott, krémeztünk, lemostunk, szárítottunk, befújkált, letörölt, jártam alázatosan a mosdóba meg vissza hozzá. Mígnem összehoztunk valami szerencsétlenséget, amivel már tovább léphetett a szerződéskötéshez. Amikor mindennel elkészültünk, ő is feltette az ominózus kérdést: Ioszipivna? Ez így helytelen. Ukránul ez Joszipivna kell legyen. Eszembe se jutott meggyőzni, hogy nem én állítottam ki magamnak tizenhat éves koromban az okmányomat, nem én fordítottam le az apám nevét, ehelyett bólintottam szomorúan. Hát sajnos ez így nem fog átmenni az ellenőrzésen, tette hozzá. Riaszt majd a nemzeti szoftver, a központi rendszer jelezni fogja a hibát, őket megbüntetik, engem pedig köteleznek egy új személyi kiállítására, és azzal igényelhetek csak a későbbiekben biometrikus útlevelet. De nincs véletlenül nálam a születési bizonyítványom, amely alapján a paszportomat kitöltötték annak idején? Belementem, hogy hazarohanok a keresztlevelemért, pedig addigra majdnem letelt a két óra, amit az egész procedúrára szánhattam. Otthon sebesen előkerestem a megsárgult könyvecskét, belenéztem, úgy volt, ahogyan sejtettem: Ioszifovna – oroszul természetesen, hiszen még a Szovjetunióban kelt. Loholás vissza a hivatalba. Lihegve nyújtottam át a bizonyítékot a kislánynak, aki a rendszerváltás után született, a független Ukrajnában. Ámultan csodálta a kódexbe illő cikornyás betűket, de hát ez nem ukránul van! Hogy is lehetne, világosítottam fel, születésemkor jelen országban még az orosz számított kötelező hivatalos nyelvnek. A hivatalnok kicsit hitetlenkedett, hívta a kollegáját, kisfőnökét, nagyfőnökét. Összedugták a fejüket, és nem vártan segítőkészen közelítettek ügyem bonyolultságához. Varázsütésre az ukrán helyesíráshoz való ragaszkodásuk is gyengülni látszott. Lenne egy megoldás: fordíttassam le ukránra az oroszul bejegyzett keresztlevelet és hitelesítessem közjegyzővel. Próbáljam meg rávenni őket arra, hogy ugyanúgy fordítsák le az oroszul írt Ioszifovnát, ahogyan a személyimben szerepel, Ioszipivnára. És akkor nyert ügyünk van, hiszen lesz hivatkozási alapunk, illetve alapjuk. Remek idea, helyeseltem, miután eljutott a tudatomig, mit is kérnek-várnak tőlem. Magamban egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy találok olyan fordítót, aki kérésre hibásan fordítja majd le oroszból ukránra az atyai nevemet. Pusztán abból a célból, hogy belegrafikázzon a történelem önjáró szeszélyeskedésébe.

Futottam lélekszakadva a közjegyzőhöz, ilyen helyzetben az ember saját akarata különben is megszűnik, a kényszer nem tűri a privát tervezést. Elfelejtettem hol kellene már rég lennem, mi lenne éppen a dolgom, kit hagyok éppen cserben. Eszelősen igyekeztem az egyik ismerős közjegyző irodája felé. Pechemre zárva találtam az ajtaját, így egy másik, hozzá legközelebb működő nótáriusi hivatalba estem be. A megkörnyékezett közjegyző nem csodálkozott kérésemen, elsőre megértette a problémámat, ellenben másnapra ígérte a fordítást. Persze nem hittem abban, hogy ezzel vége. Ahogyan nekem sem hiszi el senki, hogy az ezt követő álmatlan éjszakán ott folytattam Dragomán hasonló errorok esetén remekül eligazító Rendszerújráját, ahol előző este abbahagytam.

Másnap mégis megtörtént a csoda. A fordító helyesen fordította le a keresztlevelemben szereplő valamennyi Ioszifot, apám nevét, nagyapám nevét, az én apai nevemet Joszipra, Joszipovicsra, Joszipivnára. A közjegyző pedig kérésemre Ioszipra, Ioszipovicsra, Ioszipivnára igazította vissza. Kekeckedés nélkül, egyetlen betűcserével állította helyre a csorbát, ami József lányán esett. És ha sikerült volna bárkit is jól beleszédítenem a névmágiába, megnyugtatom, amúgy az apai név nem szerepel az útlevélben. Bocs.

Berniczky Éva

(tovább…)

Balla D. Károj: Születések, halálok. Litera-napló – 4.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót Literán. A magam 4 és az Éva 3 jegyzetét itt most sorra újraközlöm.

mikor halt meg balla d. károlySzületések, halálok

Ha a Wikiben megnézitek a születési adataimat, két dátumot is találtok. Nekem kedvemre van ez a bizonytalanság, sőt elárulhatom, van kis szerepem abban, hogy így alakult. Holott az online enciklopédia szigorú szerkesztőit nem igazán lehet befojásolni, volt már úgy, hogy frissebbre javítottam volna egy elavult, érdektelenné vált adatot a szócikkemben, de a kiigazítást a moderátorok felülbírálták és visszaállították az eredeti szöveget. Más nyomtatott vagy online kiadványoknál szabadabb az érintett mozgástere, és ahol ez lehetséges, én igyekszem az életrajzomat is szépírói munkásságom részének tekinteni. Kicsit aztán persze vidulok azon, amikor eléggé komojnak szánt kiadványokban a foglalkozásaim felsorolásában nemcsak a blogger, hanem a virtualizátor és imaginátor is szerepel. Talán egyszer a nagy webrátor és a blogfő nemes is átcsúszik a szerkesztők szűrőjén.

Ezek csakúgy, mint ahogy a piréz költő vagy a legaktívabb posztumusz író titulusom, egyelőre sajnos csak saját honlapjaimon bukkannak fel, ellenben posztumusz megjelent könyveimet már felsorolta egy reprezentatív irodalomtörténeti kiadvány. Halálom dátumában azonban nem tudtak megegyezni a szerkesztők, a tanulmányi részben 2007., a szöveggyűjteményben pedig 2012. szerepel elhalálozásom dátumaként (ami persze ugyancsak kedvemre való). A dolog további érdekessége, hogy a kárpátaljai szerzők anyagát öt kárpátaljai pedagógus állította össze, történetesen vannak köztük szeméjes ismerőseim, akik nemcsak azt tudják, hogy élek és virulok, hanem talán azt is, hogy gyakorlott önmeghalasztó vagyok – de hogy a könyvben való posztumusz szerepeltetésemet nem halálpörformanszaim továbbvitelének szánták, azt bocsánatkérő levelükből is tudhatom, ebben ugyanis a következő áll: „Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.” Nincs is szebb annál, semmint ha valaki megbotránkozik saját hibáin.

Az én elhaláloztatásom csak aprócska baki a nyolcszáz oldalas összeállítás nagy torzításai között. Például: saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26, nem tévedés: huszonhat kortárs kárpátaljai magyar író művei sorakoznak a gyűjteményben. Vagy: a kiadói ismertetés új szemléletűnek mondja a könyvet és erről Takaró Mihály főszerkesztő maga is nyilatkozott („Eljött az ideje, hogy a korszak történelmi értékeléséhez hasonlóan az irodalmiban is új utakra lépjünk”). E szerint az új szemlélet szerint a magyarországi részbe sem Babits, sem Kosztolányi, sem József Attila nem fért bele, annál inkább Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile. Ilyesmibe jóérzésű társszerzőnek már egyenesen illik is belehalni.

A kiadóval szemben azonban nem ezek miatt támasztottam elvárásokat. Hanem mert verseim, prózaszövegeim és tanulmányom közléséhez sem előzőleg nem kérték hozzájárulásomat, sem utólag nem értesítettek a megjelenésről. Szerződés, tiszteletdíj, tiszteletpéldány – ugyan már!

Bő fél évvel a könyv boltokba kerülése után jelentkeztem levélben, sérelmezve szerzői jogim semmibevételét. A kiadóvezető előbb megpróbált lerázni, szerkesztőihez utalni. Jeleztem, nekem velük semmi dolgom (eközben jött meg a kárpátaljaiak önmegdöbbenése), ellenben ragaszkodnék legalább az utólagos szerződéskötéshez, abban a jogsérelem mértékéhez igazítottan méltányos honorárium megállapításához, továbbá szerepeljen benne, hogy az összeget kérésemnek megfelelően egy általam megnevezett, menekülteket és hajléktalanokat támogató szervezet számlájára kell utalniuk. Legyen benne az is, hogy itthoni lakcímemre postázandó a könyvből 1 db tiszteletpéldány. Nehezen, de megköttetett a szerződés, két lépésben bár, de az összeg eljutott a karitatív szervezethez, harmadszori próbálkozásra megjött a könyv is postán, miután a megbízott futárszolgálat kétszer kudarcot vallott: nem tudták Ukrajnába bevámoltatni a küldeményt…

Közben, főleg kíváncsiságból, a gyűjteményben szereplő néhány kollégától megkérdeztem: a derék kiadó és még derekabb szerkesztői team tőlük kért-e hozzájárulást, kaptak-e legalább értesítés? Kiderült: még csak nem is hallottak a könyvről (volt, aki a tartalomjegyzékben nem tőle származó verset is talált). Biztattam őket, írjanak a kiadónak. Utólag velem, ha kicsit nehézkesen is, de korrektül jártak el, vélhetőleg erre ők is számíthatnak. És újra írtam én is, mert a végre kézhez kapott kötetben apám több művét is felfedeztem – mégiscsak én lennék a jogörököse; ugye tudjuk: a szerző jog az érintett halála után 70 évvel jár le…

Az eset jogi része Kárpátaljáról nézve nem példátlan, itthon az is megesett, hogy a gyermekvers-költő a sajtóból tudta meg, új könyve jelent meg, a kiadó a megkérdezése nélkül állította össze és adta ki. Amikor a Verecke c. antológiába ugyanez a kiadó tudtom nélkül beválogatta a verseimet és ezt szóvá tettem, a kiadóvezető pecsétes papíron írt körlevélben tudatta álláspontját a szerzői jogról: „Balgaságnak tartom, hogy a szerző engedélyével és megkérdezésével lehessen … újraközölni egy verset, mivel a költemény, az első publikálás után, a szerzőtől is független, önálló életet él az őt befogadó közösségben”. Íme, a balgaság öndicsérete.

Hogy egy tekintéjesebbnek gondolt, sok jó magyar pénzekkel támogatott felvidéki kiadónál is megtörténhet ijesmi, az meglepőbb (hogyhogy nem tekintéjes?, hiszen Bayer Zsolt könyveit is ők adták ki).

Mindez most azért jutott eszembe, mert barátom frissen újságolta: állítólag bezúzták a 800 oldalas, reprezentatívnak titulált irodalomtörténeti összefoglalót. Nem tudom, ez igaz-e, de tény, hogy több online könyváruházból is eltűnt és jelenleg a kiadó honlapján sem rendelhető meg. Ezzel együtt a hír és főleg annak forrása eléggé bizonytalan: két pedagógus kihallgatott beszélgetése a vonaton. Budapestről hazafelé tartva mondta egyikük felháborodottan, hogy azért kellett bezúzni, mert „Balláék pénzt követeltek a verseikért”.

Szép álmom lett ettől. Láttam, ahogy feldarabolják a vastag tómuszt, vele együtt amaz új szemléletet. Járulékos veszteségként persze az én verseimet is. Ám láttam azt is, ahogy az újrahasznosított zúzalékból szép tiszta újrapapír lesz, alapanyag egy méltóbb kiadó méltóbb könyvéhez. Soha szebb újraszületést.

Balla D. Károj

Megjelent: Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11. (tovább…)

Lifttel az elefántcsonttoronyban – Litera-napló – 3. – a költészetről

A Litera.hu portálon 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt. Alább tűnődéseim a magyar költészet napján

A progresszív művészet nem közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.

Lifttel az elefántcsonttoronyban

balla d. károj a költészetrőlavagy a költészet maga

Ezen a napon talán indokolt lehet beszélni a költészet szentségéről. A szentséget persze nem úgy értem, hogy a poézis szünetmentes átszellemültséget és megrendültséget követelne. Jobb, ha tudod: az áhítat és a bizonyosságba vetett hit egy másik műfaj. A költészet más és több: önfeledt játék is, léha könnyedség, felszabadító öröm, rácsodálkozás, kétség, fricska, polgárpukkasztás, szerelmes vallomás, gúny, élc, gyilkos irónia, ha kell, akkor képtelenség, kifordított világ, szerepjáték, álarcosbál, szóbukfenc, logika és össze nem illő képzetek egymásutánja, láthatatlan pókfonál és vaskos valóság, izgága részecske és megfontolt hullám, gyorsuló idő és lomha univerzum. A költészet minden, és mindennek az ellenkezője is egyben, hogy elámulj, szádat nagyra tátsad, grimaszolj, mosojogj, jóízűen nevess és tiszta szívvel felzokogj.

Ebben a végtelen sokféleségben talán mégis érdemes szóba hozni a líra emelkedettségét, holott tudom, idejétmúltnak számít a felfogás, miszerint a poézis fennköltsége és a hétköznapok banalitásai között nincs átjárás, vagy hogy a magas művészet és a tömegkultúra között áthidalhatatlan a szakadék. Én ugyan hajlok arra, hogy vízválasztókat kijelölve ezt a meghaladott álláspontot képviseljem, ugyanakkor meghajlok, ha nem is annyira az ellenérvek, mint az ellengyakorlat példái előtt. Belátom, az olvasók közelebb kerülhetnek az irodalomhoz, ha a verset a szentéjből kivisszük az utcára, és nem dől össze a poézis oltára, ha egy jelentős költő két samponreklám között kedvenc főztjeiről jópofáskodik a reggeli tévéműsorban. Többen ismerik meg így a nevét, több kötetét veszik meg, olvasóinak száma gyarapszik. Ha ezen az áron, hát ezen.

A közönség szempontjából nézve nem gondolom üdvösnek, ha az irodalom a beavatottak szűk táborának titkos nyelveként működik, de azt igenis vallom, hogy sem a közérthetőségre való törekvés, sem az olvasói igényekhez való kényszerű igazodás nem lehet az alkotás alapelve. Az igazán eredeti, átütő erejű, újító hatású, a sémákat felülíró, az eddig nem látott összefüggéseket megragadó, gondolatébresztő és velőnkbe metsző alkotások leginkább az öntörvényű, újító, gyakran normatörő poéták műhejéből kerülnek ki.

A belső szabájok szerint működő progresszív művészet azonban nem feltétlenül közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.

Költészetünk ünnepén én megkockáztatnám ars poeticámba foglalni, hogy elvárásai nemcsak a befogadó közönségnek lehetnek, hanem legalább annyira az alkotónak is: elvárhatja olvasóitól, hogy ne akarják megkímélni magukat a beavatódástól, nézzenek szembe az érzelmi átélés és fogalmi értelmezés minden gyötrelmével és örömével, ne könnyű és olcsó szórakoztatást keressenek, hanem vállalják a művészet magasfeszültségével járó kockázatot, védelmi felszerelés nélkül álljanak alá az egyszerre éltető és pusztító sugárzásnak, mint kivételességet és kiváltságot, úgy vegyék magukhoz a költői szöveget. Emelkedjenek az egekbe és legyenek porig alázva, üdvözüljenek és kárhozzanak el, haljanak kínhalált és szülessenek újjá a megigazulásban. Egyszerre és felváltva, ismét és újra és minduntalan. Mi a búbánatért lenne a költészet maga, ha nem éppen ezért? Miért érnéd be te is ennél kevesebbel?

Persze tudom: önkíméletből, nyugalmad érdekében, netán lustaságból kerülöd el a veszéjesnek látszó terepet. Mert azt hiszed, biológiailag a harmónia és megnyugvás hasznosabb, mint a felkavaró érzelmek, nyugtalanító gondolatok, kínos szembenézések. Ki akarja azt a macerás katarzist átélni, ha beülhet hejette a langyos medencébe? Ki akar ojasmivel szembesülni, amiről eddig szerencsésen elkapta a tekintetén. Ki akarná felülbírálni megrögzött sztereotípiáit? Ki akarna csak pillanatra kizökkenni abból, amibe sikeresen belezökkent? Hogy aztán újra útkeresővé váljon, meginogjon világképe, identitása? Na ne!

Csak ereszkedjen le szépen a lift abból az elefántcsonttoronyból, mondod, és énekelje el a költő a verseit itt, a kis komfortos életed partján.

Hát nem. Legalább félmagasságig te merészkedj fel a lifttel! Nincs őrség, és másnak sincs előre kiadott belépője. Ám a gombokat kezelni mégis meg kell tanulnod. Ez nem örökjáró páternoszter, oda kell figyelned.

Ha beléptél, először is egy nagy tükörrel találod magad szembe. Akit benne látsz, felismered? Ismered? Fel! Indulunk.

Ne lepődj meg, ha majd ebben a tükörben emeletenként másnak látod magad. Akár meg is ijeszthet a látvány, felkavarhat, érezheted úgy, legszívesebben lerúgnád a fejét annak, aki a torony magasában megmutatkozik.

Mindegy, hogy megrendülsz vagy felszabadulsz, kétségbe esel vagy felnevetsz, tipródsz vagy játszol, a lényeg, hogy eközben szembesülsz önmagad változásával. Átéled, amint a világot is fokról fokra másnak látod. Merthogy az igazi művészet beavatkozik a valóságérzékelésedbe. Az igazi költészet belédavatkozik.

Nálam ez az igaziság mércéje. Szigorúbb napjaimon legalábbis. Április 11-e egy ijen nap.

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11.

Lifttel az elefántcsonttoronyban (tovább…)

A Yollaka-sejtés, Litera-napló 2.

avagy a skálafüggetlen irodalom

albert yollaka

Netnapló a Litera.Hu-n – 2.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt.

Alberd Yollaka nevét ne keressétek a Wikipédiában, én sem találom, még a finn verzióban sem. Efölött elsiklanék, az ellenben jobban bánt, hogy az elmúlt 5 évben nem adott hírt magáról. Eleinte tisztán irodalmi volt a kapcsolatunk és abban állt, hogy lív nyelven írt verseit magyarra fordítottam, ezekből meg is jelent néhány (például a Forrásban itt), illetve hát persze a nyelvészkedést nem kerülhettük meg. Alberd fantasztikus terve az volt, hogy (saját származására is tekintettel) feltámasztja a lív nyelvet, erre, úgy tűnt, feltette az életét, évekig ontotta a lívül írt verseket, amejeket rajta kívül senki sem értett. Projektjének részét képezte, hogy ezeket szétküldte azoknak a „finnugor költőknek”, akik vagy lakhejük, vagy származásuk okán valamijen különleges státussal rendelkeztek. Engem Juvan Sesztalov (1937-1911), az akkor Szentpétervárott élő egyetlen manysi költő közvetítésével talált meg. Sesztalov 1997-ben lett a magyar írószövetség tagja, innen az ismeretségünk, amit ő valamivel többnek gondolhatott kollégák kapcsolatánál, mint uráli ősatya, úgy tekintett rám, a fiatal finnugor rokonra (kicsit túllépve ezzel a nyelvcsaládok származási hierarchiáján), atyáskodva kérdezgetett irodalmi sikereimről, meg hogy jól bánnak-e velem odahaza „azok a szlávok”… Még megismerkedésünk évében meghívott hatvanadik születésnapjára a Néva- parti metropolisba, ahol, mint írta Онегин, добрый мой приятель, Родился на брегах Невы[1], tudatva, hogy egy sarkkörön túli kirándulás is beletartozik a több napos happeningbe (nem tudtam elmenni, pedig fizette volna a repülőjegyemet). Nos, amikor Yollaka a nagy ötletével megtalálta a különlegessége okán többé-kevésbé világhírű nyelvrokon költőtársat (ő bezzeg benne van a Wikiben), Sesztalov atyáskodva őt is azonnal felkarolta, lelkesen mellé állt, Jolocskának (fenyőcskének) kezdte becézni, ellátta ötletekkel, segített elkészíteni az orosz nyersfordításokat – a lív eredetiekhez csatolva ezek jutottak el hozzám szép felkérő levél kíséretében.

De nem sokáig volt szükségünk közvetítő nyelvre, miután első verseit lefordítottam, Yollaka bámulatos gyorsasággal megtanult magyarul, mi több, a magyar kultúrába is beleszerelmesedett, olvasott, filmet nézett, zenét hallgatott. Levélváltásaink során mindig beszámolt új élményeiről. Sosem felejtem egy mulatságos megállapítását: „Ha egy felcsendülő zenéről hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az vajon Brahms egyik Magyar tánca vagy Liszt egyik Magyar rapszódiája, akkor nagy valószínűséggel éppen Monti Csárdása szól”.

Később beszámolt arról (szerintem füllentett, vagy legalábbis erősen túlzott), hogy kezdeményezése egyfajta mozgalommá vált fiatal finn értelmiségiek körében: a nem túl nagy számú írott nyelvemlékre, a múlt században felgyűjtött hanganyagra, leginkább pedig saját kreativitásukra támaszkodva közösen szinte újrateremtik a finnekbe beolvadt kis nép  feledésre ítélt nyelvét. Kicsit furcsálltam, hogy mozgalmuk nevéül nem valamej ősi kifejezést választottak, hanem szellemes angol szójátékot alkottak: LIVing – ami szerintük a lív nyelv továbbélését jól kifejező szimbólummá válhat. A számomra disszonáns anglomán beütést nem tettem szóvá (világszlogennek valóban megfelelhet), én is lelkes választ írtam, mire Alberd gyorsan küldött két friss opuszt.

Nekem akkor épp más dolgom akadt, kinyomtattam a verseit, de félretettem őket. Sok év múltán most kerültek a kezembe, épp akkor, amikor a Litera felkérése érkezett. Ezt a különös történetet én megírom netnaplómban, határoztam el akkor, és régi mulasztásomat pótolva a két vers lefordításának is nekiláttam, újra megtapasztalva, mijen érzés gúzsba kötve táncolni. Naplóm végén olvashatjátok a ma elkészült, kissé depresszív hangulatú két verset.

Yollakával még évekig leveleztünk, kapcsolatunk egyre szerteágazóbb lett. Mint egy gyerek, úgy örvendezett, amikor közvetítésemmel 2012-ben spanyolul is megjelent két verse. Ez sem akármijen történet: Ferdinandy György figyelt fel magyarításaimra és kubai költőbarátja, Heriberto Hernández Medina segítségével elkészítették az adaptációkat, a spanyol ajkú olvasók pedig nemcsak a két költeményt olvashatták el Heriberto blogjában, hanem az izgalmas nyelvi mozgalomról is értesülhettek. De Alberd nem sokáig lelkesedhetett, mert nagyszerű karibi költőtársunk még ebben az évben öngyilkos lett Miamiban, ahová Kubából disszidált.

Hogy a nekem korábban küldött két verse akkor lefordítatlan maradt, amiatt Yollaka kicsit neheztelhetett, mert későbbi leveleinkben nem sok szó esett irodalomról. Annál több számítástechnikáról, az internetes tartalmak jellegzetességeiről, a Google-kereső működéséről, a mesterséges intelligenciáról. Kiderült, hogy a nyelvészet mellett neki ez is a szakmája és nem is akármijen szinten műveli. Szabájos kis értekezésekben avatott be kutatási eredményeibe. Erről akkor egy bejegyzésemben be is számoltam:

lív nyelv versAlberd Yollaka finn internet-kutató (1974- , Haajaiskylä) az online tartalmak közötti kommunikációs csatornák tanulmányozása közben felfigyelt a hálózatok Barabási Albert László által kidolgozott skálafüggetlen jellege és a webtartalmak gócosodása közötti összefüggésre. Megfigyelését merész gondolatkísérlettel társította, így keletkezett a Yollaka-sejtés néven ismert hipotézis, amej kissé leegyszerűsítve és közérthető nyelven megfogalmazva valahogy így hangzik: (tovább…)

Elipszilon nélkül – Litera-napló 1.

2019 áprilisában egy héten át Évával a Litera.Hu portálon írtunk netnaplót. Én négy bejegyzéssel, Éva három epizóddal szerepelt. Itt újraközlöm valamennyit.

elipszilon nélkül - balla d. károjElipszilon nélkül

Be kell vallanom: áprilisi tréfának indult. Voltak nekem durvább ugratásaim is (számos esetben költöttem például halálhíremet), így igazán ártatlan húzásnak látszott annak bejelentése blogomban, hogy többet nem használom az ly írásjelet. Majd kicsit vidulnak ezen az olvasóim, elsütnek kommentjeikben pár poént, élcelődünk egy keveset a közösségi térben, aztán annyi. Gondoltam. Mivel azonban szeretem a dolgoknak megadni a módját (na jó: nagy feneket kerítek mindennek), a blogbéli bejelentést egyrészt a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága elleni tiltakozásként fogalmaztam meg, másrészt tudákos magyarázatát is adtam annak, miért vált nyelvünkben fölöslegessé ez az írásjel. Harmadrészt kijelentettem, hogy (már csak korrektori múltam okán is) gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly / j megfelelő használatában, így azt szeretném, ha nem a mentséget kereső rossz hejesírók,

rossz helyesíréshanem a ly használatának pontos ismerői csatlakoznának hozzám. Mi szép lenne, ha magyar írók sokasága döntene hasonlóan, ezek után az illetékesek sem maradhatnának tétlenek.

Az ly elhagyása melletti érveimet nem légből kaptam, szakmai körökben a kérdés évtizedek óta jelen van, többek és többször felvetették, hogy mivel a köznyelvből kikopott az a fonéma, amejet valaha jelölt, így ésszerű [az új hejesírási szabájzat szerint észszerű] döntés lenne kivenni a magyar ábécéből is. Az efféle (szerintem megalapozott) felvetésekre azonban mindig rácsattan az a konzervatív vélemény, mej szerint ez a betű nyelvünk értékes hagyománya, nem szabad hozzányúlni, és különben is, egyes nyelvjárásokban még ejtik a palatalizált l hangot. Így aztán a problémát legélesebben felvetők sem gondolják, hogy az írásjel eltörlését az illetékes döntnökök manapság kimondhatnák. Mint ahogy én is inkább csak eljátszottam a gondolattal, arra számítva, olvasóim is majd ezt teszik.

Ám ez csupán részben lett így. Egy kedves nyelvész (!) ismerősöm, láthatóan teljesen komojan, azonnal csatlakozott, kijelentve, hogy amikor csak teheti, ő is mellőzni fogja a szerinte is fölöslegessé vált betűt. Ez erősen elgondolkoztatott, főként, hogy sok más ismerősöm is pozitívan értékelte „bátor döntésemet”. Élcelődők, ironizálók, értetlenkedő beugratottak persze akadtak, de valahogy mégsem tréfaként sült el a dolog.

Aludtam rá egyet, és arra jutottam, hogy akár tarthatom is magam viccesnek szánt elhatározásomhoz. Megkérdeztem magamtól, van-e bennem annyi különcködési hajlam és ojan erős feltűnési viszketegség, hogy komojan elszánjam magam. Van-e ambícióm arra, hogy én legyek az első magyar író, aki soha többé nem használ elipszilont? Feltétlenül! Akkor hát?

Április másodikán keményen elhatároztam: újabb írásaimban mindenütt pontos j-t használok. Ezzel egyszersmind sikerült teljesítenem a szándékos öngól szép példáját. Ugyanis: ha csak áprilisi tréfát űzve megviccelem ismerőseimet, az jópofa dolog; ha tréfán kívül teszek ijen bejelentést, az heroikus tett; de ha eredetileg tréfának szánok valamit, ám aztán magam veszem komojan, az ojan szánalmas, mint az arcra fagyott vigyor.

És mégis, ezután a felemás indítás után is vállaltam. Dörzsölgettem a tenyerem, jó kis fricska ez a nyelvvédőknek. Kapjon rögvest online támogatást: A ly betű trónfosztása.

Ennek épp két éve. Közben akadt néhány újabb követőm, köztük költőtárs, én pedig eljutottam odáig, hogy a homlokukat eleinte ráncoló szerkesztők elfogadják fenegyerekségemet. Újabban közreadott írásaim fölött-alatt már mindenütt a Károj szerepel – a korrektorok pedig csúnyán káromkodnak szövegem olvastán.

Voltak érdekes pontjai ennek az útnak.

Először is figyelmeztettek, ne bitoroljam el mások elsőségét: Hules Béla költő és filozófus (1926-2002), engem több évtizeddel megelőzve, szintén publikált így verseket, ezzel próbálván szétválasztani magában a lírikust a bölcselőtől és egyetemi tanártól (merthogy csakis költőként mellőzte az elipszilont: „arra figyelek ne írjak ly-t ezek szerint tehát versnek szánom ezt az írást”). A megkülönböztetés nálam nem áll: már mindig minden szövegemet jésítve írom. És már rég nem arra figyelek.

Eleinte persze nagyon is. Az ly automatikusan jött a kezemre, akarattal kellett a reflexet felülírnom. Hibáztam is elég gyakran. Másfél év után azonban azon kaptam magam, már nem kell megállnom minden előfordulásnál, a pontos j lett számomra a természetes.

A nevem átírása után pedig az volt a legnehezebb, amikor hivatalos leveleimben is áttértem. Eleinte magyarázkodtam, ma már nem teszem.

De a dolog mégsem ijen egyszerű, mert például a Google nem fogja pártomat. A nevemre keresve ugyan nincs gond, egyszerű félregépelésnek véli és hozza a jó találatokat, csakhogy én napi sok órában honlapok optimalizálásával foglalkozom, azaz igyekszem bizonyos weboldalakat jobb keresőtalálati hejezéshez juttatni, eközben szövegkorpuszokkal, tartalmi megfeleltetésekkel, releváns kontextus kialakításával, kulcsszavas reprezentációval, a szemantikus háló szövevényével foglalkoznom – és hát bizony a keresőalgoritmusok nincsenek tekintettel a bolondériámra.

Kioktatásban is van részem épp elég az online térben, ahol szövegeimmel, kommentjeimmel megjelenek. Van, aki csak rossz hejesírónak tart, más ebből a műveletlenségemre is következtet. Ha jelezni próbálom, ez nálam szándékos, fejemre olvassák, hogy nem tisztelem az anyanyelvemet. Merthogy a hagyományokhoz muszáj ragaszkodni. Tréfával szoktam elütni: de hiszen ez tsak egy táncz volt. Nem mindenkinek esik le, hogy nem Szécsi Pál a tantusz.

Ha tovább szívóskodnak kioktatóim, azzal jövök elő, hogy jó-jó, hát azért használom néha én is a jó öreg literát (khm), például ebben a szóban:

Kárpátallya.

Balla D. Károj

2019. április 8. Ungvár

kárpátalja - kárpátallya

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 8.

(tovább…)

Utócenzúra: Kárpátalja.ma

Közreadták, majd törölték versemet

Hiúsági okokból – eléggé el nem ítélhető módon – időnként rákeresek a nevemre a Google-ban. Ma meglepve tapasztaltam, hogy a top10 találatok közt ott szerepel a Kárpátalja.ma portál, a snippet tanúsága szerint 2018. dec. 27-én leközölték Ungvár c. szonettemet, amejnek első sorai is olvashatók a kivonatban:

Már hegyeztem digitális pennámat, hogy írok a főszernek: jogsértés történt, hiszen a közléshez nem adtam hozzájárulásomat. Persze nem is kérték, Kárpátalján ez nem szokás (lásd ezt az esetet), de ha kérik, se adtam volna, hiszen most már évtizedek óta elvből nem publikálok itthoni lapokban, még a hozzám valaha közelebb állt Kárpáti Igaz Szóban sem (utoljára, ritka kivételként, 2003-2004-ben), no majd akkor épp a KMKSZ és Főiskola holdudvarához tartozó orgánumban fogok, éppen akkor, amikor a kárpátaljai magyar irodalmat velejéig átjárja a NER. Szóval már épp formáltam a mondatokat, amejekkel szerzői jogaimra való hivatkozással udvariasan, de határozottan kérni fogom versem eltávolítását, amikor azért a fentebb említett és eléggé el nem ítélhető hiúságom rávett, hogy kattintsak. Az eredmény:

Megkönnyebbültem. Mi előzékeny szerkesztőség! Kérnem sem kellett, önként törölték. A felső sorban látható http://www.karpatalja.ma/a-nap-verse/balla-d-karoly-ungvar/ elérési című oldal a portálon nem található.

Már csak a Google emlékszik rá, a tározójába mentett verzió szerint a publikáció így festett (alját levágtam):

Persze azért kicsit elgondolkodtam. A következőkön:

Aki felrakta decemberben a versemet, az

  • miért nem kérte szerzői hozzájárulásomat?
  • nem tudott arról, hogy fekete bárány vagyok és előbb-utóbb ezt a közlést valamejik főnöke kifogásolni fogja?

Aki utóbb leszedte vagy leszedette a verset, az

  • szerzői jogaim tiszteletben tartása miatt tette-e? (ha-ha)
  • tudta, hogy előbb-utóbb megtalálom és kérni fogom eltávolítását?
  • más okból tette, kvázi utólagos cenzúrázást gyakorolt?

Bárhogy is, úgy látom, a lapnál túl nagy a lazaság. Több éberséget várok kultúránk őreitől! Nincs rendjén, hogy egy szellemi kútmérgező verse megjelenhetett. Ha pedig a baki már sajnálatos módon megtörtént, akkor az hogyan lehetséges, hogy az utócenzor lassúbb volt, mint a köztudomásúlag eléggé lomha Google?

(tovább…)

Érdekel-e még a kárpátaljai magyar irodalom?

Hol húzódik a vízválasztó?

határon túli magyar irodalmakGyors egymásutánban két megkeresés. Az első egy online orgánumtól: hosszabb projekt keretében veszik sorra a határon túli magyar irodalmakat, interjúkat készítenek az adott régióban élőkkel, művek, elemzések jelennek meg. A sorozat most ér el hozzánk. Adnék-e tanácsot, megírnám-e a bevezetőt? Szelíd hárítás, szabadkozás. Az igazi indokaimat bölcsen elhallgatom, inkább visszavonultságomra hivatkozom – és ajánlok magam hejett 2 alkalmasabb fiatalt: ők üzemszerűen épp ezzel foglalkoznak. Annyit azért elejtek, hogy kritikust, irodalomtörténészt inkább tudok ajánlani, mint szépírót, de nem részletezem. Nem feszegeti felkérőm sem, megköszöni az ajánlást és a mailcímeket.

A második eset kicsit sújosabb. Először is azért, mert jó baráttól, nagyra becsült szerkesztő és irodalomtörténész kollégától, két könyvem kiadójától érkezik – eleve kínosabb a lemondás. Másodszor azért sújosabb az eset, mert nem a régiókat végigjáró sorozatról és nem online publikációról, hanem egy konferenciára készülő (valamejest reprezentatívnak szánt) könyvről van szó, amejben a határon túli régiók + a diaszpórák magyar irodalma kapna bemutatást területenként cirka egyívnyi tanulmányok és a művekből szemezgető miniantológia keretében.

A fejezetek az általános bevezető és egy áttekintő tanulmány után (a felkért tanulmányírók neve szerinti ábécé-sorrendben – de a neveket kihagytam -) a következőket tárgyalják: Kárpátalja, Szlovénia, Vajdaság, Horvátország, Nyugat-Európa, Ausztrália, Amerika, Skandinávia, Felvidék, Dél-Európa, Erdély. Ezen már önmagában is fenn lehet akadni, mert ha – mint a felkérésben szerepel – max. 40.000 karakteres tanulmányokat várnak, az valami irgalmatlan aránytalansághoz fog vezetni, a hatalmas irodalmi múlttal rendelkező Erdély esetében ez áttekintő vázlatra is kevés, ha viszont Erdély kb. 16 könyvoldalt kap, akkor Ausztrália vagy Horváthország legfeljebb egy lábjegyzetet érdemel, Kárpátalja meg egy hosszabbacska bekezdést. De ha a roppant gazdag múltú és jelenű, jelentős szerzők és nagy művek százait sorakoztató régió mondjuk 100 oldalt kapna, akkor sem érdemel a fentebb felsoroltak többsége külön fejezetet. Ez óhatatlanul azzal fog járni, hogy míg a nagyobb irodalmak esetében jelentős alkotók, művek, műhejek kimaradnak vagy alig kapnak említést, addig más régióknál a vékonyka felhozatalt erősen fel kell tupírozni.

Ennél is komojabb aggájom amiatt támadt, hogy lehet-e, érdemes-e a nem-magyarországi magyar irodalmat újra és újra elkülöníteni, egyszersmind az egészet egy kalap alá venni.

Erről ezeket írtam válaszlevelemben:

A határon túliság létezik, de hamis értéktöbblet képzetével párosul

Miközben akár üdvözölhetném is a kezdeményezést (mert magam is úgy gondolom, a határon túli magyar közösségek irodalmával, kultúrájával, nyelvhasználatával foglalkozni szükséges), aközben jeleznem kell, hogy ezeknek az irodalmaknak az elkülönített kezelése számomra mindig problematikus, mert szeretném hinni, hogy literatúránk egységes akkor is, ha területileg tagolt és ez a tagoltság okoz is különbségeket. Én, bevallom, jobban kedvelnék ojan tanulmányköteteket, amejek például műnemeket, műfajokat, stílusokat vagy korszakokat tárgyalnak, és mondjuk a szonettről vagy a posztmodernről szólva azon természetességükben szerepelnek benne a határon túli és diaszpórában élő szonettköltők vagy posztmodern írók. Vagy a magyar gyermekirodalomról szólva legyen természetes, hogy a magyarországiakkal azonos hangsúj esik délvidéki szerzőkre vagy a beregszászi meseírókra. Ezt én egészségesebb megközelítésnek gondolom, semmint hogy ehejett külön – és egy kalap alatt – foglalkozzunk a nem-magyarországi irodalmakkal. A területi tagolást és annak sajátosságait ismerni természetesen szükséges, de énszerintem a fojton ismétlődő külön-tárgyalás hejett hasznosabb lenne, ha kultúránk integráns ágainak tekintve a régiókban születő műveket, ezek megfelelő figyelmet kapnának akár korszakok, akár műfajok, iskolák stb. szerinti tárgyalásokban. Inkább szülessen könyv a történelmi drámáról és abban egyformán jusson saját fejezet Németh Lászlónak és Székely Jánosnak, inkább szülessen könyv a magyar avantgárdról és abban Tolnai Ottó ne kapjon kevesebb figyelmet, mint Petőcz András; stb. Igenis nagyon kell ismerni/figyelni a határon túli magyar irodalmakat és irodalmárokat – viszont egyáltalán nem biztos, hogy rájuk figyelve külön kell tárgyalni őket. Illetve, hogy tovább sarkítsam, ha egy-egy régió (Erdély, Felvidék…) irodalmának a számbavételét még külön-külön indokoltnak is gondolom a közös társadalmi meghatározottság okán, ám az valahogy számomra igen visszás, hogy például a skandinávia, ausztrália és székejföldi irodalmárok csupáncsak azon az alapon kerüljenek egy kalapba, hogy Mo határain túl élnek. Ezen az alapon számba lehetne venni, ad abszurdum, a 40-es cipőméretű vagy kopasz írókat is.

Később még hozzátettem:

A határon túliság persze létezik, és érdemes a figyelemre a minőségi irodalmat művelő író, de én ma már nem tudom elfogadni, hogy ez besorolási, megkülönböztető szempont legyen, leginkább azért nem, mert egy hamis értéktöbblet képzetével párosul (például azt gondolom, hogy ez mentsvár lett a kárpátaljai írók számára, és ha nem működne a kisebbségieket pátyolgató elnéző magatartás, nem alakulna ki ennyi torzulás, hamis kép és hamis önkép). Kányádi, Szilágyi, Tőzsér, Grendel, Tolnai stb. nem szorul eredetigazolásra és teljesen méltatlan elkülöníteni őket Weörestől, Spirótól, Csoóritól, Esterházytól, Parti Nagytól. És persze fordítva is ugyanijen méltatlan.

kárpátaljai magyar irodalomA vízválasztó nem a magyarországi / határon túli között húzódik, hanem a jó író / rossz író és az értékes, jelentős mű / értéktelen, jelentéktelen mű között. Ezeket a vonalakat persze nagyobb felelősség meghúzni, mint a térképen jelölt határok szerint szelektálni.

Én csak torzító hatását látom az úgynevezett lokális érték szerinti minősítésnek. Ez régi vesszőparipámhoz, az ahhoz képest irodalom fogalmához vezet. Egy író ne azért kerüljön bele egy antológiába, ne azért kapjon értékelést egy összegző tanulmányban, mert a saját régiójában mérhető teljesítményhez képest szerepeltetésre méltó, hanem azért és csak akkor, ha az összmagyar irodalom léptékével mérve is jelentős.

Azt tapasztalom, a jelenleg nagyrészt önképzőköri szintet képviselő kárpátaljai magyar irodalom erősen túlreprezentált minden összegző szándékú kiadványban. Ennek kirívó példája a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. irodalomtörténeti összefoglaló és szöveggyűjtemény. Saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26 darab (!). De más esetekben is elég erős az az érzésem, hogy szerzőink többsége sem azért kerül bele fojóiratokba, antológiákba, mert jók az írásaik, hanem mert kárpátaljaiak, mert talán közvetlenül vagy közvetve részesei a több milliárd forinttal támogatott, a határon túli irodalmakba pénzt pumpáló programoknak – így illik valamit fel is mutatni termésükből. Istenem, de mit?!

Például effélét:

Mátyás anyja Prágában

Kárpátaljai ballada

Szilágyi
Erzsébet
Kérvényét megírta,
Tanárság
Terheit
Tovább már nem bírta.

Raktáros
Munkás most
Prága városában,
Fia s a
Nagyszülők
Ülnek otthon hárman.

Olykor, ha
Beszélnek
Viberen vagy Skype-on,
Mindig csak
Azt kéri
Fiától, hogy várjon:

„Nem fizet
Az apád
Gyerektartást, Mátyás,
Tudod, hogy
Utolsó
Részeges és kártyás. […]

…és így tovább nagyon sok versszakon keresztül, teljes fogalmi káoszban. Tőlem távol áll a tekintéjtisztelet és magam is követtem el irodalmi blaszfémiákat, a paródia műfaja is kedvencem, de ez a híg zagyvaság most jó időre újra elriasztott attól, hogy felfuttatott szerzőinktől akár csak szúrópróbaszerűen is olvassak bármit.

Sem misszióként, sem máshogy

A határon túli irodalmak pénzzel való kitömése egyébként érdekes viszonyban áll az említett felkéréssel. Hiába foglalkozna a könyv épp ezekkel az irodalmakkal, hiába tartják majd épp Kolozsváron azt a konferenciát, amejik alkalmából készül, szerzői honort mégsem hejez kilátásba. Így hárító levelemben erre is ki kellett térnem.

A könyviparban és a könyvpiacon hatalmas pénzek mozognak. Üzleti alapon is, meg a NER támogatási rendszerének köszönhetően is, amejnek kiemelt célterülete éppen a határon túli irodalom, kultúra (pl. milliárdokat forgatnak csak az Orbán János Dénes nevével kapcsolatba hozható irodalmi bizniszbe, de hasonló nagyságrendű a kárpátaljai magyar kulturális formációk együttes évi támogatottsága is). Eközben mi ojan felkérést kapunk, amej zárójelben ezt hejezi kilátásba: (Honoráriumot jelen állás szerint sajnos nem tudunk fizetni.) 40.000 karakteres tanulmányt – ingyen? Én a magam szerény módján, de határozottan tiltakozom ez ellen. Nem kívánok jótékonykodni sem a hatalmas pénzeket mozgató könyvipar és könyvpiac területén működő résztvevők, sem az éppen határon túli konferenciákat busás pénzekből szervezők javára. A rendszerek működése közben épp a tényleges szellemi termékek kerülnek háttérbe, épp a szellemi értéktöbblet előállítójától várják el, hogy lelkesedjen, amiért kisemmizik. Én ennek a magam részéről ellenébe szegülök, számomra nem elég motiváló erő a megjelenés dicsősége, mert a szellemi tulajdonnak a könyvkiadásban és rendezvénytartásban történő ingyenes felhasználásával szemben elvi kifogásom van – különösen a jelen támogatási rendszer visszásságainak ismertében.

Felkérőm a válaszában lényegében mindenben egyetértett velem, persze az enyémtől eltérő szempontjait is kifejtve. Megérti, hogy hogy aki az írásaiból él, annak ez rengeteg elvesztegetett idő, „de ez nem is munka, hanem elsősorban egyfajta misszió”.

Ezt válaszoltam:

Lassan 10 éve, hogy nem az írásból élek… A honoráriumok megalázó alacsonyságától pedig azzal a trükkel vettem búcsút, hogy jó ideje már ritka publikációim esetében a kevés honoromat egy menekülteket és hajléktalanokat támogató karitatív egyesületnek utaltatom. „Ingyér” elvből nem publikálok, ragaszkodom a honorhoz és ahhoz, hogy egyenesen mejik egyesülethez küldjék. A misszió és a jótékonyság tehát rendben lenne részemről, csak épp, ahogy írtam, a könyves üzletág és a sokmilliárdos kisebbségi etnobiznisz résztvevői felé jótékonykodni nem kívánok. Elvből és kategorikusan.

Levélírás közben rámtört az őszinteségi roham, így keserűségemet is kiöntve ezzel fejeztem be:

És akkor még egy kört a misszióról. …Szinte bizonyos, hogy 25 évvel ezelőtt én is igent mondtam volna hasonló felkérésre. 1980 körül én bizony feltettem életemet a kárpátaljai magyar irodalomra és a következő 20 évben annyi (részben éppen missziós) munkát végeztem ezen a téren, hogy nem érheti szó a házam elejét. Attól kezdve azonban, hogy a fenntartás nélküli lelkesültségemet a 90-es évek közepétől fokozatosan kezdte felváltani a minőségi teljesítményt elváró-hiányoló-számonkérő – de jobbító szándékú – kritikus magatartásom, attól kezdve, hogy világossá vált számomra, a szovjet cenzurális viszonyok és ideológia szorítás megszűnése, valamint az elszigeteltség megszűnte ellenére irodalmunk nem tud / nem akar kilépni a nagyrészt most már maga teremtette zárványvilágból, nem vesz tudomást a művészeti progresszióról, nem hogy kikecmeregne, hanem még inkább belesüpped a szülőföld-sorsverés-hejtállás-hitvallás-magyarságmegvallás határolta élményvilágba és a közszolgálatként, nyelvművelésként, kisebbségi identitáspallérozásként felfogott irodalom művelésébe, attól kezdve, hogy megkockáztattam a kijelentést, irodalmunknak a provincializmus a legfőbb hagyománya, nos, attól kezdve szembekerültem mindazokkal, akik számára – újságrovatot vezetve, majd két fojóiratot és két kiadói műhejt alapítva – hosszú időn át én biztosítottam megjelenési lehetőséget. Ez részben egybeesett a pájázati rendszer kialakulásával és számomra etikailag elfogadhatatlan módon való működésével, így a 2000-es évek kezdetére-közepére én mindenből kihátráltam (kiadó, lap, rendezvények, irodalmi élet, közélet) és felköltöztem az internetre, ahol szerencsére nem kell kárpátaljai írónak lennem.

1994 és 2006 között tucatnyi hosszabb tanulmányt írtam a kárpátaljai magy.ir. jelenségeiról, műveiről, problémáiról. Ha tetszik: misszióból. Jobbító szándékú (habár alkalmanként igen éles) kritikám leginkább csak indulatokat keltett. Minálunk nem az a hibás, aki rosszul teljesít, hanem aki ezt megírja, rábizonyítja. Fekete bárány lettem – kilovagoltam hát Perzsiából. De érdekes módon tíz egynéhány év után egyesek kezdik fel-felhozni ugyanazokat a meglátásokat, amejekért anno fejemet vették. Nem érzek elégtételt. Nincs nekem már közöm ehhez és nem is akarom, hogy legyen – sem misszióként, sem máshogy.

Családi ünnepek, versírás éjszaka

Rég látott intenzitással zajlik családi életünk. A novemberi alkalmakról már beszámoltam, újév közeledvén ne maradjanak ki a decemberiek sem, mejek során többek között kiderült, hogy öregségemre megtanultam fejben írni verset.

Karácsony, falinaptár, limerickek

ajándék naptárAz idén a szokásosnál is kreatívabb, egyben praktikusabb volt családunk a karácsonyi ajándékozásban. Csönge és Bence nekünk szánt  közös ajándéka vitte el a pálmát. Lányunk egy nagyon mutatós művészi falinaptárat tervezett és nyomdáztatott más-más országokban készült saját fotóinak felhasználásával, szöveg is került mindegyikre: Bencének a képekhez írt pársoros versei. Végiglapozva egybehangzóan állítottuk, hogy a színes falinaptár bármejik igényes képzőművészeti szalonban megállná a hejét – és maximálisan piacképes lenne. De Csönge nem tervez sorozatgyártást: a mű egyetlen példányban készült, csak nekünk.

falinaptár - balla csönge

Csönge falinaptárának áprilisi lapja Bence versével. Kattints a nagyobb mérethez

Koloséktól egy 120 gigás SSD-t kaptam, az ajándéknak az is része volt, hogy a karácsonyi pisztráng-ebéd közben Kolos mellesleg a meglévő rendszerem klónozását is elvégezte, így kinőtt rendszerlemezemről újrainstallálás nélkül minden program működőképesen és összes beállításával együtt átkerült az új tárhejre – és minden remekül működik azóta is!

Kaptunk továbbá egymástól és adtunk egymásnak szép számban könyveket, hangoskönyveket, kiállításra és koncertre szóló jegyeket. Nem maradtak el a téli zoknik és más hordhatóságok (meleg sapkától fürdőköpenyig), akadt társasjáték, saját készítésű szaloncukor és polcra való pár dísz-eszköz is.

És hogy a kedves ceremóniának meglegyen az alaphangulata, én a legelején felolvastam az „aputól mindenkinek” boríték tartalmát: 6 darab szeméjre szóló limericket (ezeket előző éjszaka írtam). Volt is vidámság, kacagás.

Csönge, Éva, Bence, Adri, Piroska, Kolos, Károj és a pisztrángok

Születésnap, nem alkalmi vers

Tegnap Éva születésnapját ültük meg, kicsit szűkebb körben, mert Bence időközben hazautazott. Ezúttal sem volt hiány jól célzott ajándékokban, a sült hal után most a fetával töltött gomba volt a finomság (húsevőknek pujka-saslik).

Én pedig, úgy tűnik, rákaptam az éjszakai versírásra. Ahogy a hat karácsonyi limericket, Éva versét is fejben írtam, lámpaoltás után. Ez korábban egyáltalán nem volt szokásom: nekem írás közben elengedhetetlenül szükségem van a már leírt sorok látványára, hozzáírva és visszafelé javítva dolgozom, piszmogva, cserélgetve a szavakat, betoldva és törölve, elvetve és visszaállítva, újraírva a sorokat, gyakran teljes szakaszokat. Előzetes terv nélkül dolgozó kézműves versíró vagyok és soha nem is jegyeztem meg verseimet, a sok százból alig egyet-kettőt tudok fejből, leginkább a fiatalkoriakat. Egy haiku három soráig terjed az operatív memóriám, szoktam mondani.

Magam is csodálkoztam, hogy 6 darab limericket sikerült fejben tartanom reggelig karácsonykor. Talán az előre adott, nagyon kötött forma segített ebben, gondoltam.

Az Évának szánt vers nehezen indult. Sok tucatnyi kezdeményt elvetettem, míg rájöttem, hogy teljesen el kell rugaszkodnom a születésnapi vers alkalmiságától – meghatónak szánt közhejekben egyikünk sem lelné örömét. A sok suta kísérlet után végül csak megszállt az ihlet, jönni kezdtek a képek burkolt vagy kevésbé burkolt utalásaikkal. Két óra alatt született meg a 16 sor, és az idő fele arra kellett, hogy memorizáljam, ami már kész volt, mert ha nem tettem, mire a második szakaszt megírtam, az elsőt elfelejtettem. Amikor úgy éreztem, rendben van a négy szakasz így, jó párszor elmondtam magamban az egészet tagoltan, ütemhangsújosan:

x – – |  x – – | x – – | x –

– a ritmus segít memorizálni, mégsem voltam teljesen biztos abban, hogy reggelre emlékezni fogok minden szóra.

Emlékeztem. Begépeltem, Kolossal titokban kinyomtattuk. Az első köszöntés-koccintás után felolvastam. Cseppet sem akartam elérzékenyülni, nincs ebben a versben semmi, ami indokolná, mégis elcsuklott a hangom és bepárásodott a szemem. Nem annyira, hogy észre ne vegyem: az Éváé és a Csöngéé is. Hogy mijen érzékenyek ezek a nők…

ezen a parton

miattam maradtál ezen a parton
hiába csábított nyáron a tenger
ojan vagy, akár egy hószagú alkony
mint amit december magának rendel

ojan vagy, akár egy brüegheli álom
szarvasok siklanak meztelen jégen
te vagy a zúzmara didergő fákon
– ijesmi lehetett télen az éden

nincs is már kívüled életem semmi
tied a nyűgöm és tied az élcem
egymásba nőttünk már, mit lehet tenni
akad itt dolgunk még, nem vagyunk készen

miattam maradtál ezen a parton
hiába csábított kéken a tenger
ojan vagy, akár egy francia sanzon
szerelmes kedvében dúdol az ember

2018. december 29.


(tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme