megzenésített versek a Skorpió dédapja és a bonchidai menyecskék között
az alkotók voltak ojan kedvesek és megosztották velem új lemezük teljes anyagát azzal, hogy „az átkötő szövegek tekintetében kérnénk ki a véleményed, mint prózaíróét”. megköszöntem a gesztust, megtiszteltetésnek vettem bizalmukat, de mivel alapjában ez mégis egy zenei összeállítás és leginkább megzenésített verseket tartalmaz, mint ijenhez (és nem az összekötő betétekre koncentrálva) álltam hozzá a Resti Kornél: Kortytárs kornyikák c. opusz meghallgatásához. benyomásaimat az alábbiakban foglaltam össze számukra:
kedves Resti Kornél
köszönöm, hogy megosztottátok velem anyagotokat
először is gratulálok a merész kísérlethez és magasra emelem kalapom a rengeteg befektetett munkátok előtt
a zenék többsége kifejezetten tetszett, a dalok szerintem élvezetesek, szépen kimunkáltak, az előadás példásan igényes, ötletes, a hangszeres részek hejenként bravúrosak. ugyanakkor eléggé zavart, hogy a megzenésített verseket a Skorpió átírt pop-rock dédapjától az autentikus bonchidai menyecskékig terjedő skálán kellett elhejeznem. nem a merev koherenciát hiányolom, de az ijen mérvű eklekticizmus számomra zavaró. emellett kétséget ébresztettek a szét- és összeszerkesztések is, néhol pedig nekem sehogy sem állt össze a szöveg a zenével (pl. Cvetajeva). ebben a műfajban az ember óhatatlanul a legjobbakhoz (Sebőék, Kobzos-Kiss, Kaláka, Szélkiáltó) hasonlít, ami talán kicsit igazságtalan, kicsit előítéletes megközelítés; amennyire én ezt meg tudom állapítani, muzikalitásban, hangszeres tudásban jól álljátok a legszigorúbb próbát; stílusban, eredetiségben számomra kevésbé. ezzel együtt, pár számot leszámítva, a zenei anyagot önmagában szívesen újrahallgatnám
a szöveges betétekkel több a gondom. először is: ha zenére vágyom, nekem nem hiányzik a számok közé semmijen összekötő próza, az ijesmit inkább tölteléknek érzem. inkább zavart, mint szórakoztatott az a túltengő, tobzódó, mindent beemelő intellektuális habzsolás, amivel ezeket a betéteket előállítottátok. túl sok az erőltetett szóvicc, sok a kényszeres asszociáció, idézet és allúzió. nem a könnyed, elegáns szellemesség jön le ebből, hanem a mindenről eszembe jut valami kurvajó tudálékossága, műveltség- és kreativitás-fitogtatása. így válik az egész túlhalmozottá, szétesővé, öncélúvá. holott érzékeltem a rengeteg geg és visszacsatolás beépítésével járó hatalmas munkát, mégis: a közbeékelt szövegeknek ez a megterheltsége az én zenei élményemet nagyjából tönkre is tette
tudom, szubjektív ez a megítélés. de hát a véleményemet kértétek…
üdv és kösz
néhány mutatvány fenn van Youtube-csatornájukon
Október 23-án, ha nem is az elkötött harckocsi ágyúja, de a kapanyél újra elsült Budapesten, és én megint csak – mint nem sokkal korábban, a Szabadság téri repülő kockakövek szörnyű éjszakáján – bámultam a képeket hajnalig, és alig hittem a szememnek. Budapest nem csupán egy ország, hanem minden magyarok fővárosa – ami ott történik, az velem is történik. Ezért vettem zokon a vandál pusztítást, és ezért váltam kétségbeesetté, tanácstalanná.
Tizenhat éve történt, amikor a magát szerényen csak Alapítónak nevező alapító megkeresett azzal, hogy hónapokkal azelőtt más-más városokban élő „lelkes rajongók” részvételével alakult egy ijen nevű virtuális klub, eleinte levelezőlista alapján tartották egymással a kapcsolatot és cseréltek eszmét egy-egy újonnan megjelent írásomról, aztán az egyik akkori ingyenes blogszolgáltatónál kollektív blogot indítottak. Ebbe a tagok leginkább kedvenc BDK-verseiket tűzögették be, ojkor indoklással, de főleg anélkül, ellenben a kapcsolódó Szabad Fórumban ki-kialakultak disputák. Ezen kívül felkerült pár innen-onnan lementett híranyag, könyvkritika és velem készült interjú. A címoldal fejlécében elhejezett képecskék részben kiadók megfelelő oldalára, részben az én oldalaimra, részben a portál belső rovataira mutattak.
A velem készült alábbi interjú terjedelmében erősen eltérő két változatban jelent meg a budapesti Magyar Narancsban, előbb a nyomtatott lapban a redukált, majd a lap webfelületén a teljes verzió. Az előtörténet annyi, hogy csak az online megjelenésre gondolva nem számítottunk korlátozott terjedelemre, Bakos András (ezúton is köszönöm érdeklődését!) jó sok kérdést tett fel, én legtöbbjükre hosszan válaszoltam (mindez írásban történt), ám amikor kiderült, hogy a nyomtatott Narancs is igényt tart az interjúra, egyharmadát ki kellett húzni. Kértem, hogy a rövidítést én végezhessem el, így nemcsak húztam, hanem tömörítettem, összevontam ezt-azt. Nem volt fájdalommentes, fontos dolgok kimaradtak, de pikk-pakk anyag lett így is, karakterre pontosan épp 2 újságoldalnyi, ahogy kérték. Ám, ahogy ez gyakran megesik, további húzásokra lett szükség, amit már a szerkesztőség végzett el (úgy vélem, épp annyit és azért húztak, hogy egy nem aprócska hirdetés még beférjen alulra). Ezzel a szöveg eredeti összterjedelme kb. a felére csappant és a húzások hején én itt-ott már értelmi zavart éreztem (az olvasó remélhetőleg nem).
Az általam véglegesített kézirathoz képest pár módosítás és kisebb szövegcsúszás azért az online megjelenésnél is történt, no meg – mivel az eredeti címet (Kozmopatrióta és lokálpolita vagyok, Magyar Narancs 2021. május 27.) már felhasználták, velem való egyeztetés nélkül a webes megjelenéshez egy másik idézetet emeltek ki címnek a válaszaimból – az viszont nem a saját szövegem, én is idéztem egy újságból, ahol verseimhez ezt fűzték figyelmeztetésül, tudatva, hogy nem használok ly-n, és nevemet is pontos j-vel írom. Ám annak ellenére, hogy ezt címbe emelték, és hogy sem a kéziratban, sem a nyomtatott verzióban egyszer sem fordul elő a nevem el-ipszilonnal, az online változatban két alkalommal mégis így szerepeltették, egyszer az első válaszom előtt (ezt alább visszajavítottam), egyszer pedig a szerkesztőségi lead-ben (lásd a képet balra).
A Pozsonyban megjelenő Irodalmi Szemle 2021. májusi tematikus számával 
Tehát nem alternatív kánon, állítják. Pedig mi más lenne, mi más lehetne…
Druszám, IV. Károj, az utolsó magyar kiráj archív fotójába Esterházy Péter arcát montírozta a Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon c. most megjelent könyv borítójának készítője, Palásti Kovács András. A tiszteletlen poénnál csak a szövegek tiszteletlenebbek: sarkaiból forgatják ki az amúgy roppant dicsőséges magyar történelem egy kevésbé dicsőséges, de annál nagyobb nemzeti traumát okozó eseményét. Természetesen nem véletlen a megjelenés időzítése, és nagy öröm, hogy Éva novellája is szerepel ebben az alternatív centenáriumi megemlékezésben.
Oresztész odaadással figyelte, hogyan araszol az asztalon, a testével hogyan lép a kis kukac. Ojan, mint egy fél DNS. Mozdulatában már a bebábozódás önkéntes emigrációja, most még utoljára hasonlatos lehet önmagához, még tudja, mit jelent öntudatos kukacnak lenni, kunkori kukacnak az asztal végtelen síkján, ahol értelmét veszti a gömböjűség iránti erotikus vágyakozás, értelmüket vesztik az anyagelvűség tömör testébe vájt kacskaringós féregjáratok, amejeken eljuthatott volna, áthidalva az idő makacs csapdáit, a tapasztalaton túli, a mitikusan fenséges féregi mivolthoz, de időnek előtte kivájták az édeni almából, araszolni belehejezték a sík végtelen laposába, most már nem marad más hátra, mint a bábozódás önhatároló gesztusa, amikor a biztonság sejemszálai között dédelgetheti magamagában az önhasonlóság nagyszerűségét, hogy aztán az idő akaratlan múlásával fokozatosan és teljes bizonyossággal, a bekövetkezés halovány árnyékától elfedetten, asztalon araszoló kunkori mivoltát egyszer s mindenkorra feladva pille formájában szakítsa magát át a születés reciprok lepkehálóján, és könnyűsége lebbenjen tova a sújosan tárulkozó dimenziók felé. Oresztész odaadással figyelte a kukacot, és már látta felröppenni a szűzi káposztalepkét, látta belekeveredni a teremtés végtelenjébe, mint ahogy Solveig esetlen dala keveredik bele a konzervgyár roppant darálógépeinek megrendítően otromba igazmondásába.
Legutóbbi hozzászólások