Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Lyukas zászló, kapanyél

15 éve írtam, azon bizonyos rettentő „ünnepnap” után (még bőven használva elipszilont és talán még nem teljesen pártatlanul, de végképp elkeseredve, kiábrándulva). Megjelent: HVG, 2006. november. 4.

Balla D. Károly

Lyukas zászló, kapanyél

lyukas zászló kapanyélOktóber 23-án, ha nem is az elkötött harckocsi ágyúja, de a kapanyél újra elsült Budapesten, és én megint csak – mint nem sokkal korábban, a Szabadság téri repülő kockakövek szörnyű éjszakáján – bámultam a képeket hajnalig, és alig hittem a szememnek. Budapest nem csupán egy ország, hanem minden magyarok fővárosa – ami ott történik, az velem is történik. Ezért vettem zokon a vandál pusztítást, és ezért váltam kétségbeesetté, tanácstalanná.

Egyszerűbb lenne a dolgom, ha pontos ítéletet tudnék alkotni arról, ki a felelős ezért az egészért – de nem tudok. Nem tudom azt tenni, amit oly sokan: rámutatni az egyetlen bűnösre, az egyetlen felelősre. Nem hiszek a démonizált személyek korlátlan szerepében, így abban sem, hogy mindez kizárólag az orbáni kettős beszéd és a szélsőjobb felé kacsingatás évek óta folyó gyakorlatának a következménye, és persze abban sem, hogy a „gyurcsányi hazugság” váltotta ki. Ők önmagukban semmiképpen sem lennének képesek előidézni efféléket, hiszen nem csodatevők, és ahogy hegyeket sem emelhetnek tekintetükkel a levegőbe, ugyanúgy szavakkal vagy akár tettekkel sem kelthetnének Budapesten zavargásokat, ha nem lennének azok, akik készek zavarogni, azok, akik mellett és akik ellen lehet zavarogni, és azok, akik alkalmasak ezt eltűrni, elszenvedni vagy megtorolni.

Ugyanaz a magyar nép termelte ki magából Orbánt és Gyurcsányt, ugyanannak a népnek a sarja a magyar futballhuligán és az őt tehetetlenné tétele után vesén rúgó magyar rendőr. Kis országnak csak egyetlen csőcselékre telik, szól a cinikus kijelentés, normális esetekben azonban a csőcselékre nézve visszatartó hatása van a hatalmi tekintélynek és a kiegyensúlyozott politikai elitnek. Ma azonban nem ez történik Magyarországon: az elit viselkedik csőcselék módjára, parlamenti szinten folyik a hazaárulózás, kormányfői szinten a kurvaországozás, a köztársasági elnök és az alkotmánybíró szintjén a kezet nem adás és kezet nem elfogadás.

Továbbá nemcsak az a probléma, hogy Orbán kokettál a szélsőjobbal, hanem hogy Magyarországon ma van szélsőjobb, és aki ilyen nézeteket vall, az még büszke is lehet rá, mert támaszkodhat társadalmi elfogadottságra. Mint ahogy van az antiszemitizmusnak, xenofóbiának, szomszédellenességnek is nem jelentéktelen fokú nyílt vagy latens elfogadottsága. Ez pedig a társadalom egészében lappangó és időnként látványosan is megjelenő betegségre utal.

És hogy még kilátástalanabb legyen a helyzet: a kór gyógyítása azáltal válik lehetetlenné, hogy akik kezelhetnék, azok alatt is billeg, olykor fel is dől az erkölcsi ítélőszék. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy egyesek azok ellen próbálják fordítani 56-ot, akiket az előző korszak örököseinek vélnek (ami önmagában is képmutató magatartás, hiszen gyakorta ők maguk is azok), hanem arról is, hogy az előző rendszerrel együttműködők, ellene fel soha nem lépők mostani, 56-ot harsányan igenlő magatartása is joggal támaszthat kétségeket. De lám, „baj van” a rendszerváltás előtti ellenzék tagjaival és magukkal az 56-os mártírokkal is, mivel ma mindegyikük aszerint viszonyul 56-hoz, hogy most melyik oldalán áll a politikai-ideológiai barikádnak – és ugyancsak e szerint értékeli az évfordulós eseményeket is.

Emiatt aztán 1956 öröksége láthatóan nem alkalmas arra, hogy a nemzeti egység alapeszméjéül szolgáljon, hiszen nem egyesíti, hanem megosztja a magyarságot.

Lehet persze ezt azzal tagadni, hogy nem az 56-os eszmével van baj, hanem az értelmezőivel és az alkalmazóival – ám ha az értelmezők és alkalmazók képesek ilyen mértékben egymás ellen felhasználni, kijátszani, az ennek az eszmének az alkalmatlanságát mutatja, illetve azt, hogy ma ezt a társadalmat ez az idea nem képes kigyógyítani a bajaiból.

Ezért lesz egyre nagyobb a zászló közepén tátongó lyuk, és ezért sülhet el újra és újra a közelmúltat exhumáló kapa nyele.

Volt egyszer egy BDK FanKlub :)

Tizenhat éve történt, amikor a magát szerényen csak Alapítónak nevező alapító megkeresett azzal, hogy hónapokkal azelőtt más-más városokban élő „lelkes rajongók” részvételével alakult egy ijen nevű virtuális klub, eleinte levelezőlista alapján tartották egymással a kapcsolatot és cseréltek eszmét egy-egy újonnan megjelent írásomról, aztán az egyik akkori ingyenes blogszolgáltatónál kollektív blogot indítottak. Ebbe a tagok leginkább kedvenc BDK-verseiket tűzögették be, ojkor indoklással, de főleg anélkül, ellenben a kapcsolódó Szabad Fórumban ki-kialakultak disputák. Ezen kívül felkerült pár innen-onnan lementett híranyag, könyvkritika és velem készült interjú. A címoldal fejlécében elhejezett képecskék részben kiadók megfelelő oldalára, részben az én oldalaimra, részben a portál belső rovataira mutattak.

bdk olvasókör

A BDK olvasókör honlapja 2005-ben

Amikor az Alapító levélben megkeresett és együttműködésre kért (pl. vegyek részt a műveimet érintő eszmecserében), a rám gyakran jellemző barátságtalan hangnemben reagáltam. Először is azt kifogásoltam, hogy a verseimet engedéjem nélkül közölték, és jogvédelem alatt álló munkáim azonnali eltávolítására szólítottam fel az Alapítót. Kis vonakodás után törölte a verseket. Jeleztem, hogy a többi anyagnak ugyan nem én vagyok a szerzője (kritikák, interjúk), de ezeket se lehet „csak úgy” újraközölni. Azt válaszolta, mindenütt belinkelték az első közlés hejét, ha így is sérelmezné a szerző vagy a lap, leszedik.

Hát jó. De mi ez az idióta cím? Együttműködésem feltételéül azt szabtam, hogy ha már mindenáron velem akarnak foglalkozni, legyen a nevük BDK Olvasókör – és érintsenek más témákat is. Ezt megvitatta tagtársaival, akik kollektív döntéssel – olvastam utóbb fórumukban – engedtek kérésemnek.

A résztvevők nickneveket használtak és nem fedték fel magukat, csak sejthettem, hogy Kárpátaljai, illetve (és talán többségükben) innen elszármazott fiatalok lehetnek. Ekkorra én már kiiratkoztam a kárpátaljai magyar irodalomból, de ők akkoriban járhattak iskolába, amikor még „tananyag voltam”, sokat publikáltam idehaza, és nemigen lehetett szavalóverseny versem nélkül. Csak ebből nőhetett ki ez a hiúságomnak hízelgő, de jóérzésemet mégis inkább zavaró kezdeményezés – amejről ojan igazán nem is akartam tudomást venni.

Következő jelentkezésében az Alapító interjút kért tőlem. Az oldalt felkeresve meglepetten tapasztaltam, mennyire felélénkült a működése. Sok szerző több írása, élénk viták a fórumban (például a mesterséges intelligenciáról), néhány nicknév pedig árulkodónak tűnt. Aztán az oldalsávban felfedeztem a „Tagtársaink oldalai, blogjai” rovatot, te jó ég, ezek többsége régi szerző- és szerkesztőtársam, Brekt az Irodalmi Vademecum-ból, G.T. a Transycan Cafe-ból, Sz.P.A a Szpray Blog-ról, meg itt van a Terézapu és a Szárazföldi Hajónapló bloggere, itt van Spenót, blogom állandó kömmentelője, itt van a CyberBooks kiadó vezetője (ő adta ki a Peresztrojkácskát). Hát ezek a fiatalok jól becserkészték az ismerőseimet – ismerőimet.

Nem tehettem úgy, mintha ez a dolog nem létezne. Kompromisszumot kötve jóérzésem és hiúságom között interjút adtam (alább olvasható) rajongóim olvasókörének, beleegyezve, hogy a kérdező FanClub néven tegye fel kérdéseit.

Aztán, ahogy illik, az Olvasókör feloszlott, a blogszolgáltató pedig megszűnt. De a talán nem teljesen érdektelen szöveg fennmaradt. Ímé: (tovább…)

Kozmopatrióta és lokálpolita vagyok – Narancs-interjú

Interjú velem a Magyar Narancsban (kétszer)

narancs interjú bdk A velem készült alábbi interjú terjedelmében erősen eltérő két változatban jelent meg a budapesti Magyar Narancsban, előbb a nyomtatott lapban a redukált, majd a lap webfelületén a teljes verzió. Az előtörténet annyi, hogy csak az online megjelenésre gondolva nem számítottunk korlátozott terjedelemre, Bakos András (ezúton is köszönöm érdeklődését!) jó sok kérdést tett fel, én legtöbbjükre hosszan válaszoltam (mindez írásban történt), ám amikor kiderült, hogy a nyomtatott Narancs is igényt tart az interjúra, egyharmadát ki kellett húzni. Kértem, hogy a rövidítést én végezhessem el, így nemcsak húztam, hanem tömörítettem, összevontam ezt-azt. Nem volt fájdalommentes, fontos dolgok kimaradtak, de pikk-pakk anyag lett így is, karakterre pontosan épp 2 újságoldalnyi, ahogy kérték. Ám, ahogy ez gyakran megesik, további húzásokra lett szükség, amit már a szerkesztőség végzett el (úgy vélem, épp annyit és azért húztak, hogy egy nem aprócska hirdetés még beférjen alulra). Ezzel a szöveg eredeti összterjedelme kb. a felére csappant és a húzások hején én itt-ott már értelmi zavart éreztem (az olvasó remélhetőleg nem).

Kurvajó dolog megjelenni a Narancsban, de mindettől kicsit megkeseredett a szájam íze. Feszengésem azzal oldódott fel, hogy kérdezőm kieszközölte: kis kivárással a lap online kiadásában a teljes szöveg lásson napvilágot. Így is lett. Illetve…

bakos - balla - interjú magyarnarancsAz általam véglegesített kézirathoz képest pár módosítás és kisebb szövegcsúszás azért az online megjelenésnél is történt, no meg – mivel az eredeti címet (Kozmopatrióta és lokálpolita vagyok, Magyar Narancs 2021. május 27.) már felhasználták, velem való egyeztetés nélkül a webes megjelenéshez egy másik idézetet emeltek ki címnek a válaszaimból – az viszont nem a saját szövegem, én is idéztem egy újságból, ahol verseimhez ezt fűzték figyelmeztetésül, tudatva, hogy nem használok ly-n, és nevemet is pontos j-vel írom. Ám annak ellenére, hogy ezt címbe emelték, és hogy sem a kéziratban, sem a nyomtatott verzióban egyszer sem fordul elő a nevem el-ipszilonnal, az online változatban két alkalommal mégis így szerepeltették, egyszer az első válaszom előtt (ezt alább visszajavítottam), egyszer pedig a szerkesztőségi lead-ben (lásd a képet balra).

Hát ijesmik megtörténnek. A kis bosszúságoknál mégis sokkal fontosabb, hogy lényegesnek gondolt dolgokról elmondhattam véleményemet és mindez eljuthatott a nyájas olvasókhoz.

Alább a teljes interjú (az eredeti kézirathoz vissza-visszatérő kisebb igazításokkal – azt pedig nem álltam meg, hogy néhány linket bele ne tegyek), majd fénymásolatban a nyomtatott verzió): (tovább…)

Tsúszó Sándor Sidis-fordításai közreadásomban

A Pozsonyban megjelenő Irodalmi Szemle 2021. májusi tematikus számával a Tsúszó-filológiában elterjedt, azóta többször megcáfolt 1941-es halálhír 80. évfordulóján hívta fel a figyelmet a jeles szlovákiai, de összmagyar jelentőségű, Kárpátalján is megfordult költőre. Örömömre szolgált, hogy az összeállításban az én közreadásomban jelenhetett meg Tsúszó Sándor két konzseniális versfordítása. Az eredeti költeményeket a maga alkotta vendergood nyelven írta az a csodagyermeknek indult William James Sidis, akit a világon valaha legmagasabb IQ-val rendelkezett embernek tartanak, és aki emigráns ukrán zsidó családban 1898-ban született New Yorkban. Börtönt és elmegyógyintézetet megjárva, elmagányosodva halt meg Bostonban 1944-ben. Tsúszó országról országra vándorolva ekkor már harmadik éve élt emigrációban. (tovább…)

Verseim a Klubrádióban

Zenék, Beviteli ezüst tükrök, Belső közlés

balla d. károly klubrádióA Klubrádió március 22-i Belső közlés c. műsorának vendége voltam. Én válogathattam a Pályi Márk szerkesztette közel egyórás adás zenei anyagát, Marton Éva műsorvezető beszélgetett velem élőben (telefonon) és elhangzott 4 versem Valcz Péter színművész felolvasásában. Ezúton is köszönöm a meghívást és a közreműködők segítségét. Ezen a linken hallgatható meg a teljes műsor, amejben egy zenei meglepetéssel is szolgálhattam: Belső közlés – 2021.03.22. Meghallgatható az adás a műsor blogjából indulva is (katt a képre).

Az elhangzott versek: (tovább…)

Az utolsó császármadár. Bodor 85

Eronim Mox szakácskönyve megelevenedik

bodor receptek könyv

Bodor Ádám a Receptek végnapokra kötettel

Bodor Ádám 85 éves. Az évfordulóra készülve a Szépirodalmi Figyelő eredeti ötlettel állt elő, amej nyomán művek sarjadtak, s ezek egy különleges kötetben öltöttek testet. A lap felkérésére harmincöt szerző írt egy-egy Bodor Ádám írásművészete előtt tisztelgő mesés receptet vagy receptes mesét, amejek – az alapötletnek megfelelően- felfoghatók úgy, mint a Verhovina madaraiban megjelenő virtuális könyvnek, Eronim Mox mesés szakácskönyvének a kiterjesztései, elképzelt szövegei, kapcsolódó hipertextusai. A művek előbb a SzIF Online felületén láttak napvilágot, majd végső formát Vincze Judit illusztrációival a Receptek végnapokra című gyűjteményben nyertek. Az írásokból számos sajtóorgánum válogatott a kötet beharangozásakor, a Magyar Hang Berniczky Éva Az utolsó császármadár c. novelláját közölte beágyazva.

utolso csaszarmadar (tovább…)

Nem kötelező irodalom

Éva Rovarírás című novellája is bekerült a Nem kötelező olvasmányok közé.

akik nelkul nincs irodalom

A most megjelent könyv címe ironikus, megjelenése pedig komoj tartalmi válasz a magyar Nemzeti Alaptantanterv (NAT) torz szemléletére, amejet rengeteg jogos bírálat ért pedagógusok és irodalomtörténészek részéről. A kötet készítői frappáns reagálásuk ténye ellenére, úgy tűnik, nem kívánnak oppozíciót elfoglalni a hivatalos kultúrpolitikával szemben, amikor munkájukat ajánlják.

Nyáry Krisztián így írt erről FB-oldalán:

Az új NAT kapcsán sokat beszéltem én is a kötelező olvasmányokról, az iskolai kánonból kieső vagy hátrébb sorolt írókról, a kortársak kiszorulásáról, és úgy általában az irodalomoktatás értelméről. A Corvina Kiadónál most készítettünk egy szöveggyűjteményt középiskolásoknak. A Király Levente által összeállított kötetben szerepel sok kortárs író, akikre az iskolában szinte soha nem jut idő, és rengeteg klasszikus szerző, akiket ilyen-olyan okok miatt kihagytak a tantervekből, vagy csak „lefokozták” őket. Ez a szöveggyűjtemény – ahogy a szerkesztő fogalmaz – nem alternatív kánon, nem is értékítélet. Egyszerűen csak olyan írásokat tartalmaz, amelyek érdekesek lehetnek egy mai tizenéves számára, és a segítségükkel, a kötelezőkkel kiegészítve, végigkövethető az elmúlt száz év páratlanul gazdag és izgalmas magyar irodalma.

Tehát nem alternatív kánon, állítják. Pedig mi más lenne, mi más lehetne…

A lira.hu oldalán (ahol a nyomtatott könyv és e-book változata megrendelhető) szereplő kiadói ajánlás talán picit egyértelműbb:

Az új középiskolai tanterv szinte teljes egészében kihagyja a kortás magyar irodalmat, illetve sok olyan alkotót is „kihajít”, akik korábban biztos alapját képezték az oktatásnak. Ez a szöveggyűjtemény több mint kilencven novellát tartalmaz, rövid ismertető szövegekkel, hogy az irodalom iránt fogékony tanulók megismerhessék belőle a 20. és a 21. század legfontosabb alkotóit – így remekül kiegészíti a „hivatalos” tankönyvet. És talán a szülők is kölcsönkérik majd: a sok ismerős szöveg mellett biztosan lesz számukra is néhány meglepetés vagy újrafelfedezés!

A könyv tartalomjegyzéke: (tovább…)

Alternatív Trianon

Nézzünk bizakodva a múltba!

IV. Károly magyar királyDruszám, IV. Károj, az utolsó magyar kiráj archív fotójába Esterházy Péter arcát montírozta a Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon c. most megjelent könyv borítójának készítője, Palásti Kovács András. A tiszteletlen poénnál csak a szövegek tiszteletlenebbek: sarkaiból forgatják ki az amúgy roppant dicsőséges magyar történelem egy kevésbé dicsőséges, de annál nagyobb nemzeti traumát okozó eseményét. Természetesen nem véletlen a megjelenés időzítése, és nagy öröm, hogy Éva novellája is szerepel ebben az alternatív centenáriumi megemlékezésben.

Amikor a felkérést megkapta, sokáig töprengett, mi történjen Ungvárral egészen másként 1920-ban. És kik legyenek a másként történés szereplői. Nem kétséges, hogy korábbi írásainak olvasói azonosítani fogják a Fried-palota újdonsült lakóit, akiknek

elegük lett az életüket és halálukat örökösen megkeserítő kivárás és alkalmazkodás elválaszthatatlan kettőséből. Egyszerűen az új világ rendje szerint szerettek volna élni. Dixielandet és bluest hallgatni, szteppelni és charlestont táncolni. A lelkük mélyén arra vágytak, hogy Coco Chanel szabadítsa fel lányaikat és fiaikat rideg, szegényes és kényelmetlen gönceikből. Együtt kívántak tombolni a nyárral. A nők szerették volna a nagy fekete búbánatot egyszer s mindenkorra lecserélni arra a csinos kis feketére, abban hódítani, nyakukban hosszú fehér gyöngysorral. A férfiak pedig örökre felejtették volna már a goromba anyagú katonazubbonyokat, szívesebben öltöttek volna kellemes tapintású tweed zakókat, hogy abban flangálhassanak, udvarolhassanak gondtalanul. És ebben a felajzott órában odalett a városiak messze földön híres mindenkori szelídsége, odaadása. Vadakká váltak és befoghatatlanokká. Félelmetes hangjukban ott zúgott-recsegett a majdani szabad rádió, szemükben vészesen ragyogott a borzalom leleplező készüléke, a modern világ.

Ezzel szemben, amikor megérkeztek a térre, nem a vadak királya fogadta őket, hanem egy közönséges halandó, Fried Ignác, a palota tulajdonosa.

– részlet Berniczky Éva Citoyenek a Fried-palotában című novellájából (tovább…)

Oresztész megfigyel egy kukacot

minima oresztészOresztész odaadással figyelte, hogyan araszol az asztalon, a testével hogyan lép a kis kukac. Ojan, mint egy fél DNS. Mozdulatában már a bebábozódás önkéntes emigrációja, most még utoljára hasonlatos lehet önmagához, még tudja, mit jelent öntudatos kukacnak lenni, kunkori kukacnak az asztal végtelen síkján, ahol értelmét veszti a gömböjűség iránti erotikus vágyakozás, értelmüket vesztik az anyagelvűség tömör testébe vájt kacskaringós féregjáratok, amejeken eljuthatott volna, áthidalva az idő makacs csapdáit, a tapasztalaton túli, a mitikusan fenséges féregi mivolthoz, de időnek előtte kivájták az édeni almából, araszolni belehejezték a sík végtelen laposába, most már nem marad más hátra, mint a bábozódás önhatároló gesztusa, amikor a biztonság sejemszálai között dédelgetheti magamagában az önhasonlóság nagyszerűségét, hogy aztán az idő akaratlan múlásával fokozatosan és teljes bizonyossággal, a bekövetkezés halovány árnyékától elfedetten, asztalon araszoló kunkori mivoltát egyszer s mindenkorra feladva pille formájában szakítsa magát át a születés reciprok lepkehálóján, és könnyűsége lebbenjen tova a sújosan tárulkozó dimenziók felé. Oresztész odaadással figyelte a kukacot, és már látta felröppenni a szűzi káposztalepkét, látta belekeveredni a teremtés végtelenjébe, mint ahogy Solveig esetlen dala keveredik bele a konzervgyár roppant darálógépeinek megrendítően otromba igazmondásába.

Amikor megtanult úszni az árral

Epizódok egy regényíró életéből

Balla D. Károj

Amikor megtanult úszni az árral

A szláv nyelvek rejtelmeivel másodikos kora előtt nem került közelebbi ismeretségbe. Családjuk, bátyja nősüléséig, egynyelvű volt, apja ugyan jó nyelvérzéke okán és magas hivatala miatt házon kívül sokat és szívesen beszélt a többségi nyelveken, de otthon nemigen vette szájára azokat a szavakat, amejek a fennálló rendhez való igazodására emlékeztették; ha mégis elhagyta idegen szó a száját, az legtöbbször egy latin közmondás vagy valami ízes német kifejezés volt. Anyja a saját nyelvén kívül egy külön bejáratú, egyszeméjes szláv keveréknyelvet alakított ki a családon kívüli kommunikáció számára (ebben nem használt nemeket, viszont voltak saját képzései, a sárgára azt mondta, hogy zsóter, a forróra, hogy kipjacsok.) Kétszeméjes nyelvük is volt, ezt a majdani regényíró kettejük szórakoztatására alkotta meg még az iskolás idők előtt. Kedvenc délelőtti tartózkodási heje ekkoriban a konyhaasztal alatt volt, itt ezen a nyelven társalgott ott lakó kis manóbarátaival, és ebédet főző anyját, hogy ellenőrizze, figyel-e, időnként kikérdezte az aznapi új szavakból. A manó-nyelv néhány kifejezését negyven évvel később meg is örökítette regényében.

A szülői házban így hát nem ragadt rá semmi a szláv nyelvekből, és szűkebb-tágabb ismeretségi körükben is alig akadtak, akikkel saját nyelvén ne értethette volna meg magát. Az egyetlen idegen kifejezés, amit utcabéli gyerekektől közös játszás közben megtanult, az volt, hogy Kulyko bude vázsiti? – ezt, tapasztalata szerint, akkor kellett mondani, amikor a játékmérleg serpenyőjére rátettek valamit, hogy a játéknehezékekkel megállapítsák a súját. Érdekes módon ennél egyszerűbb dolgokat, alapvető szavakat sem tanult meg, még a testrészek vagy a labda, autó, baba nevét sem. Annak sem volt tudatában, hogy a más ajkúak két, vagy inkább három különböző szláv nyelvet használnak (a Kulyko bude… épp a több nyelvjárási változattal rendelkező harmadikhoz tartozott, az utcabéli gyerekek felmenőinek születési hejétől függően a kezdő szó lehetett volna kilyki vagy külyko is), és ő mindig egy számára teljességgel felfoghatatlan univerzum távoliságát érezte, valahányszor mint elvárás fogalmazódott meg vele szemben bármiféle érthetetlenségnek (köszönés, megszólítás stb.) az elsajátítása és megfelelő alkalmazása. „Ennek a néninek majd köszönj úgy, hogy Dobrij deny!” – kérlelték nem egyszer, amire ő dacos Kezicsókolom!-mal reagált.

Szülei kicsit tartottak attól, mi lesz majd másodiktól ősszel az iskolában. Amejben hősünk anyanyelvén fojt ugyan az oktatás, és elsőben nem is volt más dolguk, mint hogy ezen az egy nyelven írni-olvasni (meg persze számolni) rendesen megtanuljanak – de jaj, majd másodiktól…

Hősünk csupa ojan gyerekkel járt együtt, akik már akár a bölcsődében, de az óvodában mindenképp megtanulhatták azt, amit szemérmesen nem államnyelvnek, hanem az ország népei érintkezési nyelvének hívtak, így nagy előnyben lesznek vele szemben akkor, amikor majd előkerül a másodikban Устный русский язык nevű tankönyv és az abban látható képekről kell majd tudni valamit mondani azon az érthetetlen nyelven.

Megszégyenítő hátrányban lesz, ő, a legjobb tanuló, csak azért, mert bölcsődébe nem adták a szülei, és óvodába is csak egy hétig járt. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek mindenféle hülyeséget játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszéjbe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve rohant hazáig.

– Mi történt,  kisfiam, bántottak?
– Igen, azt akarták, hogy ott ebédeljek velük!

Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen hejzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig. A hátralévő délelőttöket egyre nehezebben vészelte át, és amikor egy hét után éjszakai rémálmából ébredve hisztériásan azt zokogta, hogy nem akar óvodába menni, szülei megkegyelmeztek neki, kivették.

Ám azóta eltelt két év, már iskolás, elvégezte az elsőt, ősszel kezdődik a második – csak fel kellene szednie valami nyelvtudást a nyáron. Ez köjöktársaságban menne a legkönnyebben. Ha  utcabeliekkel nem sikerül, mert mindig csak Péterkével játszik, a többiekkel nem jutott túl a Kulyko bude vázsiti?-n – akkor megy majd másképp…

Hetekig áradoztak neki a szülei: mijen jó lesz majd az a táborozás ott a hegyekben, kis házakban lakik a sok gyerek, ojan lesz, mint egy hosszú kirándulás…

…A pionírtáborból nemcsak nyelvi nehézségei miatt akart haladéktalanul, alighogy szülei otthagyták, hazatérni, hanem sok egyéb miatt is. Ehetetlennek találta az ebédre és vacsorára feltálalt ételeket (egyedül a reggeli volt ismerős: vajaskenyér), ostobaságoknak a közös játékokat. Ráadásul, amikor a délutáni kötelező alvás szigorú szabáját megszegve olvasni próbált, elkobozták a magával hozott könyvet, így nem maradt az idegenségben semmi menedéke.

Már a második napon levelet írt haza (apja jó néhány előre megcímzett és felbéjegzett borítékot hagyott számára), és rá kellett döbbennie: egész addigi ottléte alatt ez volt az egyetlen kellemesnek mondható elfoglaltsága. (A levélben kertelés nélkül megírta, hogy neki itt nagyon rossz, jöjjenek érte.) Ezt egyébként, az írás keltette kellemes érzést, aztán élete végéig nagyjából megszakítás nélkül tapasztalta.

A harmadik napon írt levelében ironikusra vette a figurát, még karikatúrát is rajzolt bele – önmagáról. A torz arc a felirat szerint ezt mondta: Ma is kása volt ebédre. Fúj! Szülei jót nevettek a dolgon, azt hitték, sikerült fiuknak beilleszkednie az idegen környezetbe, holott a levél hangneme csupán a stílusgyakorlat kedvéért ütött el a korábbi komor hangvételűtől. Hősünk továbbra sem szűnt meg gyűlölni a tábort és roppant módon vágyott haza.

A negyedik napon végképp elege lett az egészből. Kísérletet tett a szökésre, de a tábor kapujában posztoló nagyobb fiú azonnal lefülelte, kicsit seggbe is rúgta, hogy elvegye kedvét a kiszökéstől (azt persze hősünk végig sem gondolta, hogy a hegyvidéki kis településről hogyan keveredett volna haza…). A kudarctól és a farbabillentés megalázó tényétől indíttatva ekkor bosszút forralt – szülei ellen, akik ijen szörnyű hejre hozták, és többszöri levélbéli kérésére sem jönnek érte. Tollat ragadott, és senki másnak: a nagyanyjának írt panaszos sorokat. „Tessék megmondani anyuéknak, hogy azonnal jöjjenek értem, mert nem bírok itt lenni.” Sejtette a levél hatását és nem is csalódott; a magának matriarchális jogokat vindikáló grószi magából kikelve kérte számon a szülőkön: hogyan merészelték az ő szerelmetes unokáját ijen borzalmas hejre bedugni. A számonkértek hiába hebegték, hogy a szerelmetes unokától tegnap jó hangulatú vicces levelet kaptak, meg különben is ideje lenne kis önállóságot tanulnia és nyelvet gyakorolnia, nem élhet örökké családi rezervátumban… Ám a verdikt ellen nem volt apelláta. Alig tudták kikönyörögni: ne azonnal, csak másnap utazzanak érte.

Közben, az ötödik és hatodik naptól kezdődően, anélkül, hogy bevallotta volna magának, hősünk kezdte magát kellemesebben érezni a táborban. Ebben több tényező is közrejátszott. (tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme