Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Családi ünnepek, versírás éjszaka

Rég látott intenzitással zajlik családi életünk. A novemberi alkalmakról már beszámoltam, újév közeledvén ne maradjanak ki a decemberiek sem, mejek során többek között kiderült, hogy öregségemre megtanultam fejben írni verset.

Karácsony, falinaptár, limerickek

ajándék naptárAz idén a szokásosnál is kreatívabb, egyben praktikusabb volt családunk a karácsonyi ajándékozásban. Csönge és Bence nekünk szánt  közös ajándéka vitte el a pálmát. Lányunk egy nagyon mutatós művészi falinaptárat tervezett és nyomdáztatott más-más országokban készült saját fotóinak felhasználásával, szöveg is került mindegyikre: Bencének a képekhez írt pársoros versei. Végiglapozva egybehangzóan állítottuk, hogy a színes falinaptár bármejik igényes képzőművészeti szalonban megállná a hejét – és maximálisan piacképes lenne. De Csönge nem tervez sorozatgyártást: a mű egyetlen példányban készült, csak nekünk.

falinaptár - balla csönge

Csönge falinaptárának áprilisi lapja Bence versével. Kattints a nagyobb mérethez

Koloséktól egy 120 gigás SSD-t kaptam, az ajándéknak az is része volt, hogy a karácsonyi pisztráng-ebéd közben Kolos mellesleg a meglévő rendszerem klónozását is elvégezte, így kinőtt rendszerlemezemről újrainstallálás nélkül minden program működőképesen és összes beállításával együtt átkerült az új tárhejre – és minden remekül működik azóta is!

Kaptunk továbbá egymástól és adtunk egymásnak szép számban könyveket, hangoskönyveket, kiállításra és koncertre szóló jegyeket. Nem maradtak el a téli zoknik és más hordhatóságok (meleg sapkától fürdőköpenyig), akadt társasjáték, saját készítésű szaloncukor és polcra való pár dísz-eszköz is.

És hogy a kedves ceremóniának meglegyen az alaphangulata, én a legelején felolvastam az „aputól mindenkinek” boríték tartalmát: 6 darab szeméjre szóló limericket (ezeket előző éjszaka írtam). Volt is vidámság, kacagás.

Csönge, Éva, Bence, Adri, Piroska, Kolos, Károj és a pisztrángok

Születésnap, nem alkalmi vers

Tegnap Éva születésnapját ültük meg, kicsit szűkebb körben, mert Bence időközben hazautazott. Ezúttal sem volt hiány jól célzott ajándékokban, a sült hal után most a fetával töltött gomba volt a finomság (húsevőknek pujka-saslik).

Én pedig, úgy tűnik, rákaptam az éjszakai versírásra. Ahogy a hat karácsonyi limericket, Éva versét is fejben írtam, lámpaoltás után. Ez korábban egyáltalán nem volt szokásom: nekem írás közben elengedhetetlenül szükségem van a már leírt sorok látványára, hozzáírva és visszafelé javítva dolgozom, piszmogva, cserélgetve a szavakat, betoldva és törölve, elvetve és visszaállítva, újraírva a sorokat, gyakran teljes szakaszokat. Előzetes terv nélkül dolgozó kézműves versíró vagyok és soha nem is jegyeztem meg verseimet, a sok százból alig egyet-kettőt tudok fejből, leginkább a fiatalkoriakat. Egy haiku három soráig terjed az operatív memóriám, szoktam mondani.

Magam is csodálkoztam, hogy 6 darab limericket sikerült fejben tartanom reggelig karácsonykor. Talán az előre adott, nagyon kötött forma segített ebben, gondoltam.

Az Évának szánt vers nehezen indult. Sok tucatnyi kezdeményt elvetettem, míg rájöttem, hogy teljesen el kell rugaszkodnom a születésnapi vers alkalmiságától – meghatónak szánt közhejekben egyikünk sem lelné örömét. A sok suta kísérlet után végül csak megszállt az ihlet, jönni kezdtek a képek burkolt vagy kevésbé burkolt utalásaikkal. Két óra alatt született meg a 16 sor, és az idő fele arra kellett, hogy memorizáljam, ami már kész volt, mert ha nem tettem, mire a második szakaszt megírtam, az elsőt elfelejtettem. Amikor úgy éreztem, rendben van a négy szakasz így, jó párszor elmondtam magamban az egészet tagoltan, ütemhangsújosan:

x – – |  x – – | x – – | x –

– a ritmus segít memorizálni, mégsem voltam teljesen biztos abban, hogy reggelre emlékezni fogok minden szóra.

Emlékeztem. Begépeltem, Kolossal titokban kinyomtattuk. Az első köszöntés-koccintás után felolvastam. Cseppet sem akartam elérzékenyülni, nincs ebben a versben semmi, ami indokolná, mégis elcsuklott a hangom és bepárásodott a szemem. Nem annyira, hogy észre ne vegyem: az Éváé és a Csöngéé is. Hogy mijen érzékenyek ezek a nők…

ezen a parton

miattam maradtál ezen a parton
hiába csábított nyáron a tenger
ojan vagy, akár egy hószagú alkony
mint amit december magának rendel

ojan vagy, akár egy brüegheli álom
szarvasok siklanak meztelen jégen
te vagy a zúzmara didergő fákon
– ijesmi lehetett télen az éden

nincs is már kívüled életem semmi
tied a nyűgöm és tied az élcem
egymásba nőttük már, mit lehet tenni
akad itt dolgunk még, nem vagyunk készen

miattam maradtál ezen a parton
hiába csábított kéken a tenger
ojan vagy, akár egy francia sanzon
szerelmes kedvében dúdol az ember

2018. december 29.


(tovább…)

Balla D. Károj: A szó

Ma van a magyar nyelv napja. Ebből az alkalomból ünnepéjesen eltávolítottam az elipszilonokat 1985-ős versemből.


Balla D. Károj

A szó

Versemből visszanéz és rám mered,
hulltában vádol: létre mért is hívtam,
miért is küzdtem érte áldott kínban,
ha megtartanom immár nem lehet.

Versemből hull és sárban hempereg,
meg nem rendít már, nézem csak blazírtan,
az elsők hulltán történt csak, hogy sírtam,
s azóta sárba hullott rengeteg.

Versemből hull a szó és lápba fordul,
majd fulladásos görcsbe merevül,
vonaglik, díszét tépi oj bolondul,

de nem szakad a bársony és a tüll.
Nézem, s az önvád éled (hűl a hit):
Rá miért is adtam békjót: díszeit.

(1985)

Én vagyok a DJ

Nevem védjegyei: a D és a J betű

Eddig a D. betűm felől érdeklődött mindenki, most már a J is méltán lehet az élénk közérdeklődés tárgya. Luca mindkettőre rákérdezett…

…Október végén, november elején nagy családi összejöveteleink zajlottak. Az első futamban először bátyámék családja érkezett meg, majd Csönge és Bence. Ebben az összetételben, így 11-en még soha nem voltunk együtt.

bdk család

Kattintásra nagyobb! Balról jobbra. Felső sor: Bátyám és családja; unokája: Linda; kisebbik lánya: Gabriella; felesége: Adrienn | anyósom: Piroska néni | én magam, Éva. Alsó sor: Kolos párja: Adrienn; Csönge párja: Bence | Kolos; Csönge.

zoltán, lucaAhogy bátyámék elutaztak, Bence nővére, Luca érkezett férjével, Zoltánnal. Most találkoztunk először, de a kölcsönös vonzalom annyira magától értetődő volt, hogy én megismerkedésünk második napján váratlan fordulattal – nem kis meglepetésére – húgommá fogadtam Lucát, jól összekuszálva ezzel a Csönge-Bence tengej mentén kiépülő viszonyrendszert.

dzsko bácsi d. betűje

Giacomo Balla – Dzsako bácsi

Zoltán már első este elmondta, hogy nagyon tetszett neki az Élted volt regénye, ami persze alaposan megérintette hiúságomat még akkor is, ha a címét Zoltán sehogy nem tudta összerakni (kicsit furcsa cím, szó se róla, így ezt a magam hibájának tudtam be). Luca pedig másnap rákérdezett a D. betűmre. Hogy miért és hogy mit jelent. Nekem persze megeredt a nyelvem, elmeséltem, hogy az voltaképp Dzsakó bácsi nevéből ered, legalábbis ezt sejteti a történetet alaposan körbejáró írásom: Dzsako bácsi D. betűje Balla D. Károj nevében, amejben más magyarázatok lehetőségét is említem – ki-ki választhatja a neki legjobban tetszőt.

balla d. károly fiatal. fotóMegpendítettem azt is, hogy a futurista festő, Giacomo Balla fiatalkori arcképe valamejest hasonlít az én hasonkorú  ábrázatomra. Vagy nem.

Aztán még elmeséltem azt is, kolozsvári látogatásunk idején mijen érdekes volt az erdéji író, Balla Károly özvegyének bemutatkoznom (többek között ezért volt szükség megkülönböztető betűre), és tovább csigázva az érdeklődést a fent említett írásban felhozott más lehetséges magyarázatokat szóba hoztam, így azt is, hogy gyerek- és kamaszkoromban igen erős vonzalmat éreztem a természettudományok iránt (redukáltabb formában ez meg is maradt) és ez nagyrészt a Magyar Televízió Delta című műsorának köszönhető. Kiderült, nekik is kedvencük volt. delta, d betűA görög betű iránt kialakult túlzott rajongásomra már nem térhettem ki, végére értünk a sokfogásos ebédnek. De nevem betűi még másnap is szóba kerültek, pécsi kiadóm jóvoltából ugyanis régebbi könyveimből most újra vannak ajándékozható példányaim. A dedikálásba már mindenütt Károj-t írtam, és Luca erre is lecsapott. Mivel vendégeink már elmenőben voltak, nem térhettem ki nyelvészeti fejtegetésekre, így talán a lehető legrövidebb választ adtam arra, miért száműztem még csak nevemből is az elipszilont. Feltűnési viszketegségből – mondtam, és arra gondoltam, ha egyszer majd J betűm történetét is körbejárom egy hosszabb írásban, abban is lesz szabadon választható számos lehetséges  magyarázat. Miért ne lenne az egyik a feltűnési vágy, ha egyszer vallom, hogy különbözni jobban szeretek, mint hasonlítani.

Egy másik értelmezés lehet az, hogy a J-betűt választva alsós tanítónénim kérdésére adtam megkésett választ: Aranka Jurijevna és az elipszilon.


(tovább…)

Aranka Jurijevna és az elipszilon

magyar iskola ungvár

Az ungvári magyar iskola

Elsős tanítónénimre gyakorlatilag nem emlékszem. Sem arca, sem alakja nincs előttem. Amit így utólag nem is értek: 7 évesen mentem iskolába és az első osztájban végig ő tanított. Életem meghatározó élménye kellene, hogy legyen. De nem. Másodikban jött Aranka Jurijevna, és negyedikig vitt minket. Rá viszont eléggé élénken emlékszem, hangjára is külön. Szigorú, sokat követelő, kicsit szúrósnak látszó, de valójában nagyon kedves pedagógus volt; szerettem. Amennyire a kontingens megengedte, jó osztájt nevelt belőlünk, sok erős tanulóval; ki is tartott az erős indítás érettségiig.

Utólag visszagondolva úgy rakom össze a dolgokat, hogy A. J. nem lehetett nagy műveltségű tanerő, és leginkább csak arra tanított meg minket, ami a tankönyvekben volt. Arra azonban alaposan, miközben elvárásai túlmutattak a leckefelmondáson. Nem szerette a biflázókat, sem a strébereket. Igaz, a deviáns viselkedésűeket és az osztáj átlagát lerontó rosszabb tanulókat se nagyon. A húzósakat, önállóan gondolkodókat, másutt szerzett tudásukkal az órán előrukkolókat annál inkább. A gyengék felzárkóztatásávan nem sokat bíbelődött, az erőseket nyomta. Mai fejemmel ezt nem tartom hejesnek. A legsújosabb hiányossága pedig, ami akkor nem igazán tudatosult bennem, az lehetett, hogy nem beszélt választékosan magyarul.

A háború utáni Ungvár egyetlen magyar iskoláját nem lehetett a magyar nyelv fellegvárának nevezni. A tanítói és tanári karban mindig akadtak az oktatás nyelvével hadilábon állók. Ennek oka számos.

Egyik, hogy a szovjet érában egy nemzetiségi iskola a megyei (területi) főnökség szemében kockázati tényezőnek számított, ezért igazgatónak, helyetteseknek, párttitkárnak csakis megbízható és számonkérhető elvtársakat neveztek ki, akikről pontosan tudhatták, hogy párttagkönyvvel a zsebükben igazi szovjet magyarokat fognak nevelni (nem pedig a rendszer potenciális ellenségeit). Sem az ő kiválasztásukban, sem az általuk felvett tanárok megválogatásában nem volt szempont a magas nívójú magyar nyelvtudás. Kis túlzással: sőt. Az iskola főbb emberei közt gyakran ott volt valamelyik orosztanár, aki akkor se nagyon szólalt meg magyarul, ha bírta a nyelvet, és a magyar nemzetiségűek nyelvi identitása sem volt egyértelmű (pl. egy vegyes nyelvű családi származás vagy egy ukrán igazgatófeleség okán).

A másik ok, hogy a fiatalabb káderek már szovjet érában végezték egyetemi tanulmányaikat és természetesen ott oroszul és ukránul tanulták a fizikát vagy matematikát, így az adott tantárgy magyar szaknyelvét egyáltalán nem ismerték. Jó esetben diákjaikkal együtt megtanulták.

A harmadik ok az ungvári magyarok általános nyelvi állapota. Korábban sem volt ez teljesen tiszta képlet, de a szovjet érában nagyon sok minden közrejátszott abban, hogy az igényes magyar nyelvhasználat végképp kimenjen a divatból. Míg Kárpátalja egészére elmondható volt, hogy az asszimiláció nem számottevő (leginkább a szinte homogén magyar falvak okán), ez a városokban, pláne Ungváron másként működött. Teljes nyelvváltásra ugyan nem sok példa akadt, de a fokozatos elmagyartalanodás megmutatkozott szlávos hanglejtésben, orosz-ukrán-ruszin szavak elburjánzó sokaságának a használatban (vettem egy pácska váflit meg egy bulocskát a bufetben), vonzatok eltorzulásában (leadja a vizsgát, megnősült egy nőre, elment beteglapra, csengetek telefonon) és mondatépítésben egyaránt. Jótékony szóhasználattal ezt a szakemberek kárpátaljai regionális magyar nyelvnek nevezik, a nyelvi standardtól való ungvári szintű elkülönbözést figyelve én inkább makaróninyelvet mondanék. Nos: ebből a nyelvi közegből nem sok ojan pedagógus került ki, aki nemhogy a magasabb stíl használatában élen járt volna, hanem legalább a minimális általános (vagyis nem regionális) nyelvi normáknak megfelelően beszélt volna magyarul.

Az oktatás ugyan anyanyelvünkön fojt, de – kevés kivételtől eltekintve – Arany János nyelvét nem igazán volt mód elsajátítania annak, aki másutt (pl. a családban) vagy máshogy (pl. sok olvasással) nem pallérozódott.

Aranka Jurijevna egyik nyelvi fordulatára ma is emlékszem. Amikor negyedikben a nagy honvédő háborút tanultuk (akkor még nagy kezdőbetűkkel kellett írni), szinte minden órán elhangzott, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok valamejik városból kikurgatták a német fasisztákat. Ezt ő így mondta, így tanította. Sztrájkot sem mondott soha, a munkabeszüntetésnek nála strájk volt a neve. Ezen senki nem csodálkozott. Mint ahogy azon sem, hogy nem hívhatjuk őt Aranka néninek, mert ahogy az összes szovjet tanintézetben, úgy a magyar iskolákban is szláv mintára kellett az okítóinkat megszólítani. Ez ojan erősen rögzült, hogy sok évvel az iskola után, ha az utcán összefutottunk, csak úgy zengtek a Márta Mihajlovnák és Joszif Vasziljevicsek. Magyar diák szólította így magyar tanárát.

A mi alsós tanítónénink beszéde tehát nem rítt ki ebből a közegből. Engem is csak a legelején tudott meglepni azzal, hogy amikor privát nyilvántartásába, egy kockás füzetbe is beírta a nevünket (a hivatalos osztájkönyvben cirill betűvel szerepelt nevünk, volt, aki rá sem ismert; mondjuk aki Hegedűs István volt és nem tudta, hogyan szerepel neve az anyakönyvben, amejnek kivonatából az osztájnaplóba átírták, az nem állt fel a névsorolvasásnál arra, hogy Gegegyus Sztyepan. Többek között azért kellett a privát kockás füzet, hogy magunkra ismerjünk.) Nos, amikor ebbe a füzetbe írta be a tanítónéni a saját magunk diktálta magyar nevünket, nálam megkérdezte, azt, hogy Károly, hogyan kell írni, j-vel vagy ly-nal.

Én persze határozottan és önérzetesen mondtam az elipszilont, de ő üresen hagyta a betű hejét: otthon azért kérdezzem meg, hátha mégis j-vel, majd holnap beírja. Okos másodikos nebulóként én akkor ezen eléggé megütköztem.

És több mint ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tanítónénim kéteje ne csak egyszerűen felmerüljön bennem, hanem az ellenkező döntést is meghozzam.

Kedves Aranka Jurievna, én bizony nem elipszilonnal, hanem pontos jével írom a nevemet. Így tessék beírni a kockás füzetbe.

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme