Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Címke: budapest

Lyukas zászló, kapanyél

15 éve írtam, azon bizonyos rettentő „ünnepnap” után (még bőven használva elipszilont és talán még nem teljesen pártatlanul, de végképp elkeseredve, kiábrándulva). Megjelent: HVG, 2006. november. 4.

Balla D. Károly

Lyukas zászló, kapanyél

lyukas zászló kapanyélOktóber 23-án, ha nem is az elkötött harckocsi ágyúja, de a kapanyél újra elsült Budapesten, és én megint csak – mint nem sokkal korábban, a Szabadság téri repülő kockakövek szörnyű éjszakáján – bámultam a képeket hajnalig, és alig hittem a szememnek. Budapest nem csupán egy ország, hanem minden magyarok fővárosa – ami ott történik, az velem is történik. Ezért vettem zokon a vandál pusztítást, és ezért váltam kétségbeesetté, tanácstalanná.

Egyszerűbb lenne a dolgom, ha pontos ítéletet tudnék alkotni arról, ki a felelős ezért az egészért – de nem tudok. Nem tudom azt tenni, amit oly sokan: rámutatni az egyetlen bűnösre, az egyetlen felelősre. Nem hiszek a démonizált személyek korlátlan szerepében, így abban sem, hogy mindez kizárólag az orbáni kettős beszéd és a szélsőjobb felé kacsingatás évek óta folyó gyakorlatának a következménye, és persze abban sem, hogy a „gyurcsányi hazugság” váltotta ki. Ők önmagukban semmiképpen sem lennének képesek előidézni efféléket, hiszen nem csodatevők, és ahogy hegyeket sem emelhetnek tekintetükkel a levegőbe, ugyanúgy szavakkal vagy akár tettekkel sem kelthetnének Budapesten zavargásokat, ha nem lennének azok, akik készek zavarogni, azok, akik mellett és akik ellen lehet zavarogni, és azok, akik alkalmasak ezt eltűrni, elszenvedni vagy megtorolni.

Ugyanaz a magyar nép termelte ki magából Orbánt és Gyurcsányt, ugyanannak a népnek a sarja a magyar futballhuligán és az őt tehetetlenné tétele után vesén rúgó magyar rendőr. Kis országnak csak egyetlen csőcselékre telik, szól a cinikus kijelentés, normális esetekben azonban a csőcselékre nézve visszatartó hatása van a hatalmi tekintélynek és a kiegyensúlyozott politikai elitnek. Ma azonban nem ez történik Magyarországon: az elit viselkedik csőcselék módjára, parlamenti szinten folyik a hazaárulózás, kormányfői szinten a kurvaországozás, a köztársasági elnök és az alkotmánybíró szintjén a kezet nem adás és kezet nem elfogadás.

Továbbá nemcsak az a probléma, hogy Orbán kokettál a szélsőjobbal, hanem hogy Magyarországon ma van szélsőjobb, és aki ilyen nézeteket vall, az még büszke is lehet rá, mert támaszkodhat társadalmi elfogadottságra. Mint ahogy van az antiszemitizmusnak, xenofóbiának, szomszédellenességnek is nem jelentéktelen fokú nyílt vagy latens elfogadottsága. Ez pedig a társadalom egészében lappangó és időnként látványosan is megjelenő betegségre utal.

És hogy még kilátástalanabb legyen a helyzet: a kór gyógyítása azáltal válik lehetetlenné, hogy akik kezelhetnék, azok alatt is billeg, olykor fel is dől az erkölcsi ítélőszék. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy egyesek azok ellen próbálják fordítani 56-ot, akiket az előző korszak örököseinek vélnek (ami önmagában is képmutató magatartás, hiszen gyakorta ők maguk is azok), hanem arról is, hogy az előző rendszerrel együttműködők, ellene fel soha nem lépők mostani, 56-ot harsányan igenlő magatartása is joggal támaszthat kétségeket. De lám, „baj van” a rendszerváltás előtti ellenzék tagjaival és magukkal az 56-os mártírokkal is, mivel ma mindegyikük aszerint viszonyul 56-hoz, hogy most melyik oldalán áll a politikai-ideológiai barikádnak – és ugyancsak e szerint értékeli az évfordulós eseményeket is.

Emiatt aztán 1956 öröksége láthatóan nem alkalmas arra, hogy a nemzeti egység alapeszméjéül szolgáljon, hiszen nem egyesíti, hanem megosztja a magyarságot.

Lehet persze ezt azzal tagadni, hogy nem az 56-os eszmével van baj, hanem az értelmezőivel és az alkalmazóival – ám ha az értelmezők és alkalmazók képesek ilyen mértékben egymás ellen felhasználni, kijátszani, az ennek az eszmének az alkalmatlanságát mutatja, illetve azt, hogy ma ezt a társadalmat ez az idea nem képes kigyógyítani a bajaiból.

Ezért lesz egyre nagyobb a zászló közepén tátongó lyuk, és ezért sülhet el újra és újra a közelmúltat exhumáló kapa nyele.

Berniczky Éva: Ioszipivna Budapesten. Litera-napló – 7.

A Litera irodalmi portál felkérésére 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközöltem itt, ez az utolsó rész.

berniczky budapestIoszipivna Budapesten

Mindhárom napomat előre elterveztem. Miután fontos dolgaimat elintéztem, esténként színház-koncert-színház. Csöngével megbeszéltük, mikor milyen előadásra hová vegyen jegyet. Nem sokat keresgettem, hogy mit is nézzünk meg. Pontosan tudtam, mit akarok látni, hallani. Egyetlen dolog nem jött össze. Székely Csaba 10 c. darabját pechemre éppen nem a Radnótiban játszották, hanem Debrecenben. Így aztán elsőre a Szvetlana Alekszijevics munkáiból (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) született Secondhand mellett döntöttem az Örkényben. Kicsit beteges, hogy innen megyek megnézni Pestre azt, amiben éltem, s aminek romjain élek ma is, s amiből menekülnénk már évtizedek óta. Úgy tűnik, hiábavalóan próbálunk szabadulni a letűnt korszakok átörökített borzalmaiból. Miközben körbe-körbe futunk, saját nyomvonalunk tart fogva. Talán azt szerettem volna ellesni, mi a megoldás, hogyan lehetne megúszni a mi közös kelet-európai végítéletünket, amelyet zónák, háborúk, merényletek, katasztrófák emeltek a fejünk fölé. Jó volt az előadás, tetszett Bencének és Csöngének is. Remek díszlet, jelmezek, gondosan válogatott zenék. Hogy Alekszijevics elégedett volt vele, ha látta egyáltalán, arra nem mernék mérget venni. A rendezés mindenesetre rendkívül ötletes, fiatalos, egyedi. Az eredeti művek sallangtalan, dokumentáló anyagának, személyes tragédiáinak világából született egy rendkívül impulzív, hatásos, vérbő, tobzódó játék, amely végeredményben ugyanolyan lesújtó, letaglózó, szívbemarkoló, fájdalmas lett, amilyen maga a forrás, ahonnan merítettek. A darab annak ellenére érte el ezt a hatást, hogy készítői néha túlságosan leegyszerűsített, bejáratott kliséket is használtak. A rendezés (Bagossy László és Kovács D. Dániel) többgenerációs humorgenerátorral operált, az is értse a történéseket, aki megélt hasonlót, az is, aki csak hallott-olvasott róla, és az is legyen résen, aki azt hiszi, vele ilyen soha nem eshet meg. Jó volt újra vagy élőben látni kedves színészeimet: Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Epres Attilát.

Az igazi csoda mégis a következő estén esett meg velünk Snétberger Ferenc gitárkoncertjén a Müpában. Karácsonyi ajándékba kaptuk Csöngével és Bencével a jegyeket. Még soha nem hallottam Snétberger zenéjét élőben, tele voltam várakozással, kíváncsisággal. Bár régen belopta magát a szívembe, gyakran szól nálam a zenéje munka közben, de legtöbb felvételen világhírű zenészekkel együtt muzsikál. (tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme