Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Kategória: napló

Balla D. Károj naplójegyzetei. Szeméjes és közéleti jegyzetek. Irodalom, művészet, nyelv, család. A kárpátaljai magyar író korábban Balla D. Károly néven publikált, újabb írásaiban nem használ elipszilont. BDK posztumusz piréz író, költő, publicista, szerkesztő, blogger, virtualizátor és imaginátor. Írójegyzetek

Mégis elhallgattak a múzsák?

El. Legalábbis bő másfél évre… Az orosz agresszió megindulása után néhány órával én már verset írtam azzal az eltökéltséggel, hogy engem ugyan hiába int Ciceró bölcselme, nem vetem alá magam az Inter arma silent Musae tilalmának, nálam juszt sem hallgathatnak háborúban a múzsák. Rémült dac volt ez, a döbbenet lázadása. Meg is született az első opusz, kitettem FB-oldalamra:

JUSZT SEM HALLGATNAK

merenghetsz szépen-búsan elmúláson
de egyszer úgyis felhasad a vászon
ki arca néz az égi hasítékon?
angyalt vártál, de megjelent a démon

nevethetsz daccal gyilkosok szemébe
de végül mégis ők mondják, hogy vége
s ha nem fog rajtuk már a röhögésed
eszedbe jut a korpuszon a hét seb

vagy omlott hittel zárkózhatsz magadba
megvédhet még a felmagasztalt mantra
dicsérjed részegen a józan észt
nem békés féreg lesz, mi elemészt

bdk, 2022.02.24.

És délután már kinn volt

George Szirtes fordítása:

IN WAR THE MUSES FALL SILENT

You can meditate all you like on the nature of mortality
But a torn canvas tent is a distinct liability.
And whose face is it you spy through the tear?
It’s no angel but a demon you find gazing there.

You can laugh at murderers and look them in the face
But it’s they in the end who determine the race.
And if they’re not impressed by the face that you show
Consider the wounds of the body laid low

And comfort yourself with the faith of your past.
Your much-revered mantra may save you at last.
Get drunk and cry up your logic and reason.
The worm that devours you knows you’re in season.

 

És jöttek sorra a keserű versek

MERT ÚGY VAN AZ

miért is hitted, minden így maradhat
kenyér és tej. de ím, a búza rothad
s szól az úr, sorsod nem érted, mert úgy van
hogy nem éltél még gyötrő háborúban

miért is hajlik szád a bús panaszra
hogy barmod hullik, elvész munkád haszna
s szól az úr, sorsod nem érted, mert úgy van
hogy nem éltél még kínzó háborúban

miért is hitted, megmarad családod
nem mállik szét a házfalban a vájog
s szól az úr, sorsod nem érted, mert úgy van
hogy nem éltél még gyilkos háborúban

miért is hitted, lesz majd igazságod
az élet mégis újra arcon vágott
s szól az úr, sorsod nem érted, mert úgy van
hogy nem éltél még álszent háborúban

de most már érted. nincs erőd imára
reményed óvtad, ez lett, ím, az ára
nem szól az úr, csak hallgat meglapultan
és élni rendel cinkos háborúban

bdk, 2022.03.01.

MEDDIG

hogy meddig ér a bárgyú képzelet
lemérheted a vágyott álomképen
hiába szállnak felhők fodros égen
tavaszra éhes szántóföld felett

ha téged közben elveszejt a szégyen
mert megvan még a biztos rejteked
míg el nem ér a kinti rettenet
hogy megtorolja minden vélt erényed

de meddig védjed magzat önmagad
ha nem tudod, hogy merre tart a had
és mit szab rád az álnok égi látnok

ne kérdezd hát, hogy hol marad a bába
és kin fogan meg majd a végső átok
ha mészárszéken szül anyád világra

bdk, 2022.03.11.

MINT MÁSKOR

egyhejben menekülsz. templomtornyok
árnyéka vet keresztet a földre
nem remeg jobban a kezed, mint máskor
és a hajnali légiriadót is békésen átaludtad

ágyadból látod a százados diófát
az erkéjről látnád a radvánci dombokat
tavaszodik. áradáskor majd felpuffadnak a mezők
mint éhező gyermekek hasa

egyhejben menekülsz. helikopter
közeli vibrátója szűrődik keith jarrett távoli
akkordjai közé. van víz, van gáz, villany
és a háló világa behozza a halottak napi számát

közel vannak a hegyek. fojó szeli át a várost
még épek a hidak és szobád falán sértetlen
a megfestett táj. arca homájából kalapos múzsa
figyeli szégyened. egyhejben menekülsz

bdk, 2022.03.14.

Öröm a keserűségben: a Litera már az első versemre felfigyelt, leközölték egy háborús gyűjteményben, majd márciusban külön oldalon az egész sorozatot.

Ám aztán más is történt. (tovább…)

Alternatív Trianon

Nézzünk bizakodva a múltba!

IV. Károly magyar királyDruszám, IV. Károj, az utolsó magyar kiráj archív fotójába Esterházy Péter arcát montírozta a Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon c. most megjelent könyv borítójának készítője, Palásti Kovács András. A tiszteletlen poénnál csak a szövegek tiszteletlenebbek: sarkaiból forgatják ki az amúgy roppant dicsőséges magyar történelem egy kevésbé dicsőséges, de annál nagyobb nemzeti traumát okozó eseményét. Természetesen nem véletlen a megjelenés időzítése, és nagy öröm, hogy Éva novellája is szerepel ebben az alternatív centenáriumi megemlékezésben.

Amikor a felkérést megkapta, sokáig töprengett, mi történjen Ungvárral egészen másként 1920-ban. És kik legyenek a másként történés szereplői. Nem kétséges, hogy korábbi írásainak olvasói azonosítani fogják a Fried-palota újdonsült lakóit, akiknek

elegük lett az életüket és halálukat örökösen megkeserítő kivárás és alkalmazkodás elválaszthatatlan kettőséből. Egyszerűen az új világ rendje szerint szerettek volna élni. Dixielandet és bluest hallgatni, szteppelni és charlestont táncolni. A lelkük mélyén arra vágytak, hogy Coco Chanel szabadítsa fel lányaikat és fiaikat rideg, szegényes és kényelmetlen gönceikből. Együtt kívántak tombolni a nyárral. A nők szerették volna a nagy fekete búbánatot egyszer s mindenkorra lecserélni arra a csinos kis feketére, abban hódítani, nyakukban hosszú fehér gyöngysorral. A férfiak pedig örökre felejtették volna már a goromba anyagú katonazubbonyokat, szívesebben öltöttek volna kellemes tapintású tweed zakókat, hogy abban flangálhassanak, udvarolhassanak gondtalanul. És ebben a felajzott órában odalett a városiak messze földön híres mindenkori szelídsége, odaadása. Vadakká váltak és befoghatatlanokká. Félelmetes hangjukban ott zúgott-recsegett a majdani szabad rádió, szemükben vészesen ragyogott a borzalom leleplező készüléke, a modern világ.

Ezzel szemben, amikor megérkeztek a térre, nem a vadak királya fogadta őket, hanem egy közönséges halandó, Fried Ignác, a palota tulajdonosa.

– részlet Berniczky Éva Citoyenek a Fried-palotában című novellájából (tovább…)

Amikor megtanult úszni az árral

Epizódok egy regényíró életéből

Balla D. Károj

Amikor megtanult úszni az árral

A szláv nyelvek rejtelmeivel másodikos kora előtt nem került közelebbi ismeretségbe. Családjuk, bátyja nősüléséig, egynyelvű volt, apja ugyan jó nyelvérzéke okán és magas hivatala miatt házon kívül sokat és szívesen beszélt a többségi nyelveken, de otthon nemigen vette szájára azokat a szavakat, amejek a fennálló rendhez való igazodására emlékeztették; ha mégis elhagyta idegen szó a száját, az legtöbbször egy latin közmondás vagy valami ízes német kifejezés volt. Anyja a saját nyelvén kívül egy külön bejáratú, egyszeméjes szláv keveréknyelvet alakított ki a családon kívüli kommunikáció számára (ebben nem használt nemeket, viszont voltak saját képzései, a sárgára azt mondta, hogy zsóter, a forróra, hogy kipjacsok.) Kétszeméjes nyelvük is volt, ezt a majdani regényíró kettejük szórakoztatására alkotta meg még az iskolás idők előtt. Kedvenc délelőtti tartózkodási heje ekkoriban a konyhaasztal alatt volt, itt ezen a nyelven társalgott ott lakó kis manóbarátaival, és ebédet főző anyját, hogy ellenőrizze, figyel-e, időnként kikérdezte az aznapi új szavakból. A manó-nyelv néhány kifejezését negyven évvel később meg is örökítette regényében.

A szülői házban így hát nem ragadt rá semmi a szláv nyelvekből, és szűkebb-tágabb ismeretségi körükben is alig akadtak, akikkel saját nyelvén ne értethette volna meg magát. Az egyetlen idegen kifejezés, amit utcabéli gyerekektől közös játszás közben megtanult, az volt, hogy Kulyko bude vázsiti? – ezt, tapasztalata szerint, akkor kellett mondani, amikor a játékmérleg serpenyőjére rátettek valamit, hogy a játéknehezékekkel megállapítsák a súját. Érdekes módon ennél egyszerűbb dolgokat, alapvető szavakat sem tanult meg, még a testrészek vagy a labda, autó, baba nevét sem. Annak sem volt tudatában, hogy a más ajkúak két, vagy inkább három különböző szláv nyelvet használnak (a Kulyko bude… épp a több nyelvjárási változattal rendelkező harmadikhoz tartozott, az utcabéli gyerekek felmenőinek születési hejétől függően a kezdő szó lehetett volna kilyki vagy külyko is), és ő mindig egy számára teljességgel felfoghatatlan univerzum távoliságát érezte, valahányszor mint elvárás fogalmazódott meg vele szemben bármiféle érthetetlenségnek (köszönés, megszólítás stb.) az elsajátítása és megfelelő alkalmazása. „Ennek a néninek majd köszönj úgy, hogy Dobrij deny!” – kérlelték nem egyszer, amire ő dacos Kezicsókolom!-mal reagált.

Szülei kicsit tartottak attól, mi lesz majd másodiktól ősszel az iskolában. Amejben hősünk anyanyelvén fojt ugyan az oktatás, és elsőben nem is volt más dolguk, mint hogy ezen az egy nyelven írni-olvasni (meg persze számolni) rendesen megtanuljanak – de jaj, majd másodiktól…

Hősünk csupa ojan gyerekkel járt együtt, akik már akár a bölcsődében, de az óvodában mindenképp megtanulhatták azt, amit szemérmesen nem államnyelvnek, hanem az ország népei érintkezési nyelvének hívtak, így nagy előnyben lesznek vele szemben akkor, amikor majd előkerül a másodikban Устный русский язык nevű tankönyv és az abban látható képekről kell majd tudni valamit mondani azon az érthetetlen nyelven.

Megszégyenítő hátrányban lesz, ő, a legjobb tanuló, csak azért, mert bölcsődébe nem adták a szülei, és óvodába is csak egy hétig járt. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek mindenféle hülyeséget játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszéjbe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve rohant hazáig.

– Mi történt,  kisfiam, bántottak?
– Igen, azt akarták, hogy ott ebédeljek velük!

Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen hejzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig. A hátralévő délelőttöket egyre nehezebben vészelte át, és amikor egy hét után éjszakai rémálmából ébredve hisztériásan azt zokogta, hogy nem akar óvodába menni, szülei megkegyelmeztek neki, kivették.

Ám azóta eltelt két év, már iskolás, elvégezte az elsőt, ősszel kezdődik a második – csak fel kellene szednie valami nyelvtudást a nyáron. Ez köjöktársaságban menne a legkönnyebben. Ha  utcabeliekkel nem sikerül, mert mindig csak Péterkével játszik, a többiekkel nem jutott túl a Kulyko bude vázsiti?-n – akkor megy majd másképp…

Hetekig áradoztak neki a szülei: mijen jó lesz majd az a táborozás ott a hegyekben, kis házakban lakik a sok gyerek, ojan lesz, mint egy hosszú kirándulás…

…A pionírtáborból nemcsak nyelvi nehézségei miatt akart haladéktalanul, alighogy szülei otthagyták, hazatérni, hanem sok egyéb miatt is. Ehetetlennek találta az ebédre és vacsorára feltálalt ételeket (egyedül a reggeli volt ismerős: vajaskenyér), ostobaságoknak a közös játékokat. Ráadásul, amikor a délutáni kötelező alvás szigorú szabáját megszegve olvasni próbált, elkobozták a magával hozott könyvet, így nem maradt az idegenségben semmi menedéke.

Már a második napon levelet írt haza (apja jó néhány előre megcímzett és felbéjegzett borítékot hagyott számára), és rá kellett döbbennie: egész addigi ottléte alatt ez volt az egyetlen kellemesnek mondható elfoglaltsága. (A levélben kertelés nélkül megírta, hogy neki itt nagyon rossz, jöjjenek érte.) Ezt egyébként, az írás keltette kellemes érzést, aztán élete végéig nagyjából megszakítás nélkül tapasztalta.

A harmadik napon írt levelében ironikusra vette a figurát, még karikatúrát is rajzolt bele – önmagáról. A torz arc a felirat szerint ezt mondta: Ma is kása volt ebédre. Fúj! Szülei jót nevettek a dolgon, azt hitték, sikerült fiuknak beilleszkednie az idegen környezetbe, holott a levél hangneme csupán a stílusgyakorlat kedvéért ütött el a korábbi komor hangvételűtől. Hősünk továbbra sem szűnt meg gyűlölni a tábort és roppant módon vágyott haza.

A negyedik napon végképp elege lett az egészből. Kísérletet tett a szökésre, de a tábor kapujában posztoló nagyobb fiú azonnal lefülelte, kicsit seggbe is rúgta, hogy elvegye kedvét a kiszökéstől (azt persze hősünk végig sem gondolta, hogy a hegyvidéki kis településről hogyan keveredett volna haza…). A kudarctól és a farbabillentés megalázó tényétől indíttatva ekkor bosszút forralt – szülei ellen, akik ijen szörnyű hejre hozták, és többszöri levélbéli kérésére sem jönnek érte. Tollat ragadott, és senki másnak: a nagyanyjának írt panaszos sorokat. „Tessék megmondani anyuéknak, hogy azonnal jöjjenek értem, mert nem bírok itt lenni.” Sejtette a levél hatását és nem is csalódott; a magának matriarchális jogokat vindikáló grószi magából kikelve kérte számon a szülőkön: hogyan merészelték az ő szerelmetes unokáját ijen borzalmas hejre bedugni. A számonkértek hiába hebegték, hogy a szerelmetes unokától tegnap jó hangulatú vicces levelet kaptak, meg különben is ideje lenne kis önállóságot tanulnia és nyelvet gyakorolnia, nem élhet örökké családi rezervátumban… Ám a verdikt ellen nem volt apelláta. Alig tudták kikönyörögni: ne azonnal, csak másnap utazzanak érte.

Közben, az ötödik és hatodik naptól kezdődően, anélkül, hogy bevallotta volna magának, hősünk kezdte magát kellemesebben érezni a táborban. Ebben több tényező is közrejátszott. (tovább…)

Bűvös vadász a Verhovinán

Tavaj elég részletesen beszámoltam a téli ünnepkör idején esett családi eseményekről, az idén ezt elmulasztottam. Utólag annyiról azért beszámolok, hogy két kulturális adósságomat törlesztettem ez idő tájt.

Bűvös vadász

Legalább két évtizeden át kínzott a vágy, hogy Enyedi Ildikó káprázatosan szép filmjét, a Bűvös vadászt újra megnézhessem. Nem sokkal bemutatása után, valamikor a kilencvenes évek derekán láthattam moziban, Budapesten, ahogy pár évvel később a Simon mágust is. (Akkoriban sok szervezői, kiadói, alapítványi intézni valóm akadt a magyar fővárosban, a hivatali idő végeztével jött az esti mozizás, eleinte főleg egyedül, később, amikor a gyerekeink mellől már könnyebben elszabadulhatott, Évával is rendszeresen. Bő évtizeden át naprakészek voltunk ezen a téren, minden új filmet láttunk: a körúti Művész Mozi szinte zarándokhejünkké vált.)

Enyedi Ildikó mindkét alkotása méjen meghatott. Ez túlmutatott a vizuális és művészi-esztétikai élményen, utóbbit, ha elég erős volt, képes az ember később is felidézni: látja a képeket, visszapörgeti az emlékezetes jeleneteket, összerakja a motívumrendszert, hejükre teszi a szimbólumokat, megért összefüggéseket, jelentéseket, közelébe férkőzik a mű titkainak, felfejti méjebb rétegeit, felfogja filozófiáját. Tudja, hogy miért tetszett annyira. Az intellektuális élmény elraktározódik, akár évtizedekre.

Nem így az érzelmi átélés. Az már másnap is felidézhetetlen. Ahhoz újra látni kell a filmet, újra alá kell vetnünk magunkat az összhatásnak.

A Simon mágussal szerencsém volt, később többször is elcsíptem a tévében, és amikor ez már lehetségessé vált, egy élvezhető minőségű digitalizált verziót is beszereztem. A Bűvös vadászt azonban az első alkalom után sem a tévében nem láttam, sem a virtuális térben nem akadtam rá élvezhető minőségben. (Egy szemet rontó, nagy képernyőn élvezhetetlen kópia most is elérhető videómegosztókon, letöltőhejeken). Persze talán nem igyekeztem eléggé, azért talán lett volna útja-módja… Évának viszont épp elégszer áradoztam róla, többek között akkor, amikor a Testről és a lélekről csodáját nemrégiben együtt élhettük át a képernyő előtt.

Gyerekeink mindig roppant leleményesek voltak abban, mijen karácsonyi ajándékkal lepjenek meg minket. Csöngének ezúttal is jó ötlete támadt…

A Budapesten számomra kikölcsönzött és ajéndékként megkapott videókazetta láttán az első kitörő örömön túl azonnal aggódni kezdtem: de hát nincs használható videómagnónk. Pedig volt. Nem gondoltam volna, hogy kb. 12 év használaton kívüliség után sikerül elindítani! A csatlakoztatással akadt kis gond, de Bence végül megoldotta. Nézhettük családilag kedvencemet.

Megérintett most is, ahogy legelőször, bár ez kicsit más volt. Akkor felkészületlenül ért ez az érzelmi töltés, el is varázsolt teljesen, az utolsó jelenetsor katartikus ereje teljes valómat áthatotta – most azonban már okosan fel voltam készülve, hiszen tudtam, mi vár rám, így a spontán ujjongó öröm picivel gyengébb lett, egyben gazdagabb is, mert benne volt a mostani hatáson túl annak a régi letaglózó élménynek az újraélése is. A felhőtlen, teljes énemet bekebelező intellektuális élvezetbe pedig kis kívülállás, sőt, kevéske kritika is keveredett. Észlelni véltem a film bizonyos gyengeségeit, pár túlexponált jelenetet, túlzó szimbólumhalmozást. Viszont felfedeztem a film finom humorát, a szép és megható mögött végig ott incselkedő iróniát – ezt korábban vagy nem fedeztem fel, vagy emléke már végképp elhalványult.

Azt kifejezetten érdekesnek találtam, hogy a jelenetek, fordulatok, vissza-visszatérő motívumok többségére jól emlékeztem, holott maga a cselekmény húsz egynéhány év alatt már teljesen elhalványult.

Csöngéék visszavitték a kazettát a kölcsönzőbe, én pedig örültem, hogy a fizikai létezésből kiemelt emlékkópiáról letörölhettem a port kedvenceim legbecsesebb polcán.

Verhovina madarai

Már a könyv megjelenésekor csóváltuk a fejünket, jóindulatúan, de kicsit irigykedve: Bodor Ádám elírja előlünk Kárpátalját. Olvasni akartuk azonnal, de aztán csak halasztódott. Meg picit talán féltünk is: A Sinistra körzet zseniális világát aligha lehet überolni. De most ez a könyv is ott díszlett az ajándékok között – épp ideje bepótolni ezt a mulasztást. És hogy tejes legyen az ajándékhalmozás: Évától két tetszőleges könyvnek a felolvasására szóló vállalását is megkaptam karácsonyra, így december végi, január eleji estéinket nem a fekete Ungváron, hanem az éjszakánként fehéren villódzó havasokban, Bodor Ádám Verhovináján töltöttük. Hogy a névegyezéseken túl a valóságostól ez miben és mennyire különbözik, azt fölösleges firtatni, a lényeg az, hogy Bodor szereplőinek jól sikerült belakniuk ezt a tájat. Számunkra egyáltalán nem volt idegen ez a végletekig abszurd, a képtelenségig lepusztult és kiüresedett, ugyanakkor hejenként költői emelkedettségű világ. Ismerjük, ha nem is épp ott a hegyekben, és nem is épp ijen körülmények és emberek között élünk – ez mégis a mi groteszk világunk, a mi toposzaink és archetípusaink. Otthon vagyunk benne, otthon vagyunk Bodor szövegeiben. Úgy húzzuk magunkra ezt a Verhovinát, mint szúrós, durva, bűzlő darócpokrócot, amej felsebzi a bőrt és émejíti a gyomrot, mégis megmelegszik alatta a lélek.

A létezővé nagyított hiány

Ez az írásom 2010-ben jelent meg a Litera portálon. Most azért közlöm újra, mert a Facebookon újraaktiváltam a Ludus csoportot, ahol is furfangos feladványokkal szórakoztatjuk egymást, és én aktuális rejtvényemben épp legkedvesebb filmem, a Nagyítás címét vártam megfejtéskén. Az újrapublikálás további okai: az eredeti hejen a szövegbe ágyazott három videórészlet közül kettő már nem érhető el (itt újakra cseréltem ezeket), no meg: akkor még használtam az elipszilont – hadd legyen elérhető ez a kis írás javított :) formában is.

Balla D. Károj

A létezővé nagyított hiány

Semmi más, csak a Nagyítás (Blow-Up, 1966) juthat először eszembe, ha kedvenc filmemről kérdeznek. Eközben persze fájó szívvel le kell mondanom Tarkovszkij Stalkerjéről, Tarr Béla Kárhozatáról, Fellini Amarcordjáról és 8 és féljéről, Huszárik, Bódy Gábor, Szabó István, Makk Károj, Bacsó Péter, Sándor Pál, Enyedi Ildikó emlékezetes munkáiról (és ez csak egy szűkített lista volt), de Michelangelo Antonioni filmje, mint valami első szerelem élménye, kiragyog kedvenceim közül.

A Nagyítást kamasz koromban láttam először, Veszna típusú fekete-fehér televíziónkon, apámék hálószobájában (és mellesleg a Szovjet Birodalom peremén). Nyolc körül nálunk általában lámpaoltás volt, s mint ritka későesti tévézéseimet általában, ezt is hosszú rimánkodás előzhette meg, anyám szívét volt könnyebb meglágyítanom, bólintott, mire apám bosszúsan behúzta alkóvjuk függönyét és tüntetőleg el is aludt mögötte, én meg hallgathattam a Herbie Hancock kísérőzenéjébe oltott hortyogást. De nem zavart a sajátos háttérzaj, mint ahogy az sem: a film készítőiről akkor semmit sem tudtam még, s fogalmam sem volt arról, hogy mikorra a magyar televízió bemutatta, addigra nyugaton már kultuszfilmmé is vált. Én csak néztem lenyűgözve, már első kockái megfogtak, hogy aztán egyre inkább magával ragadjon a látvány, és a végén ne tudjak felkelni a fotelből: az utolsó képsor ojan élményhez juttatott, amejet ma is meghatározó jelentőségűnek gondolok.

Akkoriban én is fotóztam, így nem esett nehezemre a főhős Thomas hejébe képzelnem magam, még ha nekem nem is volt ojan műtermem, ahol hölgyvendégeket fogadhattam volna.

blow-up nagyítás

Ám az erotikus jeleneteknél is jobban megkapott az a rocktörténetileg is kuriózumnak számító jelenete a filmnek, amejben Thomas betéved egy Yardbirds-koncertre: a hangszerrombolás elemi élménye elzárt világunkban engem sehonnan máshonnan nem érhetett el, csak ebből a filmből.

De volt valami, ami a fedetlen női kebleknél és a megszerzett, majd eldobott rajongói trófeánál is jobban felizgatott: a lefotózott rejtéj, a sokszoros nagyítások révén megfejtett gyilkosság. Azóta is, ha borzongani támad kedvem, semmi mást nem kell felidéznem, csak a londoni Maryon parknak az esti hangulatát… Ahová aztán hősünk másnap visszatér hullát keresni, de nem találja,

viszont távoztában valami egészen mással találkozik: a film legelején egyszer már felbukkant bohócruhás alkalmi pantomimművészek kezdenek önfeledten teniszezni – ütők és labda nélkül.

Alighanem a filmtörténet egyik legismertebb és legemlékezetesebb jelenete ez: a csak a kézzel fogható (és lefotózható) valóságban hívő Thomas a megjelenített, eljátszott fikció kényszere alatt megválik földhözragadtságától, felveszi a gyepről és visszadobja a várakozó játékosoknak a rácson túlütött, nem létező labdát.

Minden bizonnyal szerepe van ennek a jelenetnek abban, hogy nekem egyik vesszőparipám lett a művészileg megalkotott semmi, a láthatóvá tett hiány: novellát, esszét, regényfejezetet szenteltem a kérdésnek, sorolva és elemezve a példákat a görögök mitológiájától Malevics Fekete négyzetén és Örkény Üres lapján át Cage 4:33-áig. Sőt, némi túlzással, sok éven át írt Szembesülés c. könyvem sem egyéb, mint egy hiányzó, meg nem írt regény megjelenítésére tett kísérlet. Kétes, hogy az én próbálkozásom sikeres volt-e, de hogy Michelangelo Antonioni mester ebben a pár percben piedesztálra állította az alkotó képzeletet, az bizonyos. Nekünk, földhöz ragadtaknak, nincs is más dolgunk, mint hogy labdaszedegetőjének elszegődjünk.

Szűrös Mátyás a krédóban

Pontosan 30 évvel ezelőtt ezen a napon, azaz 1989. október 14-én avatta fel Beregszászban Illyés Gyula mellszobrát Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke. Az alábbi írás, amely az esemény előzményeiről és a Hatodik Síp indulását is érintő körülményeiről szól, a Litera portálon jelent meg augusztusban annak a Privát rendszerváltás c. sorozatnak a részeként, amelyben egy-egy korabeli fotóhoz kapcsolódóan írták meg a szerzők visszaemlékezéseiket. Én ezt a képet választottam (rákattintással nagyítható):

 Illyés Gyula szobor avatás Beregszász

Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brigádjának vezetője; Dalmay Árpád, az Illyés Klub alapítója és vezetője, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán/ruszin költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője, az ungvári hungarológiai központ igazgatója; Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási pártlap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere; Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, a Magyarok Világszövetségének titkára; Nagy Gáspár költő.


szűrös mátyás krédóban

Balla D. Károj

Szűrös Mátyás a krédóban

Kilenc nappal azelőtt, hogy kikiáltotta volna a Magyar Köztársaságot, 1989. október 14-én Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke Beregszászban felavatja Illyés Gyula mellszobrát, mejet a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista brigádja ajándékozott a kárpátaljai városnak.

Még javában áll a Szovjetunió, uralkodik a kommunista párt, csaknem két évvel vagyunk a moszkvai puccskísérlet és a független Ukrajna kikiáltása előtt előtt – és bő fél évvel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) megalapítása után. Gorbacsov peresztrojkája ugyan alaposan szétzilálta a diktatúrát, de azért nem számít szokványosnak egy ennyire egyoldalúan magyar vonatkozású esemény. Illyés szeméje is kelt némi feszültséget (lévén az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi egységének megteremtését szorgalmazta, amivel szembement a román-magyar, szovjet-magyar stb. barátság alapját képező politikai elhallgatással), meg hát diplomáciailag sincs a dolog teljesen rendben, az egyik legmagasabb magyar közjogi méltóság nem kap itteni részről méltó országos partnert, sem Moszkva, sem Kijev, de még Ungvár sem képviselteti magát, a heji hivatalos erőket a szovjet kommunista párt beregszászi járásának első titkára (Veress Gábor, lásd a fotón) és Beregszász polgármestere (Pataki István, lásd a fotón) képviseli (míg egy évvel később az ungvári Petőfi-szobrot Göncz Árpád köztársasági és Leonyid Kravcsuk parlamenti elnök avatja fel közösen).

Na meg hát itt van ez a sörgyári szocialista brigád, mint adományozó… (tovább…)

Fagocitátum: oktatási módszer lett szövegtechnikámból

fagocitátum eljárás

Mi a fagocitátum-eljárás?

A fagocitátum egy általam kitalált és alkalmazott szövegalkotási eljárás, illetve ennek eredménye, vagyis az a szöveg, amej egy induló mondat (mint idézet) körbeírásának többszöri ismétlésével jön létre. Alig hihető, de ötletem bevett pedagóiai módszerré vált, számos tankönyvben, feladatgyűjteményben szerepel nevem említésével – vagy inkább anélkül. Ezt csak most, 12 évvel a projekt kidolgozása után tudtam meg.

Az eredeti blogbejegyzés keresettsége

Régebbi és ritkán használt blogjaim látogatottsági statisztikáit nem túl sűrűn böngészem méjrehatóan, így csak nemrégiben tűnt fel, hogy 2007-es projektem oldalára elég sokan érkeznek a Google felől a fagocitátum kulcsszóra keresve. Elsőre elsiklottam efelett, gondolván, hogy mivel ez csupán az én játékos szókreációm (fagocita+citátum), nyilván a kutya sem keres rá, inkább csak félregépelhették páran a fagocita szót. Ám következő alkalommal még nagyobb forgalmat tapasztaltam, rákerestem hát magam is a projekt nevére – és nem hittem a szememnek.

A kulcsszóra adódó 300 találat közül csak az első kettő vezet hozzám (és még pár sokadik), a többi nagyrészt oktatási anyag, módszertani leírás, leginkább pedig diákoknak szóló feladat, pl.:

  • Írjátok körül fagocitátum eljárással az elbeszélésből kiemelt mondatot!
  • Fagocitátum technikával írjunk közös mesét!
  • Kíváncsian várjuk, vajon írtatok- e fagocitátum novellát?
  • Válasszatok az olvasott részletek közül, és próbáljátok ki a fagocitátum nevű kreatív szövegalkotó játékot!

És hasonlók tucatszám. Eszerint

az általam kitalált szövegtechnika bevett oktatási eljárássá vált

aminek örömére azonnal készítettem egy terjedelmes összefoglaló weblapot,  ahol is

  minden megtudható a fagocitátumról,

így az is, hogy a sima említésekkor a nevemet, mint ötletgazdáét, általában nem tüntetik fel, ám van, amikor mégis (pl. az Örkény Színház 2017-es pájázatában), a részletesebb leírások közül kettőben kaptam lábjegyzetet vagy zárójeles említést.

fagocitátum jelentése

A fagocitátum leírása nevem említésével Pethőné Nagy Csilla fogalomtárában

(tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna Budapesten. Litera-napló – 7.

A Litera irodalmi portál felkérésére 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközöltem itt, ez az utolsó rész.

berniczky budapestIoszipivna Budapesten

Mindhárom napomat előre elterveztem. Miután fontos dolgaimat elintéztem, esténként színház-koncert-színház. Csöngével megbeszéltük, mikor milyen előadásra hová vegyen jegyet. Nem sokat keresgettem, hogy mit is nézzünk meg. Pontosan tudtam, mit akarok látni, hallani. Egyetlen dolog nem jött össze. Székely Csaba 10 c. darabját pechemre éppen nem a Radnótiban játszották, hanem Debrecenben. Így aztán elsőre a Szvetlana Alekszijevics munkáiból (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) született Secondhand mellett döntöttem az Örkényben. Kicsit beteges, hogy innen megyek megnézni Pestre azt, amiben éltem, s aminek romjain élek ma is, s amiből menekülnénk már évtizedek óta. Úgy tűnik, hiábavalóan próbálunk szabadulni a letűnt korszakok átörökített borzalmaiból. Miközben körbe-körbe futunk, saját nyomvonalunk tart fogva. Talán azt szerettem volna ellesni, mi a megoldás, hogyan lehetne megúszni a mi közös kelet-európai végítéletünket, amelyet zónák, háborúk, merényletek, katasztrófák emeltek a fejünk fölé. Jó volt az előadás, tetszett Bencének és Csöngének is. Remek díszlet, jelmezek, gondosan válogatott zenék. Hogy Alekszijevics elégedett volt vele, ha látta egyáltalán, arra nem mernék mérget venni. A rendezés mindenesetre rendkívül ötletes, fiatalos, egyedi. Az eredeti művek sallangtalan, dokumentáló anyagának, személyes tragédiáinak világából született egy rendkívül impulzív, hatásos, vérbő, tobzódó játék, amely végeredményben ugyanolyan lesújtó, letaglózó, szívbemarkoló, fájdalmas lett, amilyen maga a forrás, ahonnan merítettek. A darab annak ellenére érte el ezt a hatást, hogy készítői néha túlságosan leegyszerűsített, bejáratott kliséket is használtak. A rendezés (Bagossy László és Kovács D. Dániel) többgenerációs humorgenerátorral operált, az is értse a történéseket, aki megélt hasonlót, az is, aki csak hallott-olvasott róla, és az is legyen résen, aki azt hiszi, vele ilyen soha nem eshet meg. Jó volt újra vagy élőben látni kedves színészeimet: Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Epres Attilát.

Az igazi csoda mégis a következő estén esett meg velünk Snétberger Ferenc gitárkoncertjén a Müpában. Karácsonyi ajándékba kaptuk Csöngével és Bencével a jegyeket. Még soha nem hallottam Snétberger zenéjét élőben, tele voltam várakozással, kíváncsisággal. Bár régen belopta magát a szívembe, gyakran szól nálam a zenéje munka közben, de legtöbb felvételen világhírű zenészekkel együtt muzsikál. (tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazik. Litera-napló – 6.

A Litera.hu portál felkérésére áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközlöm blogomban.

Berniczky Éva: Ioszipivna utazikIoszipivna utazik

Hét éve nem utaztam külföldre. Gondoltam, legalább egyszer át kellene lépnem a határt mostanáig a fiókban pihenő makulátlanul szűz hagyományos útlevelemmel, benne az egyszer sem használt, nemsokára lejáró vízummal. Biometrikus okmányom elkészültének reményében döntöttem úgy, megtöröm a röghöz kötöttség varázsát. Az igazság persze az, hogy halaszthatatlan ügyben voltam kénytelen Pestre utazni. Családom valamennyi tagja összefogott azért, hogy nagyjából négy teljes napig távol maradhassak. Felszabadításomban a sógorom vitte a prímet, aki 500 km-ről autózott (+ majd öt óra várakozás a határon) hozzánk, hogy átvegye 24 órás ápolói szerepemet.

Kedves barátnőm ajánlotta a H2O Transportot, így aztán náluk foglaltam helyet az utazás napjára. A H2O olyasmi, mint az Uber szolgáltatása, csak éppen a helyi viszonyok alakítják. Mindig meglep, ha nálunk valami olajozottan működik. Ilyen nincs, és mégis van. Az utazást megelőző napon visszajeleztek, megadták az indulás időpontját, a sofőr nevét, telefonszámát, a címemre érkező autó adatait, és kérték a foglalás megerősítését. A Volkswagen Sharan pontosan érkezett. Az azonnal kiderült, hogy a vezetője, Vitalij hatalmas figura. Húsz évig dolgozott külföldön. Szakmájából adódóan a vendéglátásban, legtovább Afrikában, majd Spanyolországban, Portugáliában. Sorolta, hány nyelven beszél, ezt persze hittem is, meg nem is. Arra készültem, hogy az ukránt gyakorolom majd útközben. Ungvár utcáin, hivatalokban, boltokban leginkább így szólalnak meg az emberek. Egyre kevesebben beszélnek oroszul, magyarul pedig alig valaki. Furcsamód Vitalij mégis az oroszt választotta fedélzeti nyelvnek, valószínűleg az volt az anyanyelve, így aztán többnyire így folyt a társalgás.  Öt utasa közül csupán egy ragaszkodott az ukránhoz, Olja, a fotóslány. Vele együtt érkezett hozzánk Vitalij, hogy aztán tőlünk a vonatállomás felé vegyük az irányt, ott vártunk a helyiérdekű elektricskával érkező harminc körüli két vendégmunkás férfira. A nevük nem derült ki, csendesen meghúzták magukat a hátsó üléseken, mintha ott sem lettek volna. Bezzeg utolsóként csatlakozó társunk helyettük is megnyilvánult. Stílszerűen a Tokió bevásárlóközpont parkolójában vettük fel a tökéletes alakú, kidolgozott izomzatú, magas lányt. Testhez álló márkás topja és nadrágja között meztelen lebarnult köldöke, háta vonta magára a szemet. Hosszú barna haja lófarokba kötve lógott hófehér sildes sapkája alól. A márkáját nem figyeltem meg, de holt biztos, hogy nem a közönségesek közül került a fejére. Vitalij láthatóan megörült Agnesszának, kiderült, nem először szállítja. A fitness edzőként dolgozó szépség beszállás után ismerősként üdvözölte a szerényebb testi adottságokkal megáldott Olját, a fotóst is. Megbeszélték, hogy mindketten tovább repülnek Pestről, az előző Berlinben készül tölteni a hétvégét, utóbbi Barcelonában modelleket fotóz pár napig. (tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazni készül. Litera-napló – 5

Áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót a Literán. A magam 4 jegyzetét már újraközöltem, Éva 3 naplója következik.

Berniczky Éva Ioszipivna utazni készül. Litera-naplóIoszipivna utazni készül

Mióta az eszemet tudom, baj van a nevemmel. Legalábbis azóta, amióta nyilvántartásba vettek az esedékes országban, ahová lakóhelyeim (kezdetben Beregszász, közel negyven éve Ungvár) éppen kerültek. Halálosan untam már a cirillikával, s még inkább az abból latinikára átírt változatok okozta nehézségek kezelését. Szép lassan feladtam, elhittem, hogy nem vagyok önazonos a nevemmel. Ragozták nőnemben, férfi nemben, volt, hogy lágyították a mássalhangzóit, előfordult, hogy keményítették. Voltam 3 Y-os, voltam 4. Bernytskyy Yeva. Csoda, ha úgy tekintettem a nevemre, mint valami rólam leváló, külön életet kezdő formációra, amely tőlem függetlenül alakul, változik? Úgy éreztem, nincs is szükségem rá. A hivatalos közeg tartozéka, belenyúlhat, átírhatja, megzenésítheti, eljátszhatja. Miután egy ideje visszavonultam csöndes világomba, békésebb idők következtek, s megszűntek körülöttem az ügyek és azok intézései, újra örökbe fogadhattam a nevemet. Nem is lett volna semmi gikszer, ha családom rábeszélésére el nem indulok biometrikus útlevelet igényelni. Persze az ösztöneim azt súgták, ne tegyem. Minden erőmmel védekeztem, nincs nekem erre időm, se energiám, mondtam a fiamnak. Kolos és Adrienn azonban azzal szerelt le, ugyan már, hiszen az egész procedúra max. negyven perc a magáncégnél, ahol az állami hivatalnál kiállított útlevél kétszeres árán ripsz-ropsz viszik az ügyintézést. Balgamód elhittem nekik, hogy változtak az idők, pár perc az egész, s már mehetek is dolgomra. Ők valóban hamar végeztek. Csakhogy velem kapcsolatban megint éppen az idők változása, a helyesírás, a nemzeti büszkeség, az ukázba adott nemzeti önérzet verdiktje kreált átvághatatlan gordiuszi csomót. (tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme