Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Címke: könyv

Közelebb kerültem a Holdhoz

A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Utas és holdvilág – hangoskönyv

Az írás az Opus, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága lapjának internetes kiadása (Opus Online) részére készült.

Balla D. Károj*

Közelebb kerültem a Holdhoz

Utas és holdvilág - hangoskönyvFriss-ropogós bennfentes információ: készül az Utas és holdvilág első ukrán fordítása, kiadása. Ezt onnan tudom, hogy egy Kijev székhejű országos könyvkiadó ungvári részlegének az igazgatója Évát kérte meg az elkészült próbafordítás lektorálására. A Vinnyicában élő, magyar nevű, de ukrán ajkú fiatal interpretátor, egyaránt otthonosan mozogva mindkét nyelvben, tökéletesen adta vissza Szerb Antal szövegének nemcsak a jelentését, hanem hangulatát, ízét-zamatát is – állapította meg Éva, így lelkesen ajánlotta kiadásra a Подорожній і місячне сяйво című regényt.

…Lassan húsz éve annak, hogy webnaplómban rögzítettem: az Utas az egyetlen ojan kedves könyvem, amejet mindig az ungvári közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle saját példányom. Ezt úgy ötévente mindig meg is tettem, nagyjából ijen időközönként ébredt fel bennem az olthatatlan vágy, hogy újra elolvassam.

A hiányt eleinte bosszantónak tartottam, mert akkoriban gyakran adódott úgy, hogy ezt, éppen ezt, és csakis ezt a könyvet szerettem volna felütni, talán hogy idézzek belőle valamit, vagy hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy olasz város és valamejik szereplő együtt előforduló nevére (például Gubbio és Pater Severinus) – ennyi is elég, hogy felidéződjön bennem az a hangulat, amejet első olvasásakor éreztem. Ugyanakkor, nem lévén romantikus alkat, picit mindig szégyelltem ezt a visszarévedést (Nosztalgia ellen nincs orvosság), holott úgy véltem, a regény főszereplőjével ellentétben nem a magam ifjúságába vágyódom vissza, dehogy, inkább csak azt vizsgálom, ugyanaz idéződik-e fel bennem újra és újra, mint amit hajdanán, az első beavatáskor éreztem, gondoltam. És legtöbbször elégedetten csuktam be a könyvet: régi hangulatom kiválóan reprodukálódik, mi több: élet és halál dolgairól sem gondolkodom másként, mint huszonévesen. Erről önmagamat meggyőzni semmi sem segített jobban, mint bojongani egy keveset e különös regényvilág sikátoraiban.

Bár szovjet egyetemistához és megrögzött materialistához ez egyáltalán nem volt illendő, akkoriban, inkább csak kíváncsiságból, mégis meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas és holdvilág, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény ehhez nagyon kapóra jött, szinte a heideggeri halál-felfogás irodalmi igazolásának tűnt számomra. A saját halált úgy értelmezni, mint szexuális élményt okozó beteljesülést, persze csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban lehetséges – ám én nem ijen világban éltem, éppen fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, büszke voltam tudományos világképemre és fel nem cseréltem volna a dialektikát semmi másra. A regényben bemutatott, az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halálnak mint valami visszaszületésnek az értelmezése ennek alapvetően ellentmondott. Talán épp ezért zaklatott fel. Illetve, ezen is túlmenően, kibillentett biztonságomból. A regény oj erős hatással volt rám, hogy beavatkozott valóságérzékelésembe. Halovány, de nyugtalanító árnyat vetett az anyagelvűség masszív kőfalára.

Szerb Antal úgy lengette meg előttem a transzcendens létezés könnyű fátylát, hogy rádöbbenjek: a valóság megismerésénél engem már jobban izgat a megismerési fojamat, és ennél is jobban a megismerő szubjektum, jelesül én magam. Meg kellett értenem, hogy az objektív valóság ugyan nagy valószínűséggel tőlem függetlenül is létezik, de erről a valóságról nekem kizárólag szubjektív tapasztalataim lehetnek. És bár igaz, hogy egyfelől a valóság gazdagabb a tapasztalásnál, ám másfelől az én tapasztalásom messze túlmutat a puszta valóságon, mert kiegészül érzelemmel, dús képzetekkel, végtelen fantáziával, tudat alatti és fölötti titkos rétegekkel. A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Nem sokkal azután, hogy internetes naplómban (akkor még nem hívtuk blognak), beszámoltam arról: az Utas az egyetlen könyv, amit ötévente ki kell kölcsönöznöm a könyvtárból, váratlan ajándékot kaptam. Székesfehérvári irodalmi találkozóra voltunk hivatalosak, és a megyei könyvtár igazgatója, Arató Antal, weboldalam rendszeres olvasója, kezembe nyomta Szerb Antal regényének egy antikvár példányát. Nem tűrhette, hogy hiányát szenvedjem ennek a nemes műnek. Nagyon megörültem neki – de alig pár nap múlva már ki is adtam a kezemből. Tinédzser lányom nyaralni indult és olvasnivalót kért az útra. Dilemmáztam, megállna-e velem szemben a kiskorú veszéjeztetése vád a neki ajánlott olvasmány okán.

Van egy fotóm az utazásáról: vonaton ül, vagyis, dehogy: kicsit hippis szerelésben fekszik az ülésen, lábát lehetetlen pózban tartja magasba, kezében a könyv. (tovább…)

Balla D. Károj: Születések, halálok. Litera-napló – 4.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót Literán. A magam 4 és az Éva 3 jegyzetét itt most sorra újraközlöm.

mikor halt meg balla d. károlySzületések, halálok

Ha a Wikiben megnézitek a születési adataimat, két dátumot is találtok. Nekem kedvemre van ez a bizonytalanság, sőt elárulhatom, van kis szerepem abban, hogy így alakult. Holott az online enciklopédia szigorú szerkesztőit nem igazán lehet befojásolni, volt már úgy, hogy frissebbre javítottam volna egy elavult, érdektelenné vált adatot a szócikkemben, de a kiigazítást a moderátorok felülbírálták és visszaállították az eredeti szöveget. Más nyomtatott vagy online kiadványoknál szabadabb az érintett mozgástere, és ahol ez lehetséges, én igyekszem az életrajzomat is szépírói munkásságom részének tekinteni. Kicsit aztán persze vidulok azon, amikor eléggé komojnak szánt kiadványokban a foglalkozásaim felsorolásában nemcsak a blogger, hanem a virtualizátor és imaginátor is szerepel. Talán egyszer a nagy webrátor és a blogfő nemes is átcsúszik a szerkesztők szűrőjén.

Ezek csakúgy, mint ahogy a piréz költő vagy a legaktívabb posztumusz író titulusom, egyelőre sajnos csak saját honlapjaimon bukkannak fel, ellenben posztumusz megjelent könyveimet már felsorolta egy reprezentatív irodalomtörténeti kiadvány. Halálom dátumában azonban nem tudtak megegyezni a szerkesztők, a tanulmányi részben 2007., a szöveggyűjteményben pedig 2012. szerepel elhalálozásom dátumaként (ami persze ugyancsak kedvemre való). A dolog további érdekessége, hogy a kárpátaljai szerzők anyagát öt kárpátaljai pedagógus állította össze, történetesen vannak köztük szeméjes ismerőseim, akik nemcsak azt tudják, hogy élek és virulok, hanem talán azt is, hogy gyakorlott önmeghalasztó vagyok – de hogy a könyvben való posztumusz szerepeltetésemet nem halálpörformanszaim továbbvitelének szánták, azt bocsánatkérő levelükből is tudhatom, ebben ugyanis a következő áll: „Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.” Nincs is szebb annál, semmint ha valaki megbotránkozik saját hibáin.

Az én elhaláloztatásom csak aprócska baki a nyolcszáz oldalas összeállítás nagy torzításai között. Például: saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26, nem tévedés: huszonhat kortárs kárpátaljai magyar író művei sorakoznak a gyűjteményben. Vagy: a kiadói ismertetés új szemléletűnek mondja a könyvet és erről Takaró Mihály főszerkesztő maga is nyilatkozott („Eljött az ideje, hogy a korszak történelmi értékeléséhez hasonlóan az irodalmiban is új utakra lépjünk”). E szerint az új szemlélet szerint a magyarországi részbe sem Babits, sem Kosztolányi, sem József Attila nem fért bele, annál inkább Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile. Ilyesmibe jóérzésű társszerzőnek már egyenesen illik is belehalni.

A kiadóval szemben azonban nem ezek miatt támasztottam elvárásokat. Hanem mert verseim, prózaszövegeim és tanulmányom közléséhez sem előzőleg nem kérték hozzájárulásomat, sem utólag nem értesítettek a megjelenésről. Szerződés, tiszteletdíj, tiszteletpéldány – ugyan már!

Bő fél évvel a könyv boltokba kerülése után jelentkeztem levélben, sérelmezve szerzői jogim semmibevételét. A kiadóvezető előbb megpróbált lerázni, szerkesztőihez utalni. Jeleztem, nekem velük semmi dolgom (eközben jött meg a kárpátaljaiak önmegdöbbenése), ellenben ragaszkodnék legalább az utólagos szerződéskötéshez, abban a jogsérelem mértékéhez igazítottan méltányos honorárium megállapításához, továbbá szerepeljen benne, hogy az összeget kérésemnek megfelelően egy általam megnevezett, menekülteket és hajléktalanokat támogató szervezet számlájára kell utalniuk. Legyen benne az is, hogy itthoni lakcímemre postázandó a könyvből 1 db tiszteletpéldány. Nehezen, de megköttetett a szerződés, két lépésben bár, de az összeg eljutott a karitatív szervezethez, harmadszori próbálkozásra megjött a könyv is postán, miután a megbízott futárszolgálat kétszer kudarcot vallott: nem tudták Ukrajnába bevámoltatni a küldeményt…

Közben, főleg kíváncsiságból, a gyűjteményben szereplő néhány kollégától megkérdeztem: a derék kiadó és még derekabb szerkesztői team tőlük kért-e hozzájárulást, kaptak-e legalább értesítés? Kiderült: még csak nem is hallottak a könyvről (volt, aki a tartalomjegyzékben nem tőle származó verset is talált). Biztattam őket, írjanak a kiadónak. Utólag velem, ha kicsit nehézkesen is, de korrektül jártak el, vélhetőleg erre ők is számíthatnak. És újra írtam én is, mert a végre kézhez kapott kötetben apám több művét is felfedeztem – mégiscsak én lennék a jogörököse; ugye tudjuk: a szerző jog az érintett halála után 70 évvel jár le…

Az eset jogi része Kárpátaljáról nézve nem példátlan, itthon az is megesett, hogy a gyermekvers-költő a sajtóból tudta meg, új könyve jelent meg, a kiadó a megkérdezése nélkül állította össze és adta ki. Amikor a Verecke c. antológiába ugyanez a kiadó tudtom nélkül beválogatta a verseimet és ezt szóvá tettem, a kiadóvezető pecsétes papíron írt körlevélben tudatta álláspontját a szerzői jogról: „Balgaságnak tartom, hogy a szerző engedélyével és megkérdezésével lehessen … újraközölni egy verset, mivel a költemény, az első publikálás után, a szerzőtől is független, önálló életet él az őt befogadó közösségben”. Íme, a balgaság öndicsérete.

Hogy egy tekintéjesebbnek gondolt, sok jó magyar pénzekkel támogatott felvidéki kiadónál is megtörténhet ijesmi, az meglepőbb (hogyhogy nem tekintéjes?, hiszen Bayer Zsolt könyveit is ők adták ki).

Mindez most azért jutott eszembe, mert barátom frissen újságolta: állítólag bezúzták a 800 oldalas, reprezentatívnak titulált irodalomtörténeti összefoglalót. Nem tudom, ez igaz-e, de tény, hogy több online könyváruházból is eltűnt és jelenleg a kiadó honlapján sem rendelhető meg. Ezzel együtt a hír és főleg annak forrása eléggé bizonytalan: két pedagógus kihallgatott beszélgetése a vonaton. Budapestről hazafelé tartva mondta egyikük felháborodottan, hogy azért kellett bezúzni, mert „Balláék pénzt követeltek a verseikért”.

Szép álmom lett ettől. Láttam, ahogy feldarabolják a vastag tómuszt, vele együtt amaz új szemléletet. Járulékos veszteségként persze az én verseimet is. Ám láttam azt is, ahogy az újrahasznosított zúzalékból szép tiszta újrapapír lesz, alapanyag egy méltóbb kiadó méltóbb könyvéhez. Soha szebb újraszületést.

Balla D. Károj

Megjelent: Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11. (tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme