Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Címke: film

Bűvös vadász a Verhovinán

Tavaj elég részletesen beszámoltam a téli ünnepkör idején esett családi eseményekről, az idén ezt elmulasztottam. Utólag annyiról azért beszámolok, hogy két kulturális adósságomat törlesztettem ez idő tájt.

Bűvös vadász

Legalább két évtizeden át kínzott a vágy, hogy Enyedi Ildikó káprázatosan szép filmjét, a Bűvös vadászt újra megnézhessem. Nem sokkal bemutatása után, valamikor a kilencvenes évek derekán láthattam moziban, Budapesten, ahogy pár évvel később a Simon mágust is. (Akkoriban sok szervezői, kiadói, alapítványi intézni valóm akadt a magyar fővárosban, a hivatali idő végeztével jött az esti mozizás, eleinte főleg egyedül, később, amikor a gyerekeink mellől már könnyebben elszabadulhatott, Évával is rendszeresen. Bő évtizeden át naprakészek voltunk ezen a téren, minden új filmet láttunk: a körúti Művész Mozi szinte zarándokhejünkké vált.)

Enyedi Ildikó mindkét alkotása méjen meghatott. Ez túlmutatott a vizuális és művészi-esztétikai élményen, utóbbit, ha elég erős volt, képes az ember később is felidézni: látja a képeket, visszapörgeti az emlékezetes jeleneteket, összerakja a motívumrendszert, hejükre teszi a szimbólumokat, megért összefüggéseket, jelentéseket, közelébe férkőzik a mű titkainak, felfejti méjebb rétegeit, felfogja filozófiáját. Tudja, hogy miért tetszett annyira. Az intellektuális élmény elraktározódik, akár évtizedekre.

Nem így az érzelmi átélés. Az már másnap is felidézhetetlen. Ahhoz újra látni kell a filmet, újra alá kell vetnünk magunkat az összhatásnak.

A Simon mágussal szerencsém volt, később többször is elcsíptem a tévében, és amikor ez már lehetségessé vált, egy élvezhető minőségű digitalizált verziót is beszereztem. A Bűvös vadászt azonban az első alkalom után sem a tévében nem láttam, sem a virtuális térben nem akadtam rá élvezhető minőségben. (Egy szemet rontó, nagy képernyőn élvezhetetlen kópia most is elérhető videómegosztókon, letöltőhejeken). Persze talán nem igyekeztem eléggé, azért talán lett volna útja-módja… Évának viszont épp elégszer áradoztam róla, többek között akkor, amikor a Testről és a lélekről csodáját nemrégiben együtt élhettük át a képernyő előtt.

Gyerekeink mindig roppant leleményesek voltak abban, mijen karácsonyi ajándékkal lepjenek meg minket. Csöngének ezúttal is jó ötlete támadt…

A Budapesten számomra kikölcsönzött és ajéndékként megkapott videókazetta láttán az első kitörő örömön túl azonnal aggódni kezdtem: de hát nincs használható videómagnónk. Pedig volt. Nem gondoltam volna, hogy kb. 12 év használaton kívüliség után sikerül elindítani! A csatlakoztatással akadt kis gond, de Bence végül megoldotta. Nézhettük családilag kedvencemet.

Megérintett most is, ahogy legelőször, bár ez kicsit más volt. Akkor felkészületlenül ért ez az érzelmi töltés, el is varázsolt teljesen, az utolsó jelenetsor katartikus ereje teljes valómat áthatotta – most azonban már okosan fel voltam készülve, hiszen tudtam, mi vár rám, így a spontán ujjongó öröm picivel gyengébb lett, egyben gazdagabb is, mert benne volt a mostani hatáson túl annak a régi letaglózó élménynek az újraélése is. A felhőtlen, teljes énemet bekebelező intellektuális élvezetbe pedig kis kívülállás, sőt, kevéske kritika is keveredett. Észlelni véltem a film bizonyos gyengeségeit, pár túlexponált jelenetet, túlzó szimbólumhalmozást. Viszont felfedeztem a film finom humorát, a szép és megható mögött végig ott incselkedő iróniát – ezt korábban vagy nem fedeztem fel, vagy emléke már végképp elhalványult.

Azt kifejezetten érdekesnek találtam, hogy a jelenetek, fordulatok, vissza-visszatérő motívumok többségére jól emlékeztem, holott maga a cselekmény húsz egynéhány év alatt már teljesen elhalványult.

Csöngéék visszavitték a kazettát a kölcsönzőbe, én pedig örültem, hogy a fizikai létezésből kiemelt emlékkópiáról letörölhettem a port kedvenceim legbecsesebb polcán.

Verhovina madarai

Már a könyv megjelenésekor csóváltuk a fejünket, jóindulatúan, de kicsit irigykedve: Bodor Ádám elírja előlünk Kárpátalját. Olvasni akartuk azonnal, de aztán csak halasztódott. Meg picit talán féltünk is: A Sinistra körzet zseniális világát aligha lehet überolni. De most ez a könyv is ott díszlett az ajándékok között – épp ideje bepótolni ezt a mulasztást. És hogy tejes legyen az ajándékhalmozás: Évától két tetszőleges könyvnek a felolvasására szóló vállalását is megkaptam karácsonyra, így december végi, január eleji estéinket nem a fekete Ungváron, hanem az éjszakánként fehéren villódzó havasokban, Bodor Ádám Verhovináján töltöttük. Hogy a névegyezéseken túl a valóságostól ez miben és mennyire különbözik, azt fölösleges firtatni, a lényeg az, hogy Bodor szereplőinek jól sikerült belakniuk ezt a tájat. Számunkra egyáltalán nem volt idegen ez a végletekig abszurd, a képtelenségig lepusztult és kiüresedett, ugyanakkor hejenként költői emelkedettségű világ. Ismerjük, ha nem is épp ott a hegyekben, és nem is épp ijen körülmények és emberek között élünk – ez mégis a mi groteszk világunk, a mi toposzaink és archetípusaink. Otthon vagyunk benne, otthon vagyunk Bodor szövegeiben. Úgy húzzuk magunkra ezt a Verhovinát, mint szúrós, durva, bűzlő darócpokrócot, amej felsebzi a bőrt és émejíti a gyomrot, mégis megmelegszik alatta a lélek.

A létezővé nagyított hiány

Ez az írásom 2010-ben jelent meg a Litera portálon. Most azért közlöm újra, mert a Facebookon újraaktiváltam a Ludus csoportot, ahol is furfangos feladványokkal szórakoztatjuk egymást, és én aktuális rejtvényemben épp legkedvesebb filmem, a Nagyítás címét vártam megfejtéskén. Az újrapublikálás további okai: az eredeti hejen a szövegbe ágyazott három videórészlet közül kettő már nem érhető el (itt újakra cseréltem ezeket), no meg: akkor még használtam az elipszilont – hadd legyen elérhető ez a kis írás javított :) formában is.

Balla D. Károj

A létezővé nagyított hiány

Semmi más, csak a Nagyítás (Blow-Up, 1966) juthat először eszembe, ha kedvenc filmemről kérdeznek. Eközben persze fájó szívvel le kell mondanom Tarkovszkij Stalkerjéről, Tarr Béla Kárhozatáról, Fellini Amarcordjáról és 8 és féljéről, Huszárik, Bódy Gábor, Szabó István, Makk Károj, Bacsó Péter, Sándor Pál, Enyedi Ildikó emlékezetes munkáiról (és ez csak egy szűkített lista volt), de Michelangelo Antonioni filmje, mint valami első szerelem élménye, kiragyog kedvenceim közül.

A Nagyítást kamasz koromban láttam először, Veszna típusú fekete-fehér televíziónkon, apámék hálószobájában (és mellesleg a Szovjet Birodalom peremén). Nyolc körül nálunk általában lámpaoltás volt, s mint ritka későesti tévézéseimet általában, ezt is hosszú rimánkodás előzhette meg, anyám szívét volt könnyebb meglágyítanom, bólintott, mire apám bosszúsan behúzta alkóvjuk függönyét és tüntetőleg el is aludt mögötte, én meg hallgathattam a Herbie Hancock kísérőzenéjébe oltott hortyogást. De nem zavart a sajátos háttérzaj, mint ahogy az sem: a film készítőiről akkor semmit sem tudtam még, s fogalmam sem volt arról, hogy mikorra a magyar televízió bemutatta, addigra nyugaton már kultuszfilmmé is vált. Én csak néztem lenyűgözve, már első kockái megfogtak, hogy aztán egyre inkább magával ragadjon a látvány, és a végén ne tudjak felkelni a fotelből: az utolsó képsor ojan élményhez juttatott, amejet ma is meghatározó jelentőségűnek gondolok.

Akkoriban én is fotóztam, így nem esett nehezemre a főhős Thomas hejébe képzelnem magam, még ha nekem nem is volt ojan műtermem, ahol hölgyvendégeket fogadhattam volna.

blow-up nagyítás

Ám az erotikus jeleneteknél is jobban megkapott az a rocktörténetileg is kuriózumnak számító jelenete a filmnek, amejben Thomas betéved egy Yardbirds-koncertre: a hangszerrombolás elemi élménye elzárt világunkban engem sehonnan máshonnan nem érhetett el, csak ebből a filmből.

De volt valami, ami a fedetlen női kebleknél és a megszerzett, majd eldobott rajongói trófeánál is jobban felizgatott: a lefotózott rejtéj, a sokszoros nagyítások révén megfejtett gyilkosság. Azóta is, ha borzongani támad kedvem, semmi mást nem kell felidéznem, csak a londoni Maryon parknak az esti hangulatát… Ahová aztán hősünk másnap visszatér hullát keresni, de nem találja,

viszont távoztában valami egészen mással találkozik: a film legelején egyszer már felbukkant bohócruhás alkalmi pantomimművészek kezdenek önfeledten teniszezni – ütők és labda nélkül.

Alighanem a filmtörténet egyik legismertebb és legemlékezetesebb jelenete ez: a csak a kézzel fogható (és lefotózható) valóságban hívő Thomas a megjelenített, eljátszott fikció kényszere alatt megválik földhözragadtságától, felveszi a gyepről és visszadobja a várakozó játékosoknak a rácson túlütött, nem létező labdát.

Minden bizonnyal szerepe van ennek a jelenetnek abban, hogy nekem egyik vesszőparipám lett a művészileg megalkotott semmi, a láthatóvá tett hiány: novellát, esszét, regényfejezetet szenteltem a kérdésnek, sorolva és elemezve a példákat a görögök mitológiájától Malevics Fekete négyzetén és Örkény Üres lapján át Cage 4:33-áig. Sőt, némi túlzással, sok éven át írt Szembesülés c. könyvem sem egyéb, mint egy hiányzó, meg nem írt regény megjelenítésére tett kísérlet. Kétes, hogy az én próbálkozásom sikeres volt-e, de hogy Michelangelo Antonioni mester ebben a pár percben piedesztálra állította az alkotó képzeletet, az bizonyos. Nekünk, földhöz ragadtaknak, nincs is más dolgunk, mint hogy labdaszedegetőjének elszegődjünk.

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme