Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Hónap: 2019 június

Berniczky Éva: Ioszipivna Budapesten. Litera-napló – 7.

A Litera irodalmi portál felkérésére 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközöltem itt, ez az utolsó rész.

berniczky budapestIoszipivna Budapesten

Mindhárom napomat előre elterveztem. Miután fontos dolgaimat elintéztem, esténként színház-koncert-színház. Csöngével megbeszéltük, mikor milyen előadásra hová vegyen jegyet. Nem sokat keresgettem, hogy mit is nézzünk meg. Pontosan tudtam, mit akarok látni, hallani. Egyetlen dolog nem jött össze. Székely Csaba 10 c. darabját pechemre éppen nem a Radnótiban játszották, hanem Debrecenben. Így aztán elsőre a Szvetlana Alekszijevics munkáiból (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) született Secondhand mellett döntöttem az Örkényben. Kicsit beteges, hogy innen megyek megnézni Pestre azt, amiben éltem, s aminek romjain élek ma is, s amiből menekülnénk már évtizedek óta. Úgy tűnik, hiábavalóan próbálunk szabadulni a letűnt korszakok átörökített borzalmaiból. Miközben körbe-körbe futunk, saját nyomvonalunk tart fogva. Talán azt szerettem volna ellesni, mi a megoldás, hogyan lehetne megúszni a mi közös kelet-európai végítéletünket, amelyet zónák, háborúk, merényletek, katasztrófák emeltek a fejünk fölé. Jó volt az előadás, tetszett Bencének és Csöngének is. Remek díszlet, jelmezek, gondosan válogatott zenék. Hogy Alekszijevics elégedett volt vele, ha látta egyáltalán, arra nem mernék mérget venni. A rendezés mindenesetre rendkívül ötletes, fiatalos, egyedi. Az eredeti művek sallangtalan, dokumentáló anyagának, személyes tragédiáinak világából született egy rendkívül impulzív, hatásos, vérbő, tobzódó játék, amely végeredményben ugyanolyan lesújtó, letaglózó, szívbemarkoló, fájdalmas lett, amilyen maga a forrás, ahonnan merítettek. A darab annak ellenére érte el ezt a hatást, hogy készítői néha túlságosan leegyszerűsített, bejáratott kliséket is használtak. A rendezés (Bagossy László és Kovács D. Dániel) többgenerációs humorgenerátorral operált, az is értse a történéseket, aki megélt hasonlót, az is, aki csak hallott-olvasott róla, és az is legyen résen, aki azt hiszi, vele ilyen soha nem eshet meg. Jó volt újra vagy élőben látni kedves színészeimet: Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Epres Attilát.

Az igazi csoda mégis a következő estén esett meg velünk Snétberger Ferenc gitárkoncertjén a Müpában. Karácsonyi ajándékba kaptuk Csöngével és Bencével a jegyeket. Még soha nem hallottam Snétberger zenéjét élőben, tele voltam várakozással, kíváncsisággal. Bár régen belopta magát a szívembe, gyakran szól nálam a zenéje munka közben, de legtöbb felvételen világhírű zenészekkel együtt muzsikál.

 A Müpa Bartók Béla hangversenytermének színpada méltó helynek bizonyult Snétberger Ferenc szólókoncertjéhez is. A hatalmas térben szinte elveszett a két hangfal, és közöttük a szék. Majd megjelent egy ember gitárral a kezében, leült, s így még kisebbé vált. Játszani kezdett, csak úgy magának. Mégis néhány perc múlva másfél ezren érezték a nézőtéren magukénak a zenéjét. A hatalmas színpad zsugorodni kezdett, aztán már nem is látszott, Snétberger muzsikája mindent feloldott, feledtetett. Azt is, hogy közönség vagyunk csupán. Bekövetkezett az az izgalmas metamorfózis, amelyben a művész ránk oszthatta saját magányát. Amikor azt hallhattuk, amit Snétberger legbelül. Pedig eszében sem volt a kedvünkben járni, nem kívánta kiszolgálni közönségét. Szerintem ez a legnagyobb tisztelet a világon, amikor a művész méltónak tartja hallgatóságát arra, hogy befogadja azt a megismételhetetlen, egyszeri csodát, amit ő most itt magának teremtett meg egy szál gitárral a kezében. Muzsikálása nem volt hasonlítható senkiéhez, annyira sajátosan ötvözte a cigány és magyar népzenét, jazzt, flamencót, szambát, komolyzenét. Virtuozitásában, improvizálásában benne volt a lenyűgöző hangversenyterem, és mi is, akik lélegzetvisszafojtva hallgattuk játékát. Nagyszerű volt, nagyszerűek voltunk.

Aztán következő este rájöttünk, a magunkra vonatkoztatott megállapítás mégsem igaz. Jó érzékkel választottam a befejezéséhez Kárpáti Péter Díszelőadását a Trafóban. Nem gyanútlanul ültünk be, utána olvastam, mi is ez a darab. Az alapszöveget maga a szerző adta elő olyan hitelesen, hogy valósággal visszarepített 1890. április 15-ére a Magyar Pasteur Intézet megnyitójára. Azt persze nem is sejtettem, mennyire hatása alá von ez a tökéletesre írt molológ, amely a tudomány emelkedettségből pottyant bennünket egyenesen a kísérleti állat ketrecébe. Az előttünk magasodó fekete pódiumon, amit körbeülve magunk is a darab szereplőivé váltunk, három színész (Téri Gáspár, Julia Jakubowska, Hevesi László) mozgásában, táncában, rángásában, hörgésében, lihegésében, levegőért kapkodásban, fulladozásában, görcseiben követhettük az állatokon és magyarul nem beszélő cselédlányon végrehajtott kísérleteket, kínzásukat, szenvedéstörténetüket. Egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat, a tébolyult elme szavai valósággal behálóztak. Megalázó volt elrágni az almadarabot, a répát, amivel megvendégeltek az etetésen. A gyomrunk összeszorult, már a feloldó helyzetek, fanyar irónia sem segített megkönnyebbüléshez. A közönségből valaki azért időnként felnevetett zavarában, de még ez is kínosan hatott. Szerettünk volna minél hamarabb kilépni a tudóssal való azonosulás szerepéből. Amikor vége lett az előadásnak, mégsem jutottunk feloldozáshoz. Remek játéknak lehettünk szereplői, de semmi kedvünk nem volt tapsolni. Nem is tudtunk volna. Ahogyan egy díszelőadás után dukál, széthúzták a terem hátsó részét leválasztó fekete függönyt, durrant a pezsgősdugó, kezünkbe pezsgőspoharat nyomtak. Keserűpoharat. Csönge a végére egészen rosszul lett, visszautasította a felé nyújtott pezsgőt a darab háziasszonyának (Kárpáti Liza). Megalázottan somfordáltunk el a helyszínről. Letörten ballagtunk a villamosmegálló felé.

Később beszéltük csak meg, milyen remek volt ez a három este. Túlságosan is. Erről eszembe jutott egy ellentörténet, az elmesélésével egyből jobb kedvre derítettem a társaságot. Jó pár évvel ezelőtt meghívott bennünket, kárpátaljai értelmiségieket, írókat, költőket, újságírókat, zenészeket, festőművészeket, galériatulajdonost egy Balaton-parti nudistastrand tulajdonosa néhány napos vendégségbe. Nem volt még idény, kihasználatlanul álltak szállóként üzemelő faházai a parton, ott szállásolt el bennünket. Onnan rajzottunk ki a környéken találkozókra, felolvastunk, a festőművész festett, a zenészek zenéltek. Aztán utolsó este, házigazdánk ezt szánva ottlétünk fénypontjának, elvitt bennünket, szegény ágrólszakadt kisebbségieket a Rákóczi-pincébe, ahol esténként elsősorban a német turistákat bájolták el magyarkodó műsorral. Ezúttal minket etettek, itattak halálra, és természetesen a műsort, amely a legborzalmasabbak közül való volt, is mi élvezhettük. Amikor végre szabadulhattunk, kedves meghívónk elégedetten csettintett, na most aztán nagykanállal ettétek a kultúrát. Nem mondhattam el neki az igazságot, vérig sértődött volna. Pedig csúnyán visszaéltem meghívónk vendéglátásával. Amikor a dramaturgia szerint el akart rabolni a műbetyár, hogy aztán kemény valutáért kivásárolhassanak, ahelyett, hogy visítozva hagytam volna magam felnyalábolni, csúnyán bokán rúgtam a beöltözött Sobri Jóskát. Simán kiosztottam az útját: tévedett, nem én vagyok az ő embere. Bocs.

Berniczky Éva

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 14.

Berniczky Éva: Ioszipivna utazik. Litera-napló – 6.

A Litera.hu portál felkérésére áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközlöm blogomban.

Berniczky Éva: Ioszipivna utazikIoszipivna utazik

Hét éve nem utaztam külföldre. Gondoltam, legalább egyszer át kellene lépnem a határt mostanáig a fiókban pihenő makulátlanul szűz hagyományos útlevelemmel, benne az egyszer sem használt, nemsokára lejáró vízummal. Biometrikus okmányom elkészültének reményében döntöttem úgy, megtöröm a röghöz kötöttség varázsát. Az igazság persze az, hogy halaszthatatlan ügyben voltam kénytelen Pestre utazni. Családom valamennyi tagja összefogott azért, hogy nagyjából négy teljes napig távol maradhassak. Felszabadításomban a sógorom vitte a prímet, aki 500 km-ről autózott (+ majd öt óra várakozás a határon) hozzánk, hogy átvegye 24 órás ápolói szerepemet.

Kedves barátnőm ajánlotta a H2O Transportot, így aztán náluk foglaltam helyet az utazás napjára. A H2O olyasmi, mint az Uber szolgáltatása, csak éppen a helyi viszonyok alakítják. Mindig meglep, ha nálunk valami olajozottan működik. Ilyen nincs, és mégis van. Az utazást megelőző napon visszajeleztek, megadták az indulás időpontját, a sofőr nevét, telefonszámát, a címemre érkező autó adatait, és kérték a foglalás megerősítését. A Volkswagen Sharan pontosan érkezett. Az azonnal kiderült, hogy a vezetője, Vitalij hatalmas figura. Húsz évig dolgozott külföldön. Szakmájából adódóan a vendéglátásban, legtovább Afrikában, majd Spanyolországban, Portugáliában. Sorolta, hány nyelven beszél, ezt persze hittem is, meg nem is. Arra készültem, hogy az ukránt gyakorolom majd útközben. Ungvár utcáin, hivatalokban, boltokban leginkább így szólalnak meg az emberek. Egyre kevesebben beszélnek oroszul, magyarul pedig alig valaki. Furcsamód Vitalij mégis az oroszt választotta fedélzeti nyelvnek, valószínűleg az volt az anyanyelve, így aztán többnyire így folyt a társalgás.  Öt utasa közül csupán egy ragaszkodott az ukránhoz, Olja, a fotóslány. Vele együtt érkezett hozzánk Vitalij, hogy aztán tőlünk a vonatállomás felé vegyük az irányt, ott vártunk a helyiérdekű elektricskával érkező harminc körüli két vendégmunkás férfira. A nevük nem derült ki, csendesen meghúzták magukat a hátsó üléseken, mintha ott sem lettek volna. Bezzeg utolsóként csatlakozó társunk helyettük is megnyilvánult. Stílszerűen a Tokió bevásárlóközpont parkolójában vettük fel a tökéletes alakú, kidolgozott izomzatú, magas lányt. Testhez álló márkás topja és nadrágja között meztelen lebarnult köldöke, háta vonta magára a szemet. Hosszú barna haja lófarokba kötve lógott hófehér sildes sapkája alól. A márkáját nem figyeltem meg, de holt biztos, hogy nem a közönségesek közül került a fejére. Vitalij láthatóan megörült Agnesszának, kiderült, nem először szállítja. A fitness edzőként dolgozó szépség beszállás után ismerősként üdvözölte a szerényebb testi adottságokkal megáldott Olját, a fotóst is. Megbeszélték, hogy mindketten tovább repülnek Pestről, az előző Berlinben készül tölteni a hétvégét, utóbbi Barcelonában modelleket fotóz pár napig.

Ebben a társaságban autóztam a határ felé, kicsit tartottam a többórás várakozástól, de egészen jól megúsztuk. Fél óra az ukrán oldalon, másfél a magyaron. Ez alatt az idő alatt szinte mindent megtudtam a lányokról és Vitalijról. Utóbbi elmondta, hogy irgalmatlanul sokat keresett külföldön, mégis hazavágyott ebbe a kócerájba. Itthon ingatlanokat épített felgyülemlett tőkéjéből, a lakásokat pedig bérbe adta. De nincs benne öröme, mert már jó ideje nem képes a lakói szemébe nézni. Évek óta nem emelheti a lakbért, hiába szaladtak fel az árak. A bérlői jóravaló, talpig becsületes, szorgalmas emberek, mégsem képesek többet fizetni, ha a belüket kidolgozzák, akkor sem, minden pénzüket elviszi a rezsi, a megélhetés. Mit tehet mást, nem emel, inkább hetente kétszer utasokat szállít Pestre, Bécsbe és onnan haza, Ungvárra, Munkácsra. Cudar világ, sóhajtozott. Képzeljük, megkérdezte az ötéves kisöccsét, mi szeretne lenni, ha felnő, s nem azt válaszolta, hogy űrhajós vagy hajóskapitány, csillagász vagy mélytengeri biológus, esetleg sarkkutató. Nem. Ez a drága gyermek arról álmodozik, hogy ha nagy lesz, akkor az apjával tart majd külföldi építkezésekre. Építő tervek, nem? A malterkeverés mint perspektíva. Milyen ország az, ahol a gyerekeknek ilyen álmok jutnak? Restelltem volna hátranézni, pedig nagyon érdekelt, milyen képet vág ehhez a két hallgatag vendégmunkás. Vitalij szinte nem vett róluk tudomást, érezhetően kizárólag a női osztag érdekelte. Azok meg hálásan csacsogtak, viháncoltak. Áradt belőlük a derű, a vidámság.  Azt terveztem, várakozás közben majd olvasok, de útitársaim rövid időszakokra csöndesedtek csak el. Nagyjából annyira futotta, hogy a táskámba dobott Hévíz múlt évi Mándy-számába belelapozzak. Mire Szvoren Edina Kedvesék-jébe belekezdtem, addigra az útleveleinket kezelték a magyar oldalon. Vitalij tökéletes magyarsággal válaszolgatott a határőröknek, vámosoknak, kezdtem elhinni, hogy valóban több nyelven beszél. Hozzám azonban a továbbiakban is csak oroszul szólt.

A három óra alatt, amíg Pestre értünk, Agnessza kisebb megszakításokkal sminkelt, a bőrét ápolta, szemébe cseppentett, műszempilláit pödörte, ajkát fényezte stb. A közbülső időt végigtáncolta mellettem. Amikor megálltunk kávézni egy benzinkútnál, leszedette az autó tetőcsomagtartójából a bőröndjét Vitalijjal, s ott a parkoló kellős közepén kinyitotta, és átöltözött. Megkérte Olját, hogy fotózza, miközben táncra perdült, illegett-billegett, pózolt. Á mö táncujem folyt a hangszórókból, roptak felszabadultan, lógtunk a fedélzeti wi-fi hálózatán.

A pesti csúcsban már Amerikában jártunk. A fitness edző beutazási kérelmét kétszer utasították vissza, most még egyszer utoljára megpróbálja. Ha nem jár sikerrel, irány Bacelona. A barátnője ott él, azt mesélte, pörög az éjszakai élet. Ez a hétvége azonban Berlin, Berlin, Berlin mindenekelőtt. A fotóslány se szeretett volna kimaradni, kíváncsian az orrunk alá dugta a telóját, mit szólunk hozzá, ezek is az ő munkái. A magyar lányokat nem szereti fotózni, a spanyol szépségek a menők. Tele lett a kocsi meztelen nőkkel. Egyre többen lejtettek körülöttünk. A vendégmunkások mind mélyebben hallgattak. Semmire se mentek vele. Álltunk a délutáni dugóban. Végére értem Szvoren Edina Kedvesék-jének. Agnessza éppen feleségül ment Vitalijhoz, amikor az utolsó mondatot olvastam: De hát ennek az írásnak nem a magány a tárgya. Bocs.

         Berniczky Éva

(tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazni készül. Litera-napló – 5

Áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót a Literán. A magam 4 jegyzetét már újraközöltem, Éva 3 naplója következik.

Berniczky Éva Ioszipivna utazni készül. Litera-naplóIoszipivna utazni készül

Mióta az eszemet tudom, baj van a nevemmel. Legalábbis azóta, amióta nyilvántartásba vettek az esedékes országban, ahová lakóhelyeim (kezdetben Beregszász, közel negyven éve Ungvár) éppen kerültek. Halálosan untam már a cirillikával, s még inkább az abból latinikára átírt változatok okozta nehézségek kezelését. Szép lassan feladtam, elhittem, hogy nem vagyok önazonos a nevemmel. Ragozták nőnemben, férfi nemben, volt, hogy lágyították a mássalhangzóit, előfordult, hogy keményítették. Voltam 3 Y-os, voltam 4. Bernytskyy Yeva. Csoda, ha úgy tekintettem a nevemre, mint valami rólam leváló, külön életet kezdő formációra, amely tőlem függetlenül alakul, változik? Úgy éreztem, nincs is szükségem rá. A hivatalos közeg tartozéka, belenyúlhat, átírhatja, megzenésítheti, eljátszhatja. Miután egy ideje visszavonultam csöndes világomba, békésebb idők következtek, s megszűntek körülöttem az ügyek és azok intézései, újra örökbe fogadhattam a nevemet. Nem is lett volna semmi gikszer, ha családom rábeszélésére el nem indulok biometrikus útlevelet igényelni. Persze az ösztöneim azt súgták, ne tegyem. Minden erőmmel védekeztem, nincs nekem erre időm, se energiám, mondtam a fiamnak. Kolos és Adrienn azonban azzal szerelt le, ugyan már, hiszen az egész procedúra max. negyven perc a magáncégnél, ahol az állami hivatalnál kiállított útlevél kétszeres árán ripsz-ropsz viszik az ügyintézést. Balgamód elhittem nekik, hogy változtak az idők, pár perc az egész, s már mehetek is dolgomra. Ők valóban hamar végeztek. Csakhogy velem kapcsolatban megint éppen az idők változása, a helyesírás, a nemzeti büszkeség, az ukázba adott nemzeti önérzet verdiktje kreált átvághatatlan gordiuszi csomót.

Nevezett hivatalban egyébként mindent rendjén valónak találtam. A miliő csili-vili, ahogyan egy Európába igyekvő országban lennie illik. Mondjuk a cég neve, a Paszport Szerviz, arra utal, hogy itt javítják meg az elromlott okmányokat. És mit ad isten, tényleg. Amint beléptem, abban a pillanatban elém sietett az első szerelő, kedvesen köszöntött, udvariasan érdeklődött, mi járatban vagyok, elkérte a magammal hozott szükséges okiratokat. Hosszasan átvizsgálta valamennyit. A kelleténél figyelmesebben és még annál is hosszabban. Végül megállapodott személyi igazolványom első oldalánál, a nevemnél. Aztán tanácstalanul rám nézett, még nem mondott semmit, de már biztos voltam benne, hogy nem menekülhetek, kezdődik. Ioszipivna? – kérdezte megrökönyödött hanghordozással. Igen, válaszoltam furcsállkodva, már negyven éve. Akkor állították ki ugyanis a paszportomat Beregszászban. Mi tagadás, sikerült meglepnie, az atyai nevemmel (ami a szláv megszólításban, dokumentálásban fontos elem) eddig soha nem akadt gondom. Nincs véletlenül nálam a keresztlevelem? – érdeklődött a hivatalnok-kisasszony, s miután csalódást okoztam neki azzal, hogy nem tartom a papírzsepi mellett a táskámban a születési bizonyítványomat, tovább vitte az ügyemet a következő pulthoz. Ott aztán gépbe szedték az összes adatomat, kérelmemet, ellenőriztem, aláírtam, közben a velem foglalkozó fiatalember is összevonta szemöldökét, Ioszipivna? Gyakorlottan megerősítettem ebben, hogy igen, tak, tak, József lánya vagyok. Csóválta a fejét, de azért a következő ügyintéző kezére adott. Az kérte az ezernégyszáz hrivnya körüli összeget, de csak ezret adagoltam az automatájukba. Lealkudtam azt a majd négyszázat, amivel biztosítási illetékként akartak megvágni. Már kezdtem büszke lenni magamra, milyen flottul veszem az akadályokat. Nem kellett volna. Következett az utolsó stáció. Itt készítették el a fotómat, kínkeservesen ujjlenyomatot vettek. Nekem ugyanis szinte nincs olyanom. Nyugodtan bűnözhetnék, nem hagynék magam után nyomot, Dexter is megirigyelhetné az adottságaimat. A hivatalnok a számítógép mögött türelmesen próbálkozott, krémeztünk, lemostunk, szárítottunk, befújkált, letörölt, jártam alázatosan a mosdóba meg vissza hozzá. Mígnem összehoztunk valami szerencsétlenséget, amivel már tovább léphetett a szerződéskötéshez. Amikor mindennel elkészültünk, ő is feltette az ominózus kérdést: Ioszipivna? Ez így helytelen. Ukránul ez Joszipivna kell legyen. Eszembe se jutott meggyőzni, hogy nem én állítottam ki magamnak tizenhat éves koromban az okmányomat, nem én fordítottam le az apám nevét, ehelyett bólintottam szomorúan. Hát sajnos ez így nem fog átmenni az ellenőrzésen, tette hozzá. Riaszt majd a nemzeti szoftver, a központi rendszer jelezni fogja a hibát, őket megbüntetik, engem pedig köteleznek egy új személyi kiállítására, és azzal igényelhetek csak a későbbiekben biometrikus útlevelet. De nincs véletlenül nálam a születési bizonyítványom, amely alapján a paszportomat kitöltötték annak idején? Belementem, hogy hazarohanok a keresztlevelemért, pedig addigra majdnem letelt a két óra, amit az egész procedúrára szánhattam. Otthon sebesen előkerestem a megsárgult könyvecskét, belenéztem, úgy volt, ahogyan sejtettem: Ioszifovna – oroszul természetesen, hiszen még a Szovjetunióban kelt. Loholás vissza a hivatalba. Lihegve nyújtottam át a bizonyítékot a kislánynak, aki a rendszerváltás után született, a független Ukrajnában. Ámultan csodálta a kódexbe illő cikornyás betűket, de hát ez nem ukránul van! Hogy is lehetne, világosítottam fel, születésemkor jelen országban még az orosz számított kötelező hivatalos nyelvnek. A hivatalnok kicsit hitetlenkedett, hívta a kollegáját, kisfőnökét, nagyfőnökét. Összedugták a fejüket, és nem vártan segítőkészen közelítettek ügyem bonyolultságához. Varázsütésre az ukrán helyesíráshoz való ragaszkodásuk is gyengülni látszott. Lenne egy megoldás: fordíttassam le ukránra az oroszul bejegyzett keresztlevelet és hitelesítessem közjegyzővel. Próbáljam meg rávenni őket arra, hogy ugyanúgy fordítsák le az oroszul írt Ioszifovnát, ahogyan a személyimben szerepel, Ioszipivnára. És akkor nyert ügyünk van, hiszen lesz hivatkozási alapunk, illetve alapjuk. Remek idea, helyeseltem, miután eljutott a tudatomig, mit is kérnek-várnak tőlem. Magamban egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy találok olyan fordítót, aki kérésre hibásan fordítja majd le oroszból ukránra az atyai nevemet. Pusztán abból a célból, hogy belegrafikázzon a történelem önjáró szeszélyeskedésébe.

Futottam lélekszakadva a közjegyzőhöz, ilyen helyzetben az ember saját akarata különben is megszűnik, a kényszer nem tűri a privát tervezést. Elfelejtettem hol kellene már rég lennem, mi lenne éppen a dolgom, kit hagyok éppen cserben. Eszelősen igyekeztem az egyik ismerős közjegyző irodája felé. Pechemre zárva találtam az ajtaját, így egy másik, hozzá legközelebb működő nótáriusi hivatalba estem be. A megkörnyékezett közjegyző nem csodálkozott kérésemen, elsőre megértette a problémámat, ellenben másnapra ígérte a fordítást. Persze nem hittem abban, hogy ezzel vége. Ahogyan nekem sem hiszi el senki, hogy az ezt követő álmatlan éjszakán ott folytattam Dragomán hasonló errorok esetén remekül eligazító Rendszerújráját, ahol előző este abbahagytam.

Másnap mégis megtörtént a csoda. A fordító helyesen fordította le a keresztlevelemben szereplő valamennyi Ioszifot, apám nevét, nagyapám nevét, az én apai nevemet Joszipra, Joszipovicsra, Joszipivnára. A közjegyző pedig kérésemre Ioszipra, Ioszipovicsra, Ioszipivnára igazította vissza. Kekeckedés nélkül, egyetlen betűcserével állította helyre a csorbát, ami József lányán esett. És ha sikerült volna bárkit is jól beleszédítenem a névmágiába, megnyugtatom, amúgy az apai név nem szerepel az útlevélben. Bocs.

Berniczky Éva

(tovább…)

Balla D. Károj: Születések, halálok. Litera-napló – 4.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót Literán. A magam 4 és az Éva 3 jegyzetét itt most sorra újraközlöm.

mikor halt meg balla d. károlySzületések, halálok

Ha a Wikiben megnézitek a születési adataimat, két dátumot is találtok. Nekem kedvemre van ez a bizonytalanság, sőt elárulhatom, van kis szerepem abban, hogy így alakult. Holott az online enciklopédia szigorú szerkesztőit nem igazán lehet befojásolni, volt már úgy, hogy frissebbre javítottam volna egy elavult, érdektelenné vált adatot a szócikkemben, de a kiigazítást a moderátorok felülbírálták és visszaállították az eredeti szöveget. Más nyomtatott vagy online kiadványoknál szabadabb az érintett mozgástere, és ahol ez lehetséges, én igyekszem az életrajzomat is szépírói munkásságom részének tekinteni. Kicsit aztán persze vidulok azon, amikor eléggé komojnak szánt kiadványokban a foglalkozásaim felsorolásában nemcsak a blogger, hanem a virtualizátor és imaginátor is szerepel. Talán egyszer a nagy webrátor és a blogfő nemes is átcsúszik a szerkesztők szűrőjén.

Ezek csakúgy, mint ahogy a piréz költő vagy a legaktívabb posztumusz író titulusom, egyelőre sajnos csak saját honlapjaimon bukkannak fel, ellenben posztumusz megjelent könyveimet már felsorolta egy reprezentatív irodalomtörténeti kiadvány. Halálom dátumában azonban nem tudtak megegyezni a szerkesztők, a tanulmányi részben 2007., a szöveggyűjteményben pedig 2012. szerepel elhalálozásom dátumaként (ami persze ugyancsak kedvemre való). A dolog további érdekessége, hogy a kárpátaljai szerzők anyagát öt kárpátaljai pedagógus állította össze, történetesen vannak köztük szeméjes ismerőseim, akik nemcsak azt tudják, hogy élek és virulok, hanem talán azt is, hogy gyakorlott önmeghalasztó vagyok – de hogy a könyvben való posztumusz szerepeltetésemet nem halálpörformanszaim továbbvitelének szánták, azt bocsánatkérő levelükből is tudhatom, ebben ugyanis a következő áll: „Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.” Nincs is szebb annál, semmint ha valaki megbotránkozik saját hibáin.

Az én elhaláloztatásom csak aprócska baki a nyolcszáz oldalas összeállítás nagy torzításai között. Például: saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26, nem tévedés: huszonhat kortárs kárpátaljai magyar író művei sorakoznak a gyűjteményben. Vagy: a kiadói ismertetés új szemléletűnek mondja a könyvet és erről Takaró Mihály főszerkesztő maga is nyilatkozott („Eljött az ideje, hogy a korszak történelmi értékeléséhez hasonlóan az irodalmiban is új utakra lépjünk”). E szerint az új szemlélet szerint a magyarországi részbe sem Babits, sem Kosztolányi, sem József Attila nem fért bele, annál inkább Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile. Ilyesmibe jóérzésű társszerzőnek már egyenesen illik is belehalni.

A kiadóval szemben azonban nem ezek miatt támasztottam elvárásokat. Hanem mert verseim, prózaszövegeim és tanulmányom közléséhez sem előzőleg nem kérték hozzájárulásomat, sem utólag nem értesítettek a megjelenésről. Szerződés, tiszteletdíj, tiszteletpéldány – ugyan már!

Bő fél évvel a könyv boltokba kerülése után jelentkeztem levélben, sérelmezve szerzői jogim semmibevételét. A kiadóvezető előbb megpróbált lerázni, szerkesztőihez utalni. Jeleztem, nekem velük semmi dolgom (eközben jött meg a kárpátaljaiak önmegdöbbenése), ellenben ragaszkodnék legalább az utólagos szerződéskötéshez, abban a jogsérelem mértékéhez igazítottan méltányos honorárium megállapításához, továbbá szerepeljen benne, hogy az összeget kérésemnek megfelelően egy általam megnevezett, menekülteket és hajléktalanokat támogató szervezet számlájára kell utalniuk. Legyen benne az is, hogy itthoni lakcímemre postázandó a könyvből 1 db tiszteletpéldány. Nehezen, de megköttetett a szerződés, két lépésben bár, de az összeg eljutott a karitatív szervezethez, harmadszori próbálkozásra megjött a könyv is postán, miután a megbízott futárszolgálat kétszer kudarcot vallott: nem tudták Ukrajnába bevámoltatni a küldeményt…

Közben, főleg kíváncsiságból, a gyűjteményben szereplő néhány kollégától megkérdeztem: a derék kiadó és még derekabb szerkesztői team tőlük kért-e hozzájárulást, kaptak-e legalább értesítés? Kiderült: még csak nem is hallottak a könyvről (volt, aki a tartalomjegyzékben nem tőle származó verset is talált). Biztattam őket, írjanak a kiadónak. Utólag velem, ha kicsit nehézkesen is, de korrektül jártak el, vélhetőleg erre ők is számíthatnak. És újra írtam én is, mert a végre kézhez kapott kötetben apám több művét is felfedeztem – mégiscsak én lennék a jogörököse; ugye tudjuk: a szerző jog az érintett halála után 70 évvel jár le…

Az eset jogi része Kárpátaljáról nézve nem példátlan, itthon az is megesett, hogy a gyermekvers-költő a sajtóból tudta meg, új könyve jelent meg, a kiadó a megkérdezése nélkül állította össze és adta ki. Amikor a Verecke c. antológiába ugyanez a kiadó tudtom nélkül beválogatta a verseimet és ezt szóvá tettem, a kiadóvezető pecsétes papíron írt körlevélben tudatta álláspontját a szerzői jogról: „Balgaságnak tartom, hogy a szerző engedélyével és megkérdezésével lehessen … újraközölni egy verset, mivel a költemény, az első publikálás után, a szerzőtől is független, önálló életet él az őt befogadó közösségben”. Íme, a balgaság öndicsérete.

Hogy egy tekintéjesebbnek gondolt, sok jó magyar pénzekkel támogatott felvidéki kiadónál is megtörténhet ijesmi, az meglepőbb (hogyhogy nem tekintéjes?, hiszen Bayer Zsolt könyveit is ők adták ki).

Mindez most azért jutott eszembe, mert barátom frissen újságolta: állítólag bezúzták a 800 oldalas, reprezentatívnak titulált irodalomtörténeti összefoglalót. Nem tudom, ez igaz-e, de tény, hogy több online könyváruházból is eltűnt és jelenleg a kiadó honlapján sem rendelhető meg. Ezzel együtt a hír és főleg annak forrása eléggé bizonytalan: két pedagógus kihallgatott beszélgetése a vonaton. Budapestről hazafelé tartva mondta egyikük felháborodottan, hogy azért kellett bezúzni, mert „Balláék pénzt követeltek a verseikért”.

Szép álmom lett ettől. Láttam, ahogy feldarabolják a vastag tómuszt, vele együtt amaz új szemléletet. Járulékos veszteségként persze az én verseimet is. Ám láttam azt is, ahogy az újrahasznosított zúzalékból szép tiszta újrapapír lesz, alapanyag egy méltóbb kiadó méltóbb könyvéhez. Soha szebb újraszületést.

Balla D. Károj

Megjelent: Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11. (tovább…)

Lifttel az elefántcsonttoronyban – Litera-napló – 3. – a költészetről

A Litera.hu portálon 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt. Alább tűnődéseim a magyar költészet napján

A progresszív művészet nem közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.

Lifttel az elefántcsonttoronyban

balla d. károj a költészetrőlavagy a költészet maga

Ezen a napon talán indokolt lehet beszélni a költészet szentségéről. A szentséget persze nem úgy értem, hogy a poézis szünetmentes átszellemültséget és megrendültséget követelne. Jobb, ha tudod: az áhítat és a bizonyosságba vetett hit egy másik műfaj. A költészet más és több: önfeledt játék is, léha könnyedség, felszabadító öröm, rácsodálkozás, kétség, fricska, polgárpukkasztás, szerelmes vallomás, gúny, élc, gyilkos irónia, ha kell, akkor képtelenség, kifordított világ, szerepjáték, álarcosbál, szóbukfenc, logika és össze nem illő képzetek egymásutánja, láthatatlan pókfonál és vaskos valóság, izgága részecske és megfontolt hullám, gyorsuló idő és lomha univerzum. A költészet minden, és mindennek az ellenkezője is egyben, hogy elámulj, szádat nagyra tátsad, grimaszolj, mosojogj, jóízűen nevess és tiszta szívvel felzokogj.

Ebben a végtelen sokféleségben talán mégis érdemes szóba hozni a líra emelkedettségét, holott tudom, idejétmúltnak számít a felfogás, miszerint a poézis fennköltsége és a hétköznapok banalitásai között nincs átjárás, vagy hogy a magas művészet és a tömegkultúra között áthidalhatatlan a szakadék. Én ugyan hajlok arra, hogy vízválasztókat kijelölve ezt a meghaladott álláspontot képviseljem, ugyanakkor meghajlok, ha nem is annyira az ellenérvek, mint az ellengyakorlat példái előtt. Belátom, az olvasók közelebb kerülhetnek az irodalomhoz, ha a verset a szentéjből kivisszük az utcára, és nem dől össze a poézis oltára, ha egy jelentős költő két samponreklám között kedvenc főztjeiről jópofáskodik a reggeli tévéműsorban. Többen ismerik meg így a nevét, több kötetét veszik meg, olvasóinak száma gyarapszik. Ha ezen az áron, hát ezen.

A közönség szempontjából nézve nem gondolom üdvösnek, ha az irodalom a beavatottak szűk táborának titkos nyelveként működik, de azt igenis vallom, hogy sem a közérthetőségre való törekvés, sem az olvasói igényekhez való kényszerű igazodás nem lehet az alkotás alapelve. Az igazán eredeti, átütő erejű, újító hatású, a sémákat felülíró, az eddig nem látott összefüggéseket megragadó, gondolatébresztő és velőnkbe metsző alkotások leginkább az öntörvényű, újító, gyakran normatörő poéták műhejéből kerülnek ki.

A belső szabájok szerint működő progresszív művészet azonban nem feltétlenül közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.

Költészetünk ünnepén én megkockáztatnám ars poeticámba foglalni, hogy elvárásai nemcsak a befogadó közönségnek lehetnek, hanem legalább annyira az alkotónak is: elvárhatja olvasóitól, hogy ne akarják megkímélni magukat a beavatódástól, nézzenek szembe az érzelmi átélés és fogalmi értelmezés minden gyötrelmével és örömével, ne könnyű és olcsó szórakoztatást keressenek, hanem vállalják a művészet magasfeszültségével járó kockázatot, védelmi felszerelés nélkül álljanak alá az egyszerre éltető és pusztító sugárzásnak, mint kivételességet és kiváltságot, úgy vegyék magukhoz a költői szöveget. Emelkedjenek az egekbe és legyenek porig alázva, üdvözüljenek és kárhozzanak el, haljanak kínhalált és szülessenek újjá a megigazulásban. Egyszerre és felváltva, ismét és újra és minduntalan. Mi a búbánatért lenne a költészet maga, ha nem éppen ezért? Miért érnéd be te is ennél kevesebbel?

Persze tudom: önkíméletből, nyugalmad érdekében, netán lustaságból kerülöd el a veszéjesnek látszó terepet. Mert azt hiszed, biológiailag a harmónia és megnyugvás hasznosabb, mint a felkavaró érzelmek, nyugtalanító gondolatok, kínos szembenézések. Ki akarja azt a macerás katarzist átélni, ha beülhet hejette a langyos medencébe? Ki akar ojasmivel szembesülni, amiről eddig szerencsésen elkapta a tekintetén. Ki akarná felülbírálni megrögzött sztereotípiáit? Ki akarna csak pillanatra kizökkenni abból, amibe sikeresen belezökkent? Hogy aztán újra útkeresővé váljon, meginogjon világképe, identitása? Na ne!

Csak ereszkedjen le szépen a lift abból az elefántcsonttoronyból, mondod, és énekelje el a költő a verseit itt, a kis komfortos életed partján.

Hát nem. Legalább félmagasságig te merészkedj fel a lifttel! Nincs őrség, és másnak sincs előre kiadott belépője. Ám a gombokat kezelni mégis meg kell tanulnod. Ez nem örökjáró páternoszter, oda kell figyelned.

Ha beléptél, először is egy nagy tükörrel találod magad szembe. Akit benne látsz, felismered? Ismered? Fel! Indulunk.

Ne lepődj meg, ha majd ebben a tükörben emeletenként másnak látod magad. Akár meg is ijeszthet a látvány, felkavarhat, érezheted úgy, legszívesebben lerúgnád a fejét annak, aki a torony magasában megmutatkozik.

Mindegy, hogy megrendülsz vagy felszabadulsz, kétségbe esel vagy felnevetsz, tipródsz vagy játszol, a lényeg, hogy eközben szembesülsz önmagad változásával. Átéled, amint a világot is fokról fokra másnak látod. Merthogy az igazi művészet beavatkozik a valóságérzékelésedbe. Az igazi költészet belédavatkozik.

Nálam ez az igaziság mércéje. Szigorúbb napjaimon legalábbis. Április 11-e egy ijen nap.

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11.

Lifttel az elefántcsonttoronyban (tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme