Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Címke: felkérés

Érdekel-e még a kárpátaljai magyar irodalom?

Hol húzódik a vízválasztó?

határon túli magyar irodalmakGyors egymásutánban két megkeresés. Az első egy online orgánumtól: hosszabb projekt keretében veszik sorra a határon túli magyar irodalmakat, interjúkat készítenek az adott régióban élőkkel, művek, elemzések jelennek meg. A sorozat most ér el hozzánk. Adnék-e tanácsot, megírnám-e a bevezetőt? Szelíd hárítás, szabadkozás. Az igazi indokaimat bölcsen elhallgatom, inkább visszavonultságomra hivatkozom – és ajánlok magam hejett 2 alkalmasabb fiatalt: ők üzemszerűen épp ezzel foglalkoznak. Annyit azért elejtek, hogy kritikust, irodalomtörténészt inkább tudok ajánlani, mint szépírót, de nem részletezem. Nem feszegeti felkérőm sem, megköszöni az ajánlást és a mailcímeket.

A második eset kicsit sújosabb. Először is azért, mert jó baráttól, nagyra becsült szerkesztő és irodalomtörténész kollégától, két könyvem kiadójától érkezik – eleve kínosabb a lemondás. Másodszor azért sújosabb az eset, mert nem a régiókat végigjáró sorozatról és nem online publikációról, hanem egy konferenciára készülő (valamejest reprezentatívnak szánt) könyvről van szó, amejben a határon túli régiók + a diaszpórák magyar irodalma kapna bemutatást területenként cirka egyívnyi tanulmányok és a művekből szemezgető miniantológia keretében.

A fejezetek az általános bevezető és egy áttekintő tanulmány után (a felkért tanulmányírók neve szerinti ábécé-sorrendben – de a neveket kihagytam -) a következőket tárgyalják: Kárpátalja, Szlovénia, Vajdaság, Horvátország, Nyugat-Európa, Ausztrália, Amerika, Skandinávia, Felvidék, Dél-Európa, Erdély. Ezen már önmagában is fenn lehet akadni, mert ha – mint a felkérésben szerepel – max. 40.000 karakteres tanulmányokat várnak, az valami irgalmatlan aránytalansághoz fog vezetni, a hatalmas irodalmi múlttal rendelkező Erdély esetében ez áttekintő vázlatra is kevés, ha viszont Erdély kb. 16 könyvoldalt kap, akkor Ausztrália vagy Horváthország legfeljebb egy lábjegyzetet érdemel, Kárpátalja meg egy hosszabbacska bekezdést. De ha a roppant gazdag múltú és jelenű, jelentős szerzők és nagy művek százait sorakoztató régió mondjuk 100 oldalt kapna, akkor sem érdemel a fentebb felsoroltak többsége külön fejezetet. Ez óhatatlanul azzal fog járni, hogy míg a nagyobb irodalmak esetében jelentős alkotók, művek, műhejek kimaradnak vagy alig kapnak említést, addig más régióknál a vékonyka felhozatalt erősen fel kell tupírozni.

Ennél is komojabb aggájom amiatt támadt, hogy lehet-e, érdemes-e a nem-magyarországi magyar irodalmat újra és újra elkülöníteni, egyszersmind az egészet egy kalap alá venni.

Erről ezeket írtam válaszlevelemben:

A határon túliság létezik, de hamis értéktöbblet képzetével párosul

Miközben akár üdvözölhetném is a kezdeményezést (mert magam is úgy gondolom, a határon túli magyar közösségek irodalmával, kultúrájával, nyelvhasználatával foglalkozni szükséges), aközben jeleznem kell, hogy ezeknek az irodalmaknak az elkülönített kezelése számomra mindig problematikus, mert szeretném hinni, hogy literatúránk egységes akkor is, ha területileg tagolt és ez a tagoltság okoz is különbségeket. Én, bevallom, jobban kedvelnék ojan tanulmányköteteket, amejek például műnemeket, műfajokat, stílusokat vagy korszakokat tárgyalnak, és mondjuk a szonettről vagy a posztmodernről szólva azon természetességükben szerepelnek benne a határon túli és diaszpórában élő szonettköltők vagy posztmodern írók. Vagy a magyar gyermekirodalomról szólva legyen természetes, hogy a magyarországiakkal azonos hangsúj esik délvidéki szerzőkre vagy a beregszászi meseírókra. Ezt én egészségesebb megközelítésnek gondolom, semmint hogy ehejett külön – és egy kalap alatt – foglalkozzunk a nem-magyarországi irodalmakkal. A területi tagolást és annak sajátosságait ismerni természetesen szükséges, de énszerintem a fojton ismétlődő külön-tárgyalás hejett hasznosabb lenne, ha kultúránk integráns ágainak tekintve a régiókban születő műveket, ezek megfelelő figyelmet kapnának akár korszakok, akár műfajok, iskolák stb. szerinti tárgyalásokban. Inkább szülessen könyv a történelmi drámáról és abban egyformán jusson saját fejezet Németh Lászlónak és Székely Jánosnak, inkább szülessen könyv a magyar avantgárdról és abban Tolnai Ottó ne kapjon kevesebb figyelmet, mint Petőcz András; stb. Igenis nagyon kell ismerni/figyelni a határon túli magyar irodalmakat és irodalmárokat – viszont egyáltalán nem biztos, hogy rájuk figyelve külön kell tárgyalni őket. Illetve, hogy tovább sarkítsam, ha egy-egy régió (Erdély, Felvidék…) irodalmának a számbavételét még külön-külön indokoltnak is gondolom a közös társadalmi meghatározottság okán, ám az valahogy számomra igen visszás, hogy például a skandinávia, ausztrália és székejföldi irodalmárok csupáncsak azon az alapon kerüljenek egy kalapba, hogy Mo határain túl élnek. Ezen az alapon számba lehetne venni, ad abszurdum, a 40-es cipőméretű vagy kopasz írókat is.

Később még hozzátettem:

A határon túliság persze létezik, és érdemes a figyelemre a minőségi irodalmat művelő író, de én ma már nem tudom elfogadni, hogy ez besorolási, megkülönböztető szempont legyen, leginkább azért nem, mert egy hamis értéktöbblet képzetével párosul (például azt gondolom, hogy ez mentsvár lett a kárpátaljai írók számára, és ha nem működne a kisebbségieket pátyolgató elnéző magatartás, nem alakulna ki ennyi torzulás, hamis kép és hamis önkép). Kányádi, Szilágyi, Tőzsér, Grendel, Tolnai stb. nem szorul eredetigazolásra és teljesen méltatlan elkülöníteni őket Weörestől, Spirótól, Csoóritól, Esterházytól, Parti Nagytól. És persze fordítva is ugyanijen méltatlan.

kárpátaljai magyar irodalomA vízválasztó nem a magyarországi / határon túli között húzódik, hanem a jó író / rossz író és az értékes, jelentős mű / értéktelen, jelentéktelen mű között. Ezeket a vonalakat persze nagyobb felelősség meghúzni, mint a térképen jelölt határok szerint szelektálni.

Én csak torzító hatását látom az úgynevezett lokális érték szerinti minősítésnek. Ez régi vesszőparipámhoz, az ahhoz képest irodalom fogalmához vezet. Egy író ne azért kerüljön bele egy antológiába, ne azért kapjon értékelést egy összegző tanulmányban, mert a saját régiójában mérhető teljesítményhez képest szerepeltetésre méltó, hanem azért és csak akkor, ha az összmagyar irodalom léptékével mérve is jelentős.

Azt tapasztalom, a jelenleg nagyrészt önképzőköri szintet képviselő kárpátaljai magyar irodalom erősen túlreprezentált minden összegző szándékú kiadványban. Ennek kirívó példája a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. irodalomtörténeti összefoglaló és szöveggyűjtemény. Saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26 darab (!). De más esetekben is elég erős az az érzésem, hogy szerzőink többsége sem azért kerül bele fojóiratokba, antológiákba, mert jók az írásaik, hanem mert kárpátaljaiak, mert talán közvetlenül vagy közvetve részesei a több milliárd forinttal támogatott, a határon túli irodalmakba pénzt pumpáló programoknak – így illik valamit fel is mutatni termésükből. Istenem, de mit?!

Például effélét:

Mátyás anyja Prágában

Kárpátaljai ballada

Szilágyi
Erzsébet
Kérvényét megírta,
Tanárság
Terheit
Tovább már nem bírta.

Raktáros
Munkás most
Prága városában,
Fia s a
Nagyszülők
Ülnek otthon hárman.

Olykor, ha
Beszélnek
Viberen vagy Skype-on,
Mindig csak
Azt kéri
Fiától, hogy várjon:

„Nem fizet
Az apád
Gyerektartást, Mátyás,
Tudod, hogy
Utolsó
Részeges és kártyás. […]

…és így tovább nagyon sok versszakon keresztül, teljes fogalmi káoszban. Tőlem távol áll a tekintéjtisztelet és magam is követtem el irodalmi blaszfémiákat, a paródia műfaja is kedvencem, de ez a híg zagyvaság most jó időre újra elriasztott attól, hogy felfuttatott szerzőinktől akár csak szúrópróbaszerűen is olvassak bármit.

Sem misszióként, sem máshogy

A határon túli irodalmak pénzzel való kitömése egyébként érdekes viszonyban áll az említett felkéréssel. Hiába foglalkozna a könyv épp ezekkel az irodalmakkal, hiába tartják majd épp Kolozsváron azt a konferenciát, amejik alkalmából készül, szerzői honort mégsem hejez kilátásba. Így hárító levelemben erre is ki kellett térnem.

A könyviparban és a könyvpiacon hatalmas pénzek mozognak. Üzleti alapon is, meg a NER támogatási rendszerének köszönhetően is, amejnek kiemelt célterülete éppen a határon túli irodalom, kultúra (pl. milliárdokat forgatnak csak az Orbán János Dénes nevével kapcsolatba hozható irodalmi bizniszbe, de hasonló nagyságrendű a kárpátaljai magyar kulturális formációk együttes évi támogatottsága is). Eközben mi ojan felkérést kapunk, amej zárójelben ezt hejezi kilátásba: (Honoráriumot jelen állás szerint sajnos nem tudunk fizetni.) 40.000 karakteres tanulmányt – ingyen? Én a magam szerény módján, de határozottan tiltakozom ez ellen. Nem kívánok jótékonykodni sem a hatalmas pénzeket mozgató könyvipar és könyvpiac területén működő résztvevők, sem az éppen határon túli konferenciákat busás pénzekből szervezők javára. A rendszerek működése közben épp a tényleges szellemi termékek kerülnek háttérbe, épp a szellemi értéktöbblet előállítójától várják el, hogy lelkesedjen, amiért kisemmizik. Én ennek a magam részéről ellenébe szegülök, számomra nem elég motiváló erő a megjelenés dicsősége, mert a szellemi tulajdonnak a könyvkiadásban és rendezvénytartásban történő ingyenes felhasználásával szemben elvi kifogásom van – különösen a jelen támogatási rendszer visszásságainak ismertében.

Felkérőm a válaszában lényegében mindenben egyetértett velem, persze az enyémtől eltérő szempontjait is kifejtve. Megérti, hogy hogy aki az írásaiból él, annak ez rengeteg elvesztegetett idő, „de ez nem is munka, hanem elsősorban egyfajta misszió”.

Ezt válaszoltam:

Lassan 10 éve, hogy nem az írásból élek… A honoráriumok megalázó alacsonyságától pedig azzal a trükkel vettem búcsút, hogy jó ideje már ritka publikációim esetében a kevés honoromat egy menekülteket és hajléktalanokat támogató karitatív egyesületnek utaltatom. „Ingyér” elvből nem publikálok, ragaszkodom a honorhoz és ahhoz, hogy egyenesen mejik egyesülethez küldjék. A misszió és a jótékonyság tehát rendben lenne részemről, csak épp, ahogy írtam, a könyves üzletág és a sokmilliárdos kisebbségi etnobiznisz résztvevői felé jótékonykodni nem kívánok. Elvből és kategorikusan.

Levélírás közben rámtört az őszinteségi roham, így keserűségemet is kiöntve ezzel fejeztem be:

És akkor még egy kört a misszióról. …Szinte bizonyos, hogy 25 évvel ezelőtt én is igent mondtam volna hasonló felkérésre. 1980 körül én bizony feltettem életemet a kárpátaljai magyar irodalomra és a következő 20 évben annyi (részben éppen missziós) munkát végeztem ezen a téren, hogy nem érheti szó a házam elejét. Attól kezdve azonban, hogy a fenntartás nélküli lelkesültségemet a 90-es évek közepétől fokozatosan kezdte felváltani a minőségi teljesítményt elváró-hiányoló-számonkérő – de jobbító szándékú – kritikus magatartásom, attól kezdve, hogy világossá vált számomra, a szovjet cenzurális viszonyok és ideológia szorítás megszűnése, valamint az elszigeteltség megszűnte ellenére irodalmunk nem tud / nem akar kilépni a nagyrészt most már maga teremtette zárványvilágból, nem vesz tudomást a művészeti progresszióról, nem hogy kikecmeregne, hanem még inkább belesüpped a szülőföld-sorsverés-hejtállás-hitvallás-magyarságmegvallás határolta élményvilágba és a közszolgálatként, nyelvművelésként, kisebbségi identitáspallérozásként felfogott irodalom művelésébe, attól kezdve, hogy megkockáztattam a kijelentést, irodalmunknak a provincializmus a legfőbb hagyománya, nos, attól kezdve szembekerültem mindazokkal, akik számára – újságrovatot vezetve, majd két fojóiratot és két kiadói műhejt alapítva – hosszú időn át én biztosítottam megjelenési lehetőséget. Ez részben egybeesett a pájázati rendszer kialakulásával és számomra etikailag elfogadhatatlan módon való működésével, így a 2000-es évek kezdetére-közepére én mindenből kihátráltam (kiadó, lap, rendezvények, irodalmi élet, közélet) és felköltöztem az internetre, ahol szerencsére nem kell kárpátaljai írónak lennem.

1994 és 2006 között tucatnyi hosszabb tanulmányt írtam a kárpátaljai magy.ir. jelenségeiról, műveiről, problémáiról. Ha tetszik: misszióból. Jobbító szándékú (habár alkalmanként igen éles) kritikám leginkább csak indulatokat keltett. Minálunk nem az a hibás, aki rosszul teljesít, hanem aki ezt megírja, rábizonyítja. Fekete bárány lettem – kilovagoltam hát Perzsiából. De érdekes módon tíz egynéhány év után egyesek kezdik fel-felhozni ugyanazokat a meglátásokat, amejekért anno fejemet vették. Nem érzek elégtételt. Nincs nekem már közöm ehhez és nem is akarom, hogy legyen – sem misszióként, sem máshogy.

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme