A megalkotott Semmi
Első hiányregényemet (Szembesülés) az 1990-es években írtam. A koncepcióm az volt, hogy egy önéletrajzi kulcsregény voltaképpeni szövegét elhallgatva körbeírom a Semmit: közzéteszek elő- és utószót, lábjegyzeteket, kritikák részleteit, elemző tanulmányt, a keletkezéstörténet naplójegyzeteit – épp csak maga a regény fog hiányozni a könyvből. Amely aztán három kiadót megjárva (és „továbbírva”) 2005-ben jelent meg a pécsi Pro Pannoniánál.
A könyv lényegi részét képezi A Semmi apoteózisa fejezet, amejben számos példát felhozva járom körbe a kérdést: hogyan lehetséges tartalommal feltölteni a Nincset, művészileg megalkotni a Semmit.
A 22 évesen írt verzió borítója
Összes esküvésem
Második hiányregényem ötlete nemrégiben fogalmazódott meg. Előbb egy befejezetlen regényt kezdtem emlegetni – ebből itt-ott részleteket is közöltem -, majd eljátszottam azzal, hogy 22 éves koromban ezt a művet meg is írtam, mi több, a Liber-All kiadó bő negyven évvel később, halálom első évfordulóján meg is jelentette.
Ebből az alkalomból a Litera alapos könyvismertetést jelentetett meg Alberd Yollaka tollából (alább teljes terjedelmében olvasható).
Projektumom azzal fojtatódott, hogy befejezetlen regényemből elkezdtem kihúzni a mondatokat. Ez a megfeszített szellemi munka fojik most. Lassan haladok.
Amikor az utolsó mondatot is kihúzom, készen lesz a regény.
Egy ember olvas egy könyvet
A könyvet egy könyvtárban olvassa a zárás előtti órában. Ő az utolsó látogató.
Mintha mindig is így lett volna. Mintha őelőtte is lett volna mindig egy ugyanijen ember, aki olvas egy könyvet a könyvtárban. Mintha a könyvtárban a zárás előtti órában egy könyv olvasása valami ősi toposz lenne abból a korból, amikor még sem könyvtárak, sem könyvek nem léteztek, sőt: olvasás és ember sem. Mintha maga az aktus a benne szereplőktől függetlenül létezne az idők kezdetétől fogva.
Adva van egy kozmikus képlet, amej meghatározza a könyvtárzárás előtti könyvolvasást, és ez akkor is érvényes, ha a képletben leírtaknak nincsen konkrét létezése. A gravitációs törvény akkor is érvényes, ha egyetlen fizikai test sem létezik, amejre vonatkozhatna.
Ugyanígy ez az olvasási toposz is univerzálisabb annál, semhogy kétségessé tehetné emberek, könyvek, könyvtárak térbeli és időbeli esetlegessége.
Ugyanakkor a kijelentés, miszerint egy ember könyvet olvas a zárás előtti órában egy könyvtárban, egyszersmind meg is teremti a megnevezettek létezését, a toposz testet ölt, a kozmikus képlet a csillagok magasából leszakad egy kisváros várnegyedébe, ahol is a volt püspöki palota pompás épületében ugyancsak pompás könyvtárat rendezett be a világi hatalom.
Összes esküvésem
„Valaki utánam jár az éjszakában. Kezében késsel lopakodik. Hátrafordulok, megáll a lámpafényben, köpenyéről rázza a havat. Tudja, miben vagyok ártatlan. Tovább visz a kényszer. Telefonfülke a sarkon. Benyitok. De nem jut eszembe a szám. Vonal sincs. Csak az éter sistereg fülembe. Lihegek, az üveg bepárásodik. Ablakot törlök. Látom közeledni. Nem menekülök. Meg kell tudnom, hasonlít-e rám. Ma meglátom az arcát. Ha neki még van.”
Alberd Yollaka:
Hőségben hideglelés
Bejelentem elfogultságomat. Nem lenne szabad írnom erről a regényről, mert sok évvel ezelőtt szoros kapcsolatba kerültem szerzőjével. Miatta tanultam meg magyarul. És az én hibámból szakadtunk el egymástól. Ez itt egy megkésett, szigorú engesztelés.
Bár alcíme – Cédulás gyilkos az alagútban – bűnügyi történetet ígér, mégsem krimi Balla D. Károly korai, ez idáig kiadatlan regénye, amelyet a szerző halálának első évfordulójára jelentetett meg a Liber-All Kiadó. Ne várjuk tehát az elvárhatót. Bűntény helyett sejtetéseket, nyomozás helyett jelkövetést, bizonyíték helyett gyanút kapunk. Gyilkos, áldozat és nyomozó menthetetlenül egymásba hasonul. Feszes pszichothriller is lehetne, de eleinte nem vehető komolyan.
Ezért furcsa, hogy egy-egy fordulatnál mégis égnek állt a hajam. Szerzőnk lesből támad: előbb halmozza a bizarr jeleneteket, rémisztgetne, de hasztalan – csak kuncogok. Aztán egy ártatlan mondattal kiakaszt. Összezavar. Játszik velem. És többé nem tudok hűvösen távolságtartó lenni. Kezdem komolyan venni. Ő az, aki nem vesz engem.
Öncélú idegjátéknak indul
de az átlátszó ijesztgetések fokozatosan fenyegető politikai háttérbe ágyazódnak. Kezdem elhinni, hogy az első személyben elbeszélő főhőst felemésztik szorongásai. Nyomasztó, hogy nem tud kilépni a szövevényből. Rendületlen írja, követi, kapja és küldi a cédulákat. Nem tudjuk meg, mi áll rajtuk. Csak azt látjuk, hősünk elszántan követi a jeleket – és rémülten fedezi fel azt, ami fenyegeti. Amire csak a furcsa cím utal szójátékosan: Összes esküvésem. De mivel tisztán egyszer sincs leírva a bűvös kifejezés, nem tudhatjuk, valóban létezik-e ama fensőbb akarat és konspirációs háttér, ami indokolja a veszélyek realitását, avagy mindez inkább csak a leendő tudós beteges képzelgése egy gyanakvásokkal terhes korszakban és kockázatokat rejtő helyszínen.
Korszak: az 1970-es évek eleje, javában tart a hidegháború.
Helyszín: az űrversenyben alulmaradt és visszavágni kész Szovjet Birodalom egyik nyugati peremvárosa. Egyetemének technológia laborjában amorf félvezetők előállításával kísérleteznek. Amikor hősünk végzős diákként odakerül, nem sokat tud arról, mi ebben a kutatásban a különlegesség. Ám rövidesen beavatódik, mert főnöke úgy dönt, az alapanyagok kiporciózása és a szintetizált félvezetők vizsgálata helyett inkább cikkeket cédulázzon ki számára az egyetemi könyvtárban.
A jegyzetelés tárgyát havonta kiadott vaskos gyűjtemények képezik. Ezekben akadémiai munkacsoportok szemlézik a világ jelentősebb tudományos periodikáit. Szovjet túlsúllyal, de jókora nemzetközi merítéssel. A fontosabbnak tartott tanulmányokat kivonatolják pár bekezdés erejéig, de akadnak több oldalas szinopszisok is.
Cédulázás
Gyakornokunk azt a feladatot kapja, nézze át két évre visszamenőleg a gyűjtemények Fizika és Technológia fejezeteit, és írja ki az összes cikk címét, amiben a félvezető, kalkogén vagy az amorf szó szerepel (Google megelőlegezve).
Minden kiírt tétel barnás színű tenyérnyi katalóguscédulára kerül, a laborvezető reggelente átnézi az előző napiakat, és a két-három tucatnyi feljegyzésből visszaad párat: ezeknek a szinopszisára is szüksége lenne. Másolással töltött hosszú órák következnek, majd könyvtárzárásig a további cédulázás.
Két hónappal később hősünk úgy érzi, mindent tud arról, mi az, amit ezen a néven ismer a világtudomány: amorphous chalcogenide semiconductors. Kérvényezi: a ráosztott szárazabb téma helyett ebből írhassa diplomadolgozatát. Főnöke támogató ajánló sorokat mellékel. A tanszék engedélyezi.
Ekkortól heti egy munkanapot a laborban tölt. Minden dokumentált kísérlet leírásához hozzáfér, de előtte szigorú titoktartási nyilatkozatot kell aláírnia, amelynek pátoszos záradéka hazafiassági eskütételre emlékeztet.
Elmagyarázzák: hiába zajlik a kutatás is, meg az oktatás is az egyetemen belül, az átjárás korlátozott: konkrét kísérleti adatokat nem, csak összegzéseket használhat fel dolgozatához. Leadás előtt ezt majd tüzetesen ellenőrzik erre illetékesek.
Főnöke eközben a szinopszisok alapján a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzés keretében kiigényel több angol nyelvű folyóiratpéldányt. Pár héten belül sorra megjönnek a szigorú utasítással: 30 nap múltán visszaküldendők. Hősünk hozza-viszi a legfrissebb tudást. Amit adott napon kézhez kap a könyvtárban, reggel viszi be a laborba az új cédulákkal együtt.
Nyelvtudása hiányos, az elméleti dolgokból alig is ért valami, de a más kutatóhelyeken folyó friss kísérletekről szóló beszámolókat esténként otthon átlapozza. Hátha valamit felhasználhat diplomamunkájához.
Lassan vége felé jár az őszi szemeszter, amikor furcsa érzete támad. Egyfelől – nem tudja, miért – váratlanul jelentőséget tulajdonít annak, hogy az egyetemi könyvtár a betiltott görög katolikus egyház püspöki palotájában működik, másfelől nyomasztani a kezdi a hely szűkössége, holott tágas olvasóteremben ül.
Túl közel vannak a falak, túl alacsony a mennyezet, ablakok mintha nem is lennének, mögöttük a decemberi késő délután vaksötétje. Zsibbadnak a tagjai, elindul vele a világ. Mintha olvasópadjával egy szellemvasút alagútjában siklana.
Alagút? És hirtelen rájön: mostanában túl sokszor látta leírva ezt a szót. Туннельный эффект, quantum tunnelling – alagúthatás.
Záráskor, amikor utolsó olvasóként kijön a klasszicista épületből, most először néz fel a homlokzatára. Aztán tovább siklik tekintete.
A katedrális két tornya, mint egy esküre emelt kéz két ujja, sejtelmesen dereng a sötétség fölött. Lassan megfordul, elindul. Alig tesz pár lépést, amikor észreveszi, valaki utána jár az éjszakában. Léptei kikopogják: a szűk járatból nem szabadulhat.
És elkezdődik az őrület.
Másnap cédulázás előtt utánanéz az alagúthatásnak. De hát ez nem is félvezetők fizikája, ez maga a kvantummechanika rejtélye, „amelynek leírására nincs elfogadható, a kísérletekkel összeegyeztethető magyarázat”. A nagyenciklopédiában a következő címszó: alagút-szindróma. „Zsibbadással, érzékvesztéssel járó tünetcsoport.”
Szól a könyvtáros: megjött az egyik külföldi folyóiratpéldány, elviszi? Bár csak otthon szokta, most helyben fellapozza. A közepén egy benne felejtett cédula. Megnézi. De hát ez az ő kézírása. És már be is szippantja a tunnell-effektus.
Új gyűjtésbe kezd, saját szakállára. Új kulcsszavak kerülnek a keresésbe: alagútdióda; hullámfüggvény-összeomlás. Közben főnökének is folytatja a munkát. Feltűnik, amit a legfrissebb cikkek említenek. Az utóbbi kísérletekben szintetizált amorf kalkogén félvezetők felettébb ellenállóak a kozmikus sugárzással szemben, ezért az űreszközök működésében forradalmi előrelépést hozhatnak – állítja több rezümé.
Egyre gyakrabban talál idegen cédulákat a kikért kiadványokban. Ő is rendszeresen bennük felejt egyet-egyet. Nem tudja, kivel vált üzeneteket a barnás cetliken, de bizsergető érzés megszegni egy ostoba esküt. Talán az a másik is ezt teszi, miközben ugyanazokat a jeleket követik. Sejlik a megoldás, bár az sem bizonyos, mit kell megfejteni, feltárni. Vagy leleplezni?
Mi a feladat, mi a cél, és mi ebben az ő szerepe? Hogy korszakos felfedezést tegyen? Hogy fényt derítsen egy tudományos bűntényre? Netán csak ennyi: homokszemet ejtsen valami roppant szerkezet fogaskerekei közé?
Most már soha nem mulasztja el, hogy távoztában felnézzen az eskütevő tornyokra. Már nem zavarja, hogy amikor továbbindul, rácsavarodik az alagút. Az első fordulóban kezdődik a zsibbadás, és a másodikban veszti el az arcát. Nem menekül. Várja a pengét a szívébe, hogy összeomolhasson, mint a hullámfüggvény.
És hogy ebben a hőségben rám hozza a jótékony hideglelést, amikor megértem, kezdettől nála volt kés.
Yollaka írása megjelent: Litera, 2023., aug. 23.
Felső kép: mesterségesintelligencia-alapú képalkotó programok.
Sorozat a Facebookon #hashtag alatt. Illetve egy új blogban itt:
