Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Címke: könyv

Az utolsó császármadár. Bodor 85

Eronim Mox szakácskönyve megelevenedik

bodor receptek könyv

Bodor Ádám a Receptek végnapokra kötettel

Bodor Ádám 85 éves. Az évfordulóra készülve a Szépirodalmi Figyelő eredeti ötlettel állt elő, amej nyomán művek sarjadtak, s ezek egy különleges kötetben öltöttek testet. A lap felkérésére harmincöt szerző írt egy-egy Bodor Ádám írásművészete előtt tisztelgő mesés receptet vagy receptes mesét, amejek – az alapötletnek megfelelően- felfoghatók úgy, mint a Verhovina madaraiban megjelenő virtuális könyvnek, Eronim Mox mesés szakácskönyvének a kiterjesztései, elképzelt szövegei, kapcsolódó hipertextusai. A művek előbb a SzIF Online felületén láttak napvilágot, majd végső formát Vincze Judit illusztrációival a Receptek végnapokra című gyűjteményben nyertek. Az írásokból számos sajtóorgánum válogatott a kötet beharangozásakor, a Magyar Hang Berniczky Éva Az utolsó császármadár c. novelláját közölte beágyazva.

utolso csaszarmadar (tovább…)

Nem kötelező irodalom

Éva Rovarírás című novellája is bekerült a Nem kötelező olvasmányok közé.

akik nelkul nincs irodalom

A most megjelent könyv címe ironikus, megjelenése pedig komoj tartalmi válasz a magyar Nemzeti Alaptantanterv (NAT) torz szemléletére, amejet rengeteg jogos bírálat ért pedagógusok és irodalomtörténészek részéről. A kötet készítői frappáns reagálásuk ténye ellenére, úgy tűnik, nem kívánnak oppozíciót elfoglalni a hivatalos kultúrpolitikával szemben, amikor munkájukat ajánlják.

Nyáry Krisztián így írt erről FB-oldalán:

Az új NAT kapcsán sokat beszéltem én is a kötelező olvasmányokról, az iskolai kánonból kieső vagy hátrébb sorolt írókról, a kortársak kiszorulásáról, és úgy általában az irodalomoktatás értelméről. A Corvina Kiadónál most készítettünk egy szöveggyűjteményt középiskolásoknak. A Király Levente által összeállított kötetben szerepel sok kortárs író, akikre az iskolában szinte soha nem jut idő, és rengeteg klasszikus szerző, akiket ilyen-olyan okok miatt kihagytak a tantervekből, vagy csak „lefokozták” őket. Ez a szöveggyűjtemény – ahogy a szerkesztő fogalmaz – nem alternatív kánon, nem is értékítélet. Egyszerűen csak olyan írásokat tartalmaz, amelyek érdekesek lehetnek egy mai tizenéves számára, és a segítségükkel, a kötelezőkkel kiegészítve, végigkövethető az elmúlt száz év páratlanul gazdag és izgalmas magyar irodalma.

Tehát nem alternatív kánon, állítják. Pedig mi más lenne, mi más lehetne…

A lira.hu oldalán (ahol a nyomtatott könyv és e-book változata megrendelhető) szereplő kiadói ajánlás talán picit egyértelműbb:

Az új középiskolai tanterv szinte teljes egészében kihagyja a kortás magyar irodalmat, illetve sok olyan alkotót is „kihajít”, akik korábban biztos alapját képezték az oktatásnak. Ez a szöveggyűjtemény több mint kilencven novellát tartalmaz, rövid ismertető szövegekkel, hogy az irodalom iránt fogékony tanulók megismerhessék belőle a 20. és a 21. század legfontosabb alkotóit – így remekül kiegészíti a „hivatalos” tankönyvet. És talán a szülők is kölcsönkérik majd: a sok ismerős szöveg mellett biztosan lesz számukra is néhány meglepetés vagy újrafelfedezés!

A könyv tartalomjegyzéke: (tovább…)

Alternatív Trianon

Nézzünk bizakodva a múltba!

IV. Károly magyar királyDruszám, IV. Károj, az utolsó magyar kiráj archív fotójába Esterházy Péter arcát montírozta a Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon c. most megjelent könyv borítójának készítője, Palásti Kovács András. A tiszteletlen poénnál csak a szövegek tiszteletlenebbek: sarkaiból forgatják ki az amúgy roppant dicsőséges magyar történelem egy kevésbé dicsőséges, de annál nagyobb nemzeti traumát okozó eseményét. Természetesen nem véletlen a megjelenés időzítése, és nagy öröm, hogy Éva novellája is szerepel ebben az alternatív centenáriumi megemlékezésben.

Amikor a felkérést megkapta, sokáig töprengett, mi történjen Ungvárral egészen másként 1920-ban. És kik legyenek a másként történés szereplői. Nem kétséges, hogy korábbi írásainak olvasói azonosítani fogják a Fried-palota újdonsült lakóit, akiknek

elegük lett az életüket és halálukat örökösen megkeserítő kivárás és alkalmazkodás elválaszthatatlan kettőséből. Egyszerűen az új világ rendje szerint szerettek volna élni. Dixielandet és bluest hallgatni, szteppelni és charlestont táncolni. A lelkük mélyén arra vágytak, hogy Coco Chanel szabadítsa fel lányaikat és fiaikat rideg, szegényes és kényelmetlen gönceikből. Együtt kívántak tombolni a nyárral. A nők szerették volna a nagy fekete búbánatot egyszer s mindenkorra lecserélni arra a csinos kis feketére, abban hódítani, nyakukban hosszú fehér gyöngysorral. A férfiak pedig örökre felejtették volna már a goromba anyagú katonazubbonyokat, szívesebben öltöttek volna kellemes tapintású tweed zakókat, hogy abban flangálhassanak, udvarolhassanak gondtalanul. És ebben a felajzott órában odalett a városiak messze földön híres mindenkori szelídsége, odaadása. Vadakká váltak és befoghatatlanokká. Félelmetes hangjukban ott zúgott-recsegett a majdani szabad rádió, szemükben vészesen ragyogott a borzalom leleplező készüléke, a modern világ.

Ezzel szemben, amikor megérkeztek a térre, nem a vadak királya fogadta őket, hanem egy közönséges halandó, Fried Ignác, a palota tulajdonosa.

– részlet Berniczky Éva Citoyenek a Fried-palotában című novellájából (tovább…)

Amiről szólani szerettem volna volt

Dr. Kállay O. Béla laudációja

A komplex létezés esztétikája

avagy amiről szólani szerettem volna volt

Elhangzott Balla D. Károj Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-albumának bemutatóján

Tisztelt egybegyűltek! Engedjék meg, hogy két bejelentéssel kezdjem jelenésemet. Mindkettővel a jeles író emléke előtt szeretnék tiszteletlenkedni.

Az első, hogy mivel az itt bemutatandó, határozottan túlzott méretű, mondhatni gigantomán albumnak az alcíme ez: Ünneprontás minden időben, én sem kívánok ünnepi orcát ölteni, mint látják, ünneplőbe sem öltöztem, az a kopott és térdemtájt kicsit sáros nadrág van rajtam, amiben kertészkedni szoktam, seszínű zubbonyom sem mai darab, és kicsit olajszagú, mivel ez autószerelő ancúgom; nyakkendőt ugyan kötöttem, de a derekamra, a nadrág alá, hogy a klottgatyám le ne csússzon. Nem tekintem tehát ünnepinek ezt az alkalmat, ha önök mégis, akkor talán sikerül elrontanom.

A második bejelentés, hogy a szerzőnk által írásaiból száműzött el-ipszilont erre az alkalomra itt és most vissza kívánom csempészni, és, talán mint észrevették, minden lehetséges előfordulásnál palatalizált l hangot ejtek. Szövegemben én sem írtam el-ipszilont, viszont nyelvjárásiasan dafkéból kiejtem ott is, ahol nem kellene. Bevallom, ezt hetekig gyakoroltam egy logopédus segítségével.

Fojtatnám azzal, hogy lelkek búvárlásába alámerülő kicsinységemhez képest nagyságokhoz illő módon sokáig kérettem magam, míg elfogadtam a Mindenkönyvek, azaz a Liber-All Kiadó megtisztelő felkérését, hogy laudációt tartsak Balla D. Károj Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-albumának ungvári bemutatóján. Vonakodásom fő oka az volt, hogy túlságosan is jól ismertem az immár szövegállománnyá virtualizálódott szerzőt, lévén szellemi téren közelebb álltunk egymáshoz, mint az itthez a messze, közelebb, mint az otthoz a közel, így nem tudhatom tárgyilagosan szemlélni szerzőnk munkásságát és műveit; vagyis eszményeink csereszabatos volta óhatatlanul elfogulttá tesz BDK iránt – és haránt.

Korábban hiába biztosított a Kiadó, hogy ezt az elfogultságomat is nyíltan megvallhatom majd itt, az impozáns ungvári kultúrpalota Archipenko-termében, sokáig mégsem adtam be a derekamat a ruhatárba. Annyit ígértem csupán, hogy mielőtt végleges választ adnék, újraolvasom a teljes szövegalbumot – amej akkor még kéziratban látenskedett.

Ahogy pedig egyre méjebbre hatoltam a posztmodern textusokba, a mérleg mind erősebben billent az igenlő válasz felé. Az utolsó lökést végül A halálkontextusban megalkotott komplex létezés című záró esszé filozofikus futamai adták meg… Ekkor fordultam a Kiadóhoz azzal a javaslattal, hogy ennek a szerintem egyedülálló – minek is nevezzem – pszichológiai halálcsíziónak – hangsújosabb hejet kellene kapnia a kiadványban. Elképzelésem megértésre talált, és találkozót szerveztek számomra a könyv műszaki szerkesztőjével, Lloyd al Bakarral, aki már első találkozásunkkor tanúbizonyságát adta szakmai rátermettségének, találékonyságának. Ötlet követett ötletet, egyeztettünk a borítót is tervező Arabella Dolýk művészeti szerkesztővel, aki a számos illusztráció okán amúgy is album-jelleget szánt a kiadványnak; ez nekünk is kapóra jött – így sikerült közösen kimunkálnunk ennek a kötetzáró fejezetnek a végleges arculatát, formáját, részben a kötet egészét is meghatározó, felettébb túlzó és elnagyolt mijenségét, összhangban BallaDé nyihogó vesszőparipájával, a komplex létezés esztétikájával.

Ezek után talán érthető nemcsak az, hogy erre a könyvre már nem tekinthetek úgy, mint valamej tőlem idegen, távolból szemlélt szellemi torzszülötte, mint ahogy világossá vált az is, laudációmban nem térhetek ki a kötet javát kitevő előző ciklusokra. Bizonyosra veszem ugyanis, hogy ezek értékelését kiváló kollégáim szóban vagy írásban sorra megteszik itt a bemutatáson vagy későbbi kimutatásokban.

Gyakori szakmai konzultációink alapján pontosan tudom például, hogy az életmű egyik legjobb ismerője, a jelen kötetet is szerkesztőként jegyző Markovits Teodóra az Inter- és szoNETt cilus opuszait fogja kiemelni a végső feledésből, és nem véletlenül: ez az összeállítás méltán nevezhető az album sújponti részének, terjedelme és tartalma alapján sokáig magát a kötetet is ezen a címen emlegettük. Ugyanígy meggyőződésem, hogy értő ítészek fogják sorra venni a gyerekkori élmények és családi események fejezeteit (Egy majdani regényíró kalandjai a forrásvidéken), végeznek majd méjanalízist és magasröptöt, következtetést vonnak, eredményt adnak össze, nézetet osztanak és érveket szoroznak. Polémiák övezik majd a liberális eszmények bűvöletében írt politikai-közéleti cikkek sorozatát, lesznek egyetértők és kétejt támasztók, vélhetően hallunk majd fel- és megháborodott hangokat… Mindezt meghagyom hát a kollégáknak, én inkább a valós és imaginárius elemekből álló komplex létezés esztétikumáról szeretnék szólni.

Illetve csak szólani szerettem volna volt, mert szabott időm lejárt sörözni a kocsmába, így mielőtt ezt tenném magam is, végezetül még annyit, hogy az életmű-album visszaható erővel bír lenni és bizonyos mértékben újrastrukturálja a BallaDé mögött hagyott szövegkorpusz egészét, minek következtében például a korai verseket és novellákat is már posztként (posztumuszként és posztmodernként) olvassuk, holott ezek még nagyon is prae alkotások, így egyszerre van jelen a pré és a post, BDK maga így lesz egyfajta anakronisztikus prépost, életműve pedig, mint valami gigantikus szellemi mátrix, éteri sistergéssel saját hamvaiba főnix.

 

Bűvös vadász a Verhovinán

Tavaj elég részletesen beszámoltam a téli ünnepkör idején esett családi eseményekről, az idén ezt elmulasztottam. Utólag annyiról azért beszámolok, hogy két kulturális adósságomat törlesztettem ez idő tájt.

Bűvös vadász

Legalább két évtizeden át kínzott a vágy, hogy Enyedi Ildikó káprázatosan szép filmjét, a Bűvös vadászt újra megnézhessem. Nem sokkal bemutatása után, valamikor a kilencvenes évek derekán láthattam moziban, Budapesten, ahogy pár évvel később a Simon mágust is. (Akkoriban sok szervezői, kiadói, alapítványi intézni valóm akadt a magyar fővárosban, a hivatali idő végeztével jött az esti mozizás, eleinte főleg egyedül, később, amikor a gyerekeink mellől már könnyebben elszabadulhatott, Évával is rendszeresen. Bő évtizeden át naprakészek voltunk ezen a téren, minden új filmet láttunk: a körúti Művész Mozi szinte zarándokhejünkké vált.)

Enyedi Ildikó mindkét alkotása méjen meghatott. Ez túlmutatott a vizuális és művészi-esztétikai élményen, utóbbit, ha elég erős volt, képes az ember később is felidézni: látja a képeket, visszapörgeti az emlékezetes jeleneteket, összerakja a motívumrendszert, hejükre teszi a szimbólumokat, megért összefüggéseket, jelentéseket, közelébe férkőzik a mű titkainak, felfejti méjebb rétegeit, felfogja filozófiáját. Tudja, hogy miért tetszett annyira. Az intellektuális élmény elraktározódik, akár évtizedekre.

Nem így az érzelmi átélés. Az már másnap is felidézhetetlen. Ahhoz újra látni kell a filmet, újra alá kell vetnünk magunkat az összhatásnak.

A Simon mágussal szerencsém volt, később többször is elcsíptem a tévében, és amikor ez már lehetségessé vált, egy élvezhető minőségű digitalizált verziót is beszereztem. A Bűvös vadászt azonban az első alkalom után sem a tévében nem láttam, sem a virtuális térben nem akadtam rá élvezhető minőségben. (Egy szemet rontó, nagy képernyőn élvezhetetlen kópia most is elérhető videómegosztókon, letöltőhejeken). Persze talán nem igyekeztem eléggé, azért talán lett volna útja-módja… Évának viszont épp elégszer áradoztam róla, többek között akkor, amikor a Testről és a lélekről csodáját nemrégiben együtt élhettük át a képernyő előtt.

Gyerekeink mindig roppant leleményesek voltak abban, mijen karácsonyi ajándékkal lepjenek meg minket. Csöngének ezúttal is jó ötlete támadt…

A Budapesten számomra kikölcsönzött és ajéndékként megkapott videókazetta láttán az első kitörő örömön túl azonnal aggódni kezdtem: de hát nincs használható videómagnónk. Pedig volt. Nem gondoltam volna, hogy kb. 12 év használaton kívüliség után sikerül elindítani! A csatlakoztatással akadt kis gond, de Bence végül megoldotta. Nézhettük családilag kedvencemet.

Megérintett most is, ahogy legelőször, bár ez kicsit más volt. Akkor felkészületlenül ért ez az érzelmi töltés, el is varázsolt teljesen, az utolsó jelenetsor katartikus ereje teljes valómat áthatotta – most azonban már okosan fel voltam készülve, hiszen tudtam, mi vár rám, így a spontán ujjongó öröm picivel gyengébb lett, egyben gazdagabb is, mert benne volt a mostani hatáson túl annak a régi letaglózó élménynek az újraélése is. A felhőtlen, teljes énemet bekebelező intellektuális élvezetbe pedig kis kívülállás, sőt, kevéske kritika is keveredett. Észlelni véltem a film bizonyos gyengeségeit, pár túlexponált jelenetet, túlzó szimbólumhalmozást. Viszont felfedeztem a film finom humorát, a szép és megható mögött végig ott incselkedő iróniát – ezt korábban vagy nem fedeztem fel, vagy emléke már végképp elhalványult.

Azt kifejezetten érdekesnek találtam, hogy a jelenetek, fordulatok, vissza-visszatérő motívumok többségére jól emlékeztem, holott maga a cselekmény húsz egynéhány év alatt már teljesen elhalványult.

Csöngéék visszavitték a kazettát a kölcsönzőbe, én pedig örültem, hogy a fizikai létezésből kiemelt emlékkópiáról letörölhettem a port kedvenceim legbecsesebb polcán.

Verhovina madarai

Már a könyv megjelenésekor csóváltuk a fejünket, jóindulatúan, de kicsit irigykedve: Bodor Ádám elírja előlünk Kárpátalját. Olvasni akartuk azonnal, de aztán csak halasztódott. Meg picit talán féltünk is: A Sinistra körzet zseniális világát aligha lehet überolni. De most ez a könyv is ott díszlett az ajándékok között – épp ideje bepótolni ezt a mulasztást. És hogy tejes legyen az ajándékhalmozás: Évától két tetszőleges könyvnek a felolvasására szóló vállalását is megkaptam karácsonyra, így december végi, január eleji estéinket nem a fekete Ungváron, hanem az éjszakánként fehéren villódzó havasokban, Bodor Ádám Verhovináján töltöttük. Hogy a névegyezéseken túl a valóságostól ez miben és mennyire különbözik, azt fölösleges firtatni, a lényeg az, hogy Bodor szereplőinek jól sikerült belakniuk ezt a tájat. Számunkra egyáltalán nem volt idegen ez a végletekig abszurd, a képtelenségig lepusztult és kiüresedett, ugyanakkor hejenként költői emelkedettségű világ. Ismerjük, ha nem is épp ott a hegyekben, és nem is épp ijen körülmények és emberek között élünk – ez mégis a mi groteszk világunk, a mi toposzaink és archetípusaink. Otthon vagyunk benne, otthon vagyunk Bodor szövegeiben. Úgy húzzuk magunkra ezt a Verhovinát, mint szúrós, durva, bűzlő darócpokrócot, amej felsebzi a bőrt és émejíti a gyomrot, mégis megmelegszik alatta a lélek.

Közelebb kerültem a Holdhoz

A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Utas és holdvilág – hangoskönyv

Az írás az Opus, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága lapjának internetes kiadása (Opus Online) részére készült.

Balla D. Károj*

Közelebb kerültem a Holdhoz

Utas és holdvilág - hangoskönyvFriss-ropogós bennfentes információ: készül az Utas és holdvilág első ukrán fordítása, kiadása. Ezt onnan tudom, hogy egy Kijev székhejű országos könyvkiadó ungvári részlegének az igazgatója Évát kérte meg az elkészült próbafordítás lektorálására. A Vinnyicában élő, magyar nevű, de ukrán ajkú fiatal interpretátor – Olexandr Wesselényi – egyaránt otthonosan mozogva mindkét nyelvben, tökéletesen adta vissza Szerb Antal szövegének nemcsak a jelentését, hanem hangulatát, ízét-zamatát is – állapította meg Éva, így lelkesen ajánlotta kiadásra a Подорожній і місячне сяйво című regényt.

…Lassan húsz éve annak, hogy webnaplómban rögzítettem: az Utas az egyetlen ojan kedves könyvem, amejet mindig az ungvári közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle saját példányom. Ezt úgy ötévente mindig meg is tettem, nagyjából ijen időközönként ébredt fel bennem az olthatatlan vágy, hogy újra elolvassam.

A hiányt eleinte bosszantónak tartottam, mert akkoriban gyakran adódott úgy, hogy ezt, éppen ezt, és csakis ezt a könyvet szerettem volna felütni, talán hogy idézzek belőle valamit, vagy hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy olasz város és valamejik szereplő együtt előforduló nevére (például Gubbio és Pater Severinus) – ennyi is elég, hogy felidéződjön bennem az a hangulat, amejet első olvasásakor éreztem. Ugyanakkor, nem lévén romantikus alkat, picit mindig szégyelltem ezt a visszarévedést (Nosztalgia ellen nincs orvosság), holott úgy véltem, a regény főszereplőjével ellentétben nem a magam ifjúságába vágyódom vissza, dehogy, inkább csak azt vizsgálom, ugyanaz idéződik-e fel bennem újra és újra, mint amit hajdanán, az első beavatáskor éreztem, gondoltam. És legtöbbször elégedetten csuktam be a könyvet: régi hangulatom kiválóan reprodukálódik, mi több: élet és halál dolgairól sem gondolkodom másként, mint huszonévesen. Erről önmagamat meggyőzni semmi sem segített jobban, mint bojongani egy keveset e különös regényvilág sikátoraiban.

Bár szovjet egyetemistához és megrögzött materialistához ez egyáltalán nem volt illendő, akkoriban, inkább csak kíváncsiságból, mégis meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas és holdvilág, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény ehhez nagyon kapóra jött, szinte a heideggeri halál-felfogás irodalmi igazolásának tűnt számomra. A saját halált úgy értelmezni, mint szexuális élményt okozó beteljesülést, persze csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban lehetséges – ám én nem ijen világban éltem, éppen fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, büszke voltam tudományos világképemre és fel nem cseréltem volna a dialektikát semmi másra. A regényben bemutatott, az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halálnak mint valami visszaszületésnek az értelmezése ennek alapvetően ellentmondott. Talán épp ezért zaklatott fel. Illetve, ezen is túlmenően, kibillentett biztonságomból. A regény oj erős hatással volt rám, hogy beavatkozott valóságérzékelésembe. Halovány, de nyugtalanító árnyat vetett az anyagelvűség masszív kőfalára.

Szerb Antal úgy lengette meg előttem a transzcendens létezés könnyű fátylát, hogy rádöbbenjek: a valóság megismerésénél engem már jobban izgat a megismerési fojamat, és ennél is jobban a megismerő szubjektum, jelesül én magam. Meg kellett értenem, hogy az objektív valóság ugyan nagy valószínűséggel tőlem függetlenül is létezik, de erről a valóságról nekem kizárólag szubjektív tapasztalataim lehetnek. És bár igaz, hogy egyfelől a valóság gazdagabb a tapasztalásnál, ám másfelől az én tapasztalásom messze túlmutat a puszta valóságon, mert kiegészül érzelemmel, dús képzetekkel, végtelen fantáziával, tudat alatti és fölötti titkos rétegekkel. A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Nem sokkal azután, hogy internetes naplómban (akkor még nem hívtuk blognak), beszámoltam arról: az Utas az egyetlen könyv, amit ötévente ki kell kölcsönöznöm a könyvtárból, váratlan ajándékot kaptam. Székesfehérvári irodalmi találkozóra voltunk hivatalosak, és a megyei könyvtár igazgatója, Arató Antal, weboldalam rendszeres olvasója, kezembe nyomta Szerb Antal regényének egy antikvár példányát. Nem tűrhette, hogy hiányát szenvedjem ennek a nemes műnek. Nagyon megörültem neki – de alig pár nap múlva már ki is adtam a kezemből. Tinédzser lányom nyaralni indult és olvasnivalót kért az útra. Dilemmáztam, megállna-e velem szemben a kiskorú veszéjeztetése vád a neki ajánlott olvasmány okán.

Van egy fotóm az utazásáról: vonaton ül, vagyis, dehogy: kicsit hippis szerelésben fekszik az ülésen, lábát lehetetlen pózban tartja magasba, kezében a könyv. (tovább…)

Balla D. Károj: Születések, halálok. Litera-napló – 4.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót Literán. A magam 4 és az Éva 3 jegyzetét itt most sorra újraközlöm.

mikor halt meg balla d. károlySzületések, halálok

Ha a Wikiben megnézitek a születési adataimat, két dátumot is találtok. Nekem kedvemre van ez a bizonytalanság, sőt elárulhatom, van kis szerepem abban, hogy így alakult. Holott az online enciklopédia szigorú szerkesztőit nem igazán lehet befojásolni, volt már úgy, hogy frissebbre javítottam volna egy elavult, érdektelenné vált adatot a szócikkemben, de a kiigazítást a moderátorok felülbírálták és visszaállították az eredeti szöveget. Más nyomtatott vagy online kiadványoknál szabadabb az érintett mozgástere, és ahol ez lehetséges, én igyekszem az életrajzomat is szépírói munkásságom részének tekinteni. Kicsit aztán persze vidulok azon, amikor eléggé komojnak szánt kiadványokban a foglalkozásaim felsorolásában nemcsak a blogger, hanem a virtualizátor és imaginátor is szerepel. Talán egyszer a nagy webrátor és a blogfő nemes is átcsúszik a szerkesztők szűrőjén.

Ezek csakúgy, mint ahogy a piréz költő vagy a legaktívabb posztumusz író titulusom, egyelőre sajnos csak saját honlapjaimon bukkannak fel, ellenben posztumusz megjelent könyveimet már felsorolta egy reprezentatív irodalomtörténeti kiadvány. Halálom dátumában azonban nem tudtak megegyezni a szerkesztők, a tanulmányi részben 2007., a szöveggyűjteményben pedig 2012. szerepel elhalálozásom dátumaként (ami persze ugyancsak kedvemre való). A dolog további érdekessége, hogy a kárpátaljai szerzők anyagát öt kárpátaljai pedagógus állította össze, történetesen vannak köztük szeméjes ismerőseim, akik nemcsak azt tudják, hogy élek és virulok, hanem talán azt is, hogy gyakorlott önmeghalasztó vagyok – de hogy a könyvben való posztumusz szerepeltetésemet nem halálpörformanszaim továbbvitelének szánták, azt bocsánatkérő levelükből is tudhatom, ebben ugyanis a következő áll: „Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.” Nincs is szebb annál, semmint ha valaki megbotránkozik saját hibáin. (tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme