Tizenhat éve történt, amikor a magát szerényen csak Alapítónak nevező alapító megkeresett azzal, hogy hónapokkal azelőtt más-más városokban élő „lelkes rajongók” részvételével alakult egy ijen nevű virtuális klub, eleinte levelezőlista alapján tartották egymással a kapcsolatot és cseréltek eszmét egy-egy újonnan megjelent írásomról, aztán az egyik akkori ingyenes blogszolgáltatónál kollektív blogot indítottak. Ebbe a tagok leginkább kedvenc BDK-verseiket tűzögették be, ojkor indoklással, de főleg anélkül, ellenben a kapcsolódó Szabad Fórumban ki-kialakultak disputák. Ezen kívül felkerült pár innen-onnan lementett híranyag, könyvkritika és velem készült interjú. A címoldal fejlécében elhejezett képecskék részben kiadók megfelelő oldalára, részben az én oldalaimra, részben a portál belső rovataira mutattak.

Amikor az Alapító levélben megkeresett és együttműködésre kért (pl. vegyek részt a műveimet érintő eszmecserében), a rám gyakran jellemző barátságtalan hangnemben reagáltam. Először is azt kifogásoltam, hogy a verseimet engedéjem nélkül közölték, és jogvédelem alatt álló munkáim azonnali eltávolítására szólítottam fel az Alapítót. Kis vonakodás után törölte a verseket. Jeleztem, hogy a többi anyagnak ugyan nem én vagyok a szerzője (kritikák, interjúk), de ezeket se lehet „csak úgy” újraközölni. Azt válaszolta, mindenütt belinkelték az első közlés hejét, ha így is sérelmezné a szerző vagy a lap, leszedik.

Hát jó. De mi ez az idióta cím? Együttműködésem feltételéül azt szabtam, hogy ha már mindenáron velem akarnak foglalkozni, legyen a nevük BDK Olvasókör – és érintsenek más témákat is. Ezt megvitatta tagtársaival, akik kollektív döntéssel – olvastam utóbb fórumukban – engedtek kérésemnek.

A résztvevők nickneveket használtak és nem fedték fel magukat, csak sejthettem, hogy Kárpátaljai, illetve (és talán többségükben) innen elszármazott fiatalok lehetnek. Ekkorra én már kiiratkoztam a kárpátaljai magyar irodalomból, de ők akkoriban járhattak iskolába, amikor még „tananyag voltam”, sokat publikáltam idehaza, és nemigen lehetett szavalóverseny versem nélkül. Csak ebből nőhetett ki ez a hiúságomnak hízelgő, de jóérzésemet mégis inkább zavaró kezdeményezés – amejről ojan igazán nem is akartam tudomást venni.

Következő jelentkezésében az Alapító interjút kért tőlem. Az oldalt felkeresve meglepetten tapasztaltam, mennyire felélénkült a működése. Sok szerző több írása, élénk viták a fórumban (például a mesterséges intelligenciáról), néhány nicknév pedig árulkodónak tűnt. Aztán az oldalsávban felfedeztem a „Tagtársaink oldalai, blogjai” rovatot, te jó ég, ezek többsége régi szerző- és szerkesztőtársam, Brekt az Irodalmi Vademecum-ból, G.T. a Transycan Cafe-ból, Sz.P.A a Szpray Blog-ról, meg itt van a Terézapu és a Szárazföldi Hajónapló bloggere, itt van Spenót, blogom állandó kömmentelője, itt van a CyberBooks kiadó vezetője (ő adta ki a Peresztrojkácskát). Hát ezek a fiatalok jól becserkészték az ismerőseimet – ismerőimet.

Nem tehettem úgy, mintha ez a dolog nem létezne. Kompromisszumot kötve jóérzésem és hiúságom között interjút adtam (alább olvasható) rajongóim olvasókörének, beleegyezve, hogy a kérdező FanClub néven tegye fel kérdéseit.

Aztán, ahogy illik, az Olvasókör feloszlott, a blogszolgáltató pedig megszűnt. De a talán nem teljesen érdektelen szöveg fennmaradt. Ímé:

Tétje teszi a kompromisszumot

– távinterjú Balla D. Károllyal –

2005. jún 17-19.

Megkeresésünkre olvasókörünk névadója, a kárpátaljai Ungváron élő BDK (saját meghatározása szerint: író, szerkesztő, blogger és virtualizátor) vállalta, hogy e-mailban ad választ kérdéseinkre. Többszöri üzenetváltás után állt össze az alábbi végleges szöveg.

FanClub: – Amikor értesítettük ennek a honlapnak a létezéséről, nem mondhatnánk, hogy lelkesen reagált.

BDK: – Kiver a hideg a rajongó (fan) szótól. Visítozó tinilányok jelennek meg a szemem előtt, akik bármire képesek lennének azért, hogy a rajongott hajtincsét vagy szétszaggatott ingének egy cafatját megszerezzék. Felbőszült szurkolókat látok, akik törnek-zúznak nagy rajongásukban. Elvakult politikai rajongókat látok, akik szentnek gondolják Vezérüket. A rajongás az én szótáramban a realitását vesztett, feltétel nélküli fanatizált imádatot jelenti. Én ebből nem kérek, köszönöm. Nekem inkább olvasóim legyenek. Szerethetnek, tisztelhetnek, és ha mondjuk egyik kedvelt írójukká válok, az igazi megtiszteltetés, annak sokkal-sokkal jobban örülök, mint ha imádnának vagy rajonganának értem. A kollektív rajongás pedig végképp elriaszt.

– Ezért ajánlotta, hogy a BDK FanClubot kereszteljük át BDK Olvasókörre. Mi azt kértük, hogy használhassuk a kettőt párhuzamosan; szövegekben, említésben inkább az utóbbit, ám a honlap neve maradjon úgy, ahogy regisztráltuk.

– Hogy ne haraggal kezdjük és ne hozzam a klubtársakat kényelmetlen helyzetbe, belementem a kompromisszumba.

– Egyébként is könnyen köt kompromisszumot?

– Sajnos egyre nehezebben.

– Sajnos? Ez nem inkább erény?

– Örülök, ha annak gondolja.

– Mi volt élete legnagyobb kompromisszuma?

– Talán az, hogy felnőtté, önállóvá válásomig elfogadtam azokat az életkörülményeket, amelyeknek a megszerzési módját ellenben nem tudtam elfogadni.

– Mire gondol konkrétan?

– Erre nem válaszolok. Akik jól ismernek, tudni fogják. Akik pedig ennyiből nem értik meg, olvassák el a legutóbbi könyvemet, a Szembesülést. Többek között éppen ezzel a problémával szembesítem magam benne.

– Mi volt a legnagyobb kompromisszum, amit elutasított, amit nem kötött meg?

– A kompromisszum nagyságát két tényező határozza meg. Egyfelől, hogy mit lehet elnyerni megkötésével, másfelől, hogy mit kell feladni miatta. Az igazi kompromisszum-helyzet az, amikor mindkét oldalon súlyos, jelentős dolgok vannak. Nagy nyereség nagy önfeladással vagy nagy veszteség nagy belső nyereséggel. Tétje teszi a kompromisszumot. Például a FanClub név elfogadása voltaképp tét nélküli kompromisszum.

A kérdésre válaszolva két dolgot említenék. Az egyik, hogy nem fogadtam el azt a képviseleti szerepet, ami íróként, irodalomszervezőként, lapok és kiadók alapítójaként, testületek vezetőjeként szinte automatikusan sajátommá vált a nyolcvanas évek végére, kilencvenesek legelejére. Ez a szerep kezdett egyre jobban intézményesülni. Fenntartásához tárgyi és intellektuális infrastruktúrára, tényleges és szellemi tőke folyamatos befektetésére és megtérülésére volt szükség. Hogy ezt a struktúrát fenntartani és eredményesen működtetni lehessen, ahhoz mind több elvárásnak kellett megfelelni. Az elvárások jellege és a megfelelés mikéntje azonban a 90-es évek elején számomra egyre kínosabbá vált. Mindeközben az irodalomról, művészetről, nemzeti kultúráról vallott nézeteim is átalakultak, így a tevékenységem és a nézeteim között növekedett az ellentmondás. Ekkor valódi, téttel bíró kompromisszumra lett volna lehetőségem: megtarthattam volna a kárpátaljai magyar író intézményesült szerepét, folytathattam volna a lapszerkesztést és könyvkiadást, szervezhettem volna tovább a kisebb és nagyobb rendezvényeket, feszíthettem volna különböző testületek élén vagy vezetőségében, tagja lehettem volna különböző kuratóriumoknak és bizottságoknak – de ezt csak úgy tehettem volna meg, ha megalkuszom és elfogadom azt az elveimnek meg nem felelő nagyobb rendszert, amibe az én kis rendszeremnek illeszkednie kellett volna, mert ha nem illeszkedik, akkor működni sem tud.

– Mit ért nagyobb rendszeren?

– Például a kárpátaljai magyarság akkor kialakuló politikai, érdekvédelmi és kulturális intézményrendszerét, például az akkor formálódó magyarországi támogatási rendszert, például az ukrajnai vállalkozói, jogi, pénzügyi struktúrát. Ezek mindegyikével szemben nekem nagyon komoly fenntartásaim voltak, és amikor beláttam, hogy nem tudom őket megkerülni, akkor nem vállaltam a kompromisszumot, hanem szép lassan mindenből kiléptem.

– Megpróbálta megkerülni őket?

– Hogyne.

– Például?

– 1995-től már nem vettem részt a magyarországi (minisztériumi) könyvtámogatási rendszerben, de öt éven át még önerőből adtam ki könyveket, pusztán az eladásból fedezve a költségeket. Ez úgyszólván lehetetlen vállalkozás volt, és csak aránytalanul nagy erőfeszítéssel lehetett fenntartani, még a jobb helyzetben lévő magyarországi kollégák is őrültnek tartottak, amiért nem pályázom, nem folyamodom támogatásért.

– Valóban, miért nem?

– Etikai fenntartásaim voltak a rendszer működésével szemben. De ha ezt is elkezdem részletezni…

– Eltekintünk tőle. Mi lett a történet vége?

– Az, hogy mára sem lapom, sem kiadóm, sem alapítványom, nem szervezek rendezvényeket, nem hogy vezetője, hanem még tagja sem vagyok semmilyen szövetségnek, szakmai szervezetnek, és úgy vagyok kárpátaljai magyar író, hogy ebben a minőségemben nem képviselem sem Kárpátalját, sem annak irodalmát. Magánember vagyok, ha tetszik: magáníró, aki leginkább csak az interneten él irodalmi és közösségi életet.

– Említett egy másik megkötetlen kompromisszumot is.

– Igen. Ez személyesebb és talán fájdalmasabb is. Elkerülni is könnyebb lett volna, hiszen csak csendben kellett volna maradnom, csak annyit kellett volna megtennem, hogy nem írok cikkeket, esszéket, nem tartok előadásokat a kárpátaljai magyarság helyzetéről, nem bírálom benne pártokként működő érdekvédelmi szervezeteinket; ezen felül nem foglalkozom a kárpátaljai magyar irodalom mennyiségi és minőségi problémáival, nem elemzem a tendenciákat, nem mutatok rá a számomra is fájdalmas hibákra; továbbá nem írok könyvkritikákat sem, nem teszem szóvá a kiadói, szerkesztői és szerzői mulasztásokat, nem kérem számon az újszerűséget, az alkotói elmélyülést stb. Mindezt azonban megtettem, még ám talán túlságosan is őszintén, kíméletlenül. Túl szigorúan ragaszkodtam az elveimhez, a magyarságról és az irodalomról vallott nézeteimhez. Tiszteletkörök és finomkodások nélkül, szép csomagolás nélkül mondtam el a véleményemet. Ezzel egyrészt magamra haragítottam a szervezeteket, intézményeket (illetve vezetőiket), másrészt valamennyi kollégámat.

– Kudarcként éli meg ezeket a meg nem kötött kompromisszumokat? Mi szerepel a nyereség-, és mi a veszteséglistán?

– Bonyolult dolog ez, nincs mód megvizsgálni, hogy „mi lett volna ha”. Nyilván csupa olyasmiről mondtam le, amihez ragaszkodni nagyobb önfeladást jelentett volna, semmint amilyen előnyökkel kecsegtetett. Egzisztenciálisan mindenképpen nehezebb helyzetbe kerültem, de ezt valahogy nem tudom sajnálni. Publikációiból élő írónak lenni lelkileg sokkal kényelmesebb, mint támogatásokért ácsingózó kiadónak, több rossz, mint jó kéziratot kapó szerkesztőnek, szócséplő ülésekre járó vezetőnek vagy mindent megszavazó tagnak.

– Befolyás, hatalom, szervezői és vezetői ambíciók?

– Nyilván voltak, munkáltam bennem ilyenek, de talán nem teljesen öncélúan, hanem azért, mert hittem a már említett szerepben. Ám amint úgy találtam, hogy a szerep kiüresedett, tartalma megszűnt, attól kezdve a formát megtartani miért is akartam volna?

– És a nyereségek?

– Legelső sorban a szabadság. Hogy kreativitásigényemet abban élhetem ki, amiben a leginkább szeretem. Hogy nem kell igazodnom, megfelelnem. Hogy megengedhetem magamnak a függetlenség luxusát.

– Engedje meg, hogy itt egy saját önironikus aforizmájára emlékeztessem: „Független embernek gondolom magam, pedig lehet, hogy csak összeférhetetlen vagyok.”

– Ez elég jó poén ahhoz, hogy szerintem be is fejezhetjük vele a beszélgetést. Legyen enyém az utolsó szó.