Site icon Balla D. Karoj elipszilon nelkul

Posztmodern halál, posztumusz élet

Eredetileg közösségi oldalamon úgynevezett jegyzetként közzétett szöveg. Ezt a publikációs formát a Face már nem támogatja, így ide mentettem (bdk, 2022).

Alább kivételesen az idézett, régebben keletkezett szövegeimet is ly-mentessé tettem. A szöveg nagyrészt egy velem írásban készített 2017-es interjúban adott válaszaimat tartalmazza, kisebb részt blogbejegyzéseimből és írói archívumomból merítettem. Mindezt a Klubrádióban 2018. október 18-án velem elhangzott beszélgetéshez (riporter Kelen Károly) szántam adalékul (ahol is ennek a halál-dolognak minden ágbogán nem volt mód elidőzni).


Balla D. Károj

Posztmodern halál, posztumusz élet

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy ojan önprezentáció létrehozására, amej saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává

A halál parabolatükrének fókuszában

Miután Ady bő évszázada már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így nekem a posztmodernhez kellett nyúlnom, hogy tisztázzam viszonyomat. Ezért aztán – kissé körmönfontan fogalmazva – : írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztussal:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosojogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

– Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedéjesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási fojamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden ojasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bojongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ijen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

a múlás émejgése fogja tested
elindult már a büntető feléd
a lelked, mint a tépett hajnal, feslett
és érzed már a kárhozat szelét

vajon idáig várnod mért is kellett
a baljós jelzés mért nem volt elég
mikor a vétkek enyhülése hejett
forró hitedbe mart a hűvös jég

azóta messze szállt a szép alázat
s a fákra roskadt minden alkonyat
csak csúszó férgek lakják már a házat
ahol utolszor voltál önmagad

ahol utolszor érintett az Isten
s levette rólad sújos gyámkezét
– azóta émej fog és kínod nincsen:
erős halálon tart a gyönge lét

Igen, engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek.

Virtuális öngyilkosság – és előzményei

Az 50. születésnapomon sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy ojan önprezentáció létrehozására, amej a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Szembesülés – kétfajta szellemi örökség

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis regionális (kárpátaljai magyar) irodalmunkban sújos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik – Balla László – a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író – Kovács Vilmos – nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befojással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Hejzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabájok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit béjegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos hejzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Sújos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. (Az ógörög drámák szereposztását némileg követve Agamemnon a lázadó mártír, Egisztosz pedig a Zeuszi hatalom kiszolgálója – az ő kettős örökségükben vergődik Oresztész.)

A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla:

„Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

A halál Tejmozi c. regényemben

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

„Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet fojamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.”

„A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.”

„Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk szeméjességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homájossá és ragacsossá fogdostál.”

„Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtéjes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.”

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

Tedd a halált, ne magyarázd 

Tény, hogy 2007-ben végrehajtott sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmijen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát akkor nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoj, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

Halálhíremet költöm

A költő költ. Ojkor saját halálhírét… A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem fojamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról. Ezekben a szösszenetekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő hejen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ezek a hírek is olvashatók:

„Halálos kígyóharapás következtében elhunyt Balla D. Károj író. Mint közismert, a kárpátaljai alkotó évek óta egy fejlett viperát tartott ungvári otthonában. Eredetileg csupán kígyótojást kapott ajándékba liberális barátaitól, ezt gondos takargatással saját melegágyában kiköltötte, és az életre kelt, eleinte ártatlannak tűnő kis kukacot (@) nevelni kezdte. A magas tápértékű cinizmussal és kalóriában gazdag iróniával táplált példány gyors fejlődésnek indult és már fiatal korában veszedelmes méregfogakat növesztett. Egyre hangosabbá váló sziszegése miatt az írót korábban nagy sűrűségben látogató barátok és ismerősök sorra elmaradtak. Intésüket, hogy szabaduljon meg a mérges kígyótól, Balla nem vette figyelembe, sőt, még terráriumba zárni sem volt hajlandó a viperát, amej ettől vérszemet kapott és válogatás nélkül rátámadt mindenre, ami kényes ízlését sértette. Várható volt, hogy előbb-utóbb gazdájába is belemar. A tragédia akkor következett be, amikor az egyre veszedelmesebb ragadozón kitört a skizofrénia, és nevelőjét saját testvégződéseként kezdte érzékelni, mígnem egy bősz pillanatában azzal a tudattal ejtett az írón halálos sebet, hogy a saját farkába harapott. A nemzeti együttérzést gyakorló volt barátok korábbi sérelmeiket félretéve hiába siettek az ellenszérummal Balla segítségére, a kárpáti vipera pórul járt tulajdonosát már nem lehetett megmenteni. Testét úgy járta át a gyilkos méreg, mint műveit a posztmodern.”

„Agyműtét közben vesztette életét Ungváron Balla D. Károj. A beavatkozásra azután került sor, hogy a közismert kárpátaljai író elhatározta, nemzeti szilikon-implantátumot ültet be koponyájába, leginkább azért, hogy ő is ojan verseket tudjon írni, mint az efféle segédeszközökre egyáltalán nem szoruló honi pájatársa, Vári Fábián László. A liberális agyközpont hejére szánt implantátumot a legkiválóbb, erre hívatott szakemberek gondos munkával elkészítették, majd megfelelő adag küldetéstudatot fecskendeztek bele…

Az operáció sikeresen indult, ám egy ponton Balla szervezete váratlanul heves immunreakcióval reagált: sújos epeömlés következett be. A maróan keserű fojadék feltolult a koponyába és teljesen szétmarta a nemzeti implantátumot. Ám eddigre sajnos a műtét elején kimetszett liberális agyközpont bomlásnak indult egy porceláncsészében, így azt visszahejezni már nem lehetett. A legkiválóbb szakemberek tanácstalanul és tehetetlenül nézték végig, amint Balla az agyhalál mellékhatásaként még maradék identitását is elveszti.”

A legaktívabb posztumusz író

Meghekkeltem az életrajzomat

Tsúszó Sándor meghaladhatatlan teljesítményét leszámítva alighanem valóban én vagyok a legaktívabb posztumusz író. Ojan jól sikerült meghekkelnem az életrajzomat, hogy immár egy komojnak szánt (de inkább szánalmasan nevetséges) irodalomtörténeti kiadvány is feltünteti elhalálozási dátumomat.

Életrajzomat az ominózus kötet 339. oldaláról: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény

A szerkesztők abban láthatóan nem értettek egyet, hogy mejik évben szenderültem jobblétre, a könyv tárgyalási részében halálozásom dátuma 2007, viszont a szöveggyűjteményi részben és annak a tartalomjegyzékében 2012-ig hagytak élni. Elképzelem a parázs vitákat, amikor is a könyv szerkesztőbizottsága, benne 6 kárpátaljai magyar pedagógussal (!) érveket keres – és természetesen talál: lásd a linkeket:) az egyik vagy a másik dátum mellett. Végül nem jutnak konszenzusra, kompromisszumos megoldás születik: szerepeljen mindkettő. Ha ebben nem is tudtak dönteni, abban méjen egyetértenek, hogy a kárpátaljai szerzőket nem kell megkérdezni arról, adják-e hozzájárulásukat műveik megjelentetéséhez (ugyan! örüljenek a megtiszteltetésnek!). Viszont amikor egy halott szerző jelentkezik és tiltakozik a jogsérelem miatt, akkor a derék szerkesztők Megbotránkoznak saját hibáikon (<<előzmények és levélváltások).

Méry Ratio kiadónál történt jelentkezésem után hónapok teltek el, míg az utólagos tiszteletdíj és a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény című, közel 800 oldalas kiadvány tiszteletpéldánya az összes belső torzulásával együtt megérkezett. Az aránytalanságokból csak kettőt említve: saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26 darab (!), a magyarországi részbe pedig sem Babits, sem Kosztolányi, sem József Attila nem fért bele, annál inkább Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile. Csoda-e, ha tudjuk, hogy a főszerkesztő nem más, mint a Nyugatot a magyar irodalom egéről lehazudó Takaró Mihály.

________________

Források, elágazások:

2018, Ungvár. Frissítve: 2022

Exit mobile version