Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Címke: szeméjes

Szeméjes jellegű bejegyzések, naplójegyzetek, visszaemlékezések, történetek. Család, gyerekkor, iskola, egyetemi évek, munkahejek. Barátok, ismerősök. Irodalom, íróság.

Volt egyszer egy BDK FanKlub :)

Tizenhat éve történt, amikor a magát szerényen csak Alapítónak nevező alapító megkeresett azzal, hogy hónapokkal azelőtt más-más városokban élő „lelkes rajongók” részvételével alakult egy ijen nevű virtuális klub, eleinte levelezőlista alapján tartották egymással a kapcsolatot és cseréltek eszmét egy-egy újonnan megjelent írásomról, aztán az egyik akkori ingyenes blogszolgáltatónál kollektív blogot indítottak. Ebbe a tagok leginkább kedvenc BDK-verseiket tűzögették be, ojkor indoklással, de főleg anélkül, ellenben a kapcsolódó Szabad Fórumban ki-kialakultak disputák. Ezen kívül felkerült pár innen-onnan lementett híranyag, könyvkritika és velem készült interjú. A címoldal fejlécében elhejezett képecskék részben kiadók megfelelő oldalára, részben az én oldalaimra, részben a portál belső rovataira mutattak.

bdk olvasókör

A BDK olvasókör honlapja 2005-ben

Amikor az Alapító levélben megkeresett és együttműködésre kért (pl. vegyek részt a műveimet érintő eszmecserében), a rám gyakran jellemző barátságtalan hangnemben reagáltam. Először is azt kifogásoltam, hogy a verseimet engedéjem nélkül közölték, és jogvédelem alatt álló munkáim azonnali eltávolítására szólítottam fel az Alapítót. Kis vonakodás után törölte a verseket. Jeleztem, hogy a többi anyagnak ugyan nem én vagyok a szerzője (kritikák, interjúk), de ezeket se lehet „csak úgy” újraközölni. Azt válaszolta, mindenütt belinkelték az első közlés hejét, ha így is sérelmezné a szerző vagy a lap, leszedik.

Hát jó. De mi ez az idióta cím? Együttműködésem feltételéül azt szabtam, hogy ha már mindenáron velem akarnak foglalkozni, legyen a nevük BDK Olvasókör – és érintsenek más témákat is. Ezt megvitatta tagtársaival, akik kollektív döntéssel – olvastam utóbb fórumukban – engedtek kérésemnek.

A résztvevők nickneveket használtak és nem fedték fel magukat, csak sejthettem, hogy Kárpátaljai, illetve (és talán többségükben) innen elszármazott fiatalok lehetnek. Ekkorra én már kiiratkoztam a kárpátaljai magyar irodalomból, de ők akkoriban járhattak iskolába, amikor még „tananyag voltam”, sokat publikáltam idehaza, és nemigen lehetett szavalóverseny versem nélkül. Csak ebből nőhetett ki ez a hiúságomnak hízelgő, de jóérzésemet mégis inkább zavaró kezdeményezés – amejről ojan igazán nem is akartam tudomást venni.

Következő jelentkezésében az Alapító interjút kért tőlem. Az oldalt felkeresve meglepetten tapasztaltam, mennyire felélénkült a működése. Sok szerző több írása, élénk viták a fórumban (például a mesterséges intelligenciáról), néhány nicknév pedig árulkodónak tűnt. Aztán az oldalsávban felfedeztem a „Tagtársaink oldalai, blogjai” rovatot, te jó ég, ezek többsége régi szerző- és szerkesztőtársam, Brekt az Irodalmi Vademecum-ból, G.T. a Transycan Cafe-ból, Sz.P.A a Szpray Blog-ról, meg itt van a Terézapu és a Szárazföldi Hajónapló bloggere, itt van Spenót, blogom állandó kömmentelője, itt van a CyberBooks kiadó vezetője (ő adta ki a Peresztrojkácskát). Hát ezek a fiatalok jól becserkészték az ismerőseimet – ismerőimet.

Nem tehettem úgy, mintha ez a dolog nem létezne. Kompromisszumot kötve jóérzésem és hiúságom között interjút adtam (alább olvasható) rajongóim olvasókörének, beleegyezve, hogy a kérdező FanClub néven tegye fel kérdéseit.

Aztán, ahogy illik, az Olvasókör feloszlott, a blogszolgáltató pedig megszűnt. De a talán nem teljesen érdektelen szöveg fennmaradt. Ímé: (tovább…)

Amikor megtanult úszni az árral

Epizódok egy regényíró életéből

Balla D. Károj

Amikor megtanult úszni az árral

A szláv nyelvek rejtelmeivel másodikos kora előtt nem került közelebbi ismeretségbe. Családjuk, bátyja nősüléséig, egynyelvű volt, apja ugyan jó nyelvérzéke okán és magas hivatala miatt házon kívül sokat és szívesen beszélt a többségi nyelveken, de otthon nemigen vette szájára azokat a szavakat, amejek a fennálló rendhez való igazodására emlékeztették; ha mégis elhagyta idegen szó a száját, az legtöbbször egy latin közmondás vagy valami ízes német kifejezés volt. Anyja a saját nyelvén kívül egy külön bejáratú, egyszeméjes szláv keveréknyelvet alakított ki a családon kívüli kommunikáció számára (ebben nem használt nemeket, viszont voltak saját képzései, a sárgára azt mondta, hogy zsóter, a forróra, hogy kipjacsok.) Kétszeméjes nyelvük is volt, ezt a majdani regényíró kettejük szórakoztatására alkotta meg még az iskolás idők előtt. Kedvenc délelőtti tartózkodási heje ekkoriban a konyhaasztal alatt volt, itt ezen a nyelven társalgott ott lakó kis manóbarátaival, és ebédet főző anyját, hogy ellenőrizze, figyel-e, időnként kikérdezte az aznapi új szavakból. A manó-nyelv néhány kifejezését negyven évvel később meg is örökítette regényében.

A szülői házban így hát nem ragadt rá semmi a szláv nyelvekből, és szűkebb-tágabb ismeretségi körükben is alig akadtak, akikkel saját nyelvén ne értethette volna meg magát. Az egyetlen idegen kifejezés, amit utcabéli gyerekektől közös játszás közben megtanult, az volt, hogy Kulyko bude vázsiti? – ezt, tapasztalata szerint, akkor kellett mondani, amikor a játékmérleg serpenyőjére rátettek valamit, hogy a játéknehezékekkel megállapítsák a súját. Érdekes módon ennél egyszerűbb dolgokat, alapvető szavakat sem tanult meg, még a testrészek vagy a labda, autó, baba nevét sem. Annak sem volt tudatában, hogy a más ajkúak két, vagy inkább három különböző szláv nyelvet használnak (a Kulyko bude… épp a több nyelvjárási változattal rendelkező harmadikhoz tartozott, az utcabéli gyerekek felmenőinek születési hejétől függően a kezdő szó lehetett volna kilyki vagy külyko is), és ő mindig egy számára teljességgel felfoghatatlan univerzum távoliságát érezte, valahányszor mint elvárás fogalmazódott meg vele szemben bármiféle érthetetlenségnek (köszönés, megszólítás stb.) az elsajátítása és megfelelő alkalmazása. „Ennek a néninek majd köszönj úgy, hogy Dobrij deny!” – kérlelték nem egyszer, amire ő dacos Kezicsókolom!-mal reagált.

Szülei kicsit tartottak attól, mi lesz majd másodiktól ősszel az iskolában. Amejben hősünk anyanyelvén fojt ugyan az oktatás, és elsőben nem is volt más dolguk, mint hogy ezen az egy nyelven írni-olvasni (meg persze számolni) rendesen megtanuljanak – de jaj, majd másodiktól…

Hősünk csupa ojan gyerekkel járt együtt, akik már akár a bölcsődében, de az óvodában mindenképp megtanulhatták azt, amit szemérmesen nem államnyelvnek, hanem az ország népei érintkezési nyelvének hívtak, így nagy előnyben lesznek vele szemben akkor, amikor majd előkerül a másodikban Устный русский язык nevű tankönyv és az abban látható képekről kell majd tudni valamit mondani azon az érthetetlen nyelven.

Megszégyenítő hátrányban lesz, ő, a legjobb tanuló, csak azért, mert bölcsődébe nem adták a szülei, és óvodába is csak egy hétig járt. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek mindenféle hülyeséget játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszéjbe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve rohant hazáig.

– Mi történt,  kisfiam, bántottak?
– Igen, azt akarták, hogy ott ebédeljek velük!

Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen hejzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig. A hátralévő délelőttöket egyre nehezebben vészelte át, és amikor egy hét után éjszakai rémálmából ébredve hisztériásan azt zokogta, hogy nem akar óvodába menni, szülei megkegyelmeztek neki, kivették.

Ám azóta eltelt két év, már iskolás, elvégezte az elsőt, ősszel kezdődik a második – csak fel kellene szednie valami nyelvtudást a nyáron. Ez köjöktársaságban menne a legkönnyebben. Ha  utcabeliekkel nem sikerül, mert mindig csak Péterkével játszik, a többiekkel nem jutott túl a Kulyko bude vázsiti?-n – akkor megy majd másképp…

Hetekig áradoztak neki a szülei: mijen jó lesz majd az a táborozás ott a hegyekben, kis házakban lakik a sok gyerek, ojan lesz, mint egy hosszú kirándulás…

…A pionírtáborból nemcsak nyelvi nehézségei miatt akart haladéktalanul, alighogy szülei otthagyták, hazatérni, hanem sok egyéb miatt is. Ehetetlennek találta az ebédre és vacsorára feltálalt ételeket (egyedül a reggeli volt ismerős: vajaskenyér), ostobaságoknak a közös játékokat. Ráadásul, amikor a délutáni kötelező alvás szigorú szabáját megszegve olvasni próbált, elkobozták a magával hozott könyvet, így nem maradt az idegenségben semmi menedéke.

Már a második napon levelet írt haza (apja jó néhány előre megcímzett és felbéjegzett borítékot hagyott számára), és rá kellett döbbennie: egész addigi ottléte alatt ez volt az egyetlen kellemesnek mondható elfoglaltsága. (A levélben kertelés nélkül megírta, hogy neki itt nagyon rossz, jöjjenek érte.) Ezt egyébként, az írás keltette kellemes érzést, aztán élete végéig nagyjából megszakítás nélkül tapasztalta.

A harmadik napon írt levelében ironikusra vette a figurát, még karikatúrát is rajzolt bele – önmagáról. A torz arc a felirat szerint ezt mondta: Ma is kása volt ebédre. Fúj! Szülei jót nevettek a dolgon, azt hitték, sikerült fiuknak beilleszkednie az idegen környezetbe, holott a levél hangneme csupán a stílusgyakorlat kedvéért ütött el a korábbi komor hangvételűtől. Hősünk továbbra sem szűnt meg gyűlölni a tábort és roppant módon vágyott haza.

A negyedik napon végképp elege lett az egészből. Kísérletet tett a szökésre, de a tábor kapujában posztoló nagyobb fiú azonnal lefülelte, kicsit seggbe is rúgta, hogy elvegye kedvét a kiszökéstől (azt persze hősünk végig sem gondolta, hogy a hegyvidéki kis településről hogyan keveredett volna haza…). A kudarctól és a farbabillentés megalázó tényétől indíttatva ekkor bosszút forralt – szülei ellen, akik ijen szörnyű hejre hozták, és többszöri levélbéli kérésére sem jönnek érte. Tollat ragadott, és senki másnak: a nagyanyjának írt panaszos sorokat. „Tessék megmondani anyuéknak, hogy azonnal jöjjenek értem, mert nem bírok itt lenni.” Sejtette a levél hatását és nem is csalódott; a magának matriarchális jogokat vindikáló grószi magából kikelve kérte számon a szülőkön: hogyan merészelték az ő szerelmetes unokáját ijen borzalmas hejre bedugni. A számonkértek hiába hebegték, hogy a szerelmetes unokától tegnap jó hangulatú vicces levelet kaptak, meg különben is ideje lenne kis önállóságot tanulnia és nyelvet gyakorolnia, nem élhet örökké családi rezervátumban… Ám a verdikt ellen nem volt apelláta. Alig tudták kikönyörögni: ne azonnal, csak másnap utazzanak érte.

Közben, az ötödik és hatodik naptól kezdődően, anélkül, hogy bevallotta volna magának, hősünk kezdte magát kellemesebben érezni a táborban. Ebben több tényező is közrejátszott. (tovább…)

Szűrös Mátyás a krédóban

Pontosan 30 évvel ezelőtt ezen a napon, azaz 1989. október 14-én avatta fel Beregszászban Illyés Gyula mellszobrát Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke. Az alábbi írás, amely az esemény előzményeiről és a Hatodik Síp indulását is érintő körülményeiről szól, a Litera portálon jelent meg augusztusban annak a Privát rendszerváltás c. sorozatnak a részeként, amelyben egy-egy korabeli fotóhoz kapcsolódóan írták meg a szerzők visszaemlékezéseiket. Én ezt a képet választottam (rákattintással nagyítható):

 Illyés Gyula szobor avatás Beregszász

Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brigádjának vezetője; Dalmay Árpád, az Illyés Klub alapítója és vezetője, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán/ruszin költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője, az ungvári hungarológiai központ igazgatója; Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási pártlap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere; Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, a Magyarok Világszövetségének titkára; Nagy Gáspár költő.


szűrös mátyás krédóban

Balla D. Károj

Szűrös Mátyás a krédóban

Kilenc nappal azelőtt, hogy kikiáltotta volna a Magyar Köztársaságot, 1989. október 14-én Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke Beregszászban felavatja Illyés Gyula mellszobrát, mejet a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista brigádja ajándékozott a kárpátaljai városnak.

Még javában áll a Szovjetunió, uralkodik a kommunista párt, csaknem két évvel vagyunk a moszkvai puccskísérlet és a független Ukrajna kikiáltása előtt előtt – és bő fél évvel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) megalapítása után. Gorbacsov peresztrojkája ugyan alaposan szétzilálta a diktatúrát, de azért nem számít szokványosnak egy ennyire egyoldalúan magyar vonatkozású esemény. Illyés szeméje is kelt némi feszültséget (lévén az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi egységének megteremtését szorgalmazta, amivel szembement a román-magyar, szovjet-magyar stb. barátság alapját képező politikai elhallgatással), meg hát diplomáciailag sincs a dolog teljesen rendben, az egyik legmagasabb magyar közjogi méltóság nem kap itteni részről méltó országos partnert, sem Moszkva, sem Kijev, de még Ungvár sem képviselteti magát, a heji hivatalos erőket a szovjet kommunista párt beregszászi járásának első titkára (Veress Gábor, lásd a fotón) és Beregszász polgármestere (Pataki István, lásd a fotón) képviseli (míg egy évvel később az ungvári Petőfi-szobrot Göncz Árpád köztársasági és Leonyid Kravcsuk parlamenti elnök avatja fel közösen).

Na meg hát itt van ez a sörgyári szocialista brigád, mint adományozó… (tovább…)

Interjú a Literán Balla D. Károjjal

balla d. károj

Balla Csönge fotója

Ez az interjú a nyár közepén jelent meg a litera.hu portálon. A kérdéseket Jánossy Lajos és Nagy Gabriella tette fel írásban, én ezekre adtam, ugyancsak írásban,  hosszú és a szó minden értelmében kimerítő válaszokat, párszor viszont röviden, a kérdést megkerülve reagáltam. Több helyen éritek kényes témákat, akad ojasmi, amivel kapcsolatban most fogalmaztam meg először ijen pontosan és aprólékosan a véleményemet. | Külön öröm volt számomra, hogy a szövegemet évekkel ezelőtti Vers a falon projektumom darabjai tették elviselhetőbbé. A képek kattintással nagyíthatók. | Az eredeti közléstől csak az utólag adott alcímek, néhány link és a képszövegek tekintetében tértem el.

A Litera leadje:

…a szolgálatos irodalom, szolgáljon bár ideológiát, kisebbségi érdeket, bármit, szerepbe merevíti az alkotót. A művészet a szabadság dimenziója, a belső indíttatások kibontásának, a fantázia szárnyalásának, az alkotói innovációnak, kreativitásunk kiélésének a lehetősége. – Az Ungváron élő költőt, írót, Balla D. Károjt* kérdeztük.

Saját kiemelésem:

Kárpátalja magyar szellemi élete egyáltalán nem elszigetelt, mert teljes nyomorító sújával rátelepedett az anyagiakkal nem fukarkodó NER. Kárpátalján ma nincs független magyar értelmiségi réteg, független gondolkodó se nagyon. Minden politikai, társadalmi, szakmai intézmény, szervezet, csoport; az oktatás, a kiadók, alapítványok, a médiumok – mind-mind ugyanabba a pénzellátó rendszerbe vannak becsatornázva. És amejik csatornán a pénz jön, ugyanazon érkezik az ideológia.

Balla D. Károj: A szépírónak nem dolga hagyományt ápolni

A diktatúrákban létező (inkluzíve megjelenő) irodalom közismerten komoly politikai „szereplő”; a hatalom ellenőrzi, a közönség a sorok között olvas. Ekképp az esztétikai jelleg némileg másodlagossá is válik. A kárpátaljai irodalom, ha jól értelek, és bizonnyal túlzok, de az elnyomott kisebbség egyben tartásában vállalt szerepet. Nem csekély vállalás. Hogyan élted meg ezt az akkor beláthatatlan időszakot, mi volt a stratégiád?

A meghasonlás stratégiája

Amikor kamaszként az irodalom közelébe keveredtem, dehogy volt nekem stratégiám, pláne kisebbségi. Apám hivatása inkább taszított, én fizikus akartam lenni, egyebek mellett ez a pája azért vonzott, mert a képleteknek nincs nemzetisége. Ha tehát mégis akadt valami szeméjes stratégiám, az a magyarság ügyeiből való kimaradás volt, ennek szándékával lettem egyetemi hallgató, az egzaktságtól és univerzalitástól megrészegülve csüggtem a tudományok édes emlején, esti tagozatos fizikusként munkahejemül is egyetemi labor adódott, a kalkogén amorf félvezetők technológiai szentéje.

Irodalom? Hát persze, én inkább olvastam, mint fociztam, és verset is írtam már korábban, iskolai faliújságba nőnapit, ballagásra búcsúztatóst, de csak úgy is, mint minden kamasz, szerelmeset leginkább, később meg szójátékos blődliket, egész csokorra valót: „Betoppan a kába bába / a várószobába: / Szép utóda jött világra /  szép dundi giliszta / és már a póját is kihízta”; meg morbidabbakat: „Látok berekedt embereket / húst húznak hiénának, hiúznak / hátukat hasítja holló / halálra hülledve kérdik / hol jó?”. Ezeket, többszöri unszolására, apámnak is megmutattam. Ráncolta a homlokát, aztán a hiénás-hiúzos fölé odaírta címnek, hogy Gyarmatok, és saját anyagaival együtt átadta a Kárpáti Kalendárium szerkesztőjének. Az még, biztos, ami biztos, beleírta a múlt századokban sort.

LÁTÁSMÓD

Azt vedd alapul / ami a réteg alatt / rejtőzve lapul. | A fotók Balla D. Károj Vers a falon című projektjének darabjai – Forrás: BDK-blog

A szovjet ideológia számára így kistafírozott vers, első publikációmként, megjelent. Én meg kicsit vihogtam, de azért büszke is voltam. Tizenhat évesen, 1973-ban ebben az epizódban akár tetten is érhettem volna a diktatúra működési mechanizmusát – de ez meg sem fordult a fejemben. Nem sértett versem „gyarmatosítása”, meghamisítása, nyilván azért nem, mert eredetileg sem akartam a hiénának húst húzó emberek képével a szovjet elnyomó rendszert ábrázolni. Én csak eljátszottam egy alliterációval. A Harmatok cím ebbe persze jobban illett volna.

Aztán további magamnak-örömködések után írtam még, bűnös hiúsággal ekkor már a publikálás lehetőségére kacsingatva, villanyszerelőset meg házépítőset – tudok én utólagos hozzátoldás nélkül is ojat, amijen nektek kell! –, a következő évben ezek jelentek meg. Most már ideje lenne eljárnom az irodalmi stúdióba is, mondogatta apám. Az általa szerkesztett pártlap mellett 1971-ben létrejött formációról én nem sokat tudtam, még kevesebbet arról, megalakulásának mejek voltak a politikai előzményei, nevezetesen egy korábbi, a szovjet valóságtól elidegenedett fiatalokat tömörítő irodalmi csoport felszámolása apám dicstelen közreműködésével.

Így hát, magamat továbbra is öntudatos leendő fizikusnak tudva, de már néhány verspublikációval a hátam mögött, járogatni kezdtem a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Stratégiám továbbra sem volt egy dekányi sem, és azzal sem voltam tisztában, hogy az irodalom közelébe keveredve voltaképp feladtam a magyar ügyekből való kimaradási szándékomat.

elmúlt a tél és lassan a vasárnap / alig is érzed hogy Júdás-ajkad egyre fáj / jönnek már jönnek a réten a virágok / fények opálja lepkéket koordinál

A következő éveimre előbb a lassú metamorfózis, majd a szinte robbanásszerű váltás a jellemző. A 80-as évekre egyfajta koncepcióm, elhatározásom, „bevállalásom” valóban lett a kárpátaljai magyar irodalom ügyét illetően, de elképzeléseim megvalósításában mindvégig több volt az aktuális taktikázás, mint a kitervelt stratégia. Az pedig végképp nem tervezésen múlott, hogy az irodalom magával húzhatta a közéletet. De vissza a 70-esek derekára.
(tovább…)

Közelebb kerültem a Holdhoz

A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Utas és holdvilág – hangoskönyv

Az írás az Opus, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága lapjának internetes kiadása (Opus Online) részére készült.

Balla D. Károj*

Közelebb kerültem a Holdhoz

Utas és holdvilág - hangoskönyvFriss-ropogós bennfentes információ: készül az Utas és holdvilág első ukrán fordítása, kiadása. Ezt onnan tudom, hogy egy Kijev székhejű országos könyvkiadó ungvári részlegének az igazgatója Évát kérte meg az elkészült próbafordítás lektorálására. A Vinnyicában élő, magyar nevű, de ukrán ajkú fiatal interpretátor, egyaránt otthonosan mozogva mindkét nyelvben, tökéletesen adta vissza Szerb Antal szövegének nemcsak a jelentését, hanem hangulatát, ízét-zamatát is – állapította meg Éva, így lelkesen ajánlotta kiadásra a Подорожній і місячне сяйво című regényt.

…Lassan húsz éve annak, hogy webnaplómban rögzítettem: az Utas az egyetlen ojan kedves könyvem, amejet mindig az ungvári közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle saját példányom. Ezt úgy ötévente mindig meg is tettem, nagyjából ijen időközönként ébredt fel bennem az olthatatlan vágy, hogy újra elolvassam.

A hiányt eleinte bosszantónak tartottam, mert akkoriban gyakran adódott úgy, hogy ezt, éppen ezt, és csakis ezt a könyvet szerettem volna felütni, talán hogy idézzek belőle valamit, vagy hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy olasz város és valamejik szereplő együtt előforduló nevére (például Gubbio és Pater Severinus) – ennyi is elég, hogy felidéződjön bennem az a hangulat, amejet első olvasásakor éreztem. Ugyanakkor, nem lévén romantikus alkat, picit mindig szégyelltem ezt a visszarévedést (Nosztalgia ellen nincs orvosság), holott úgy véltem, a regény főszereplőjével ellentétben nem a magam ifjúságába vágyódom vissza, dehogy, inkább csak azt vizsgálom, ugyanaz idéződik-e fel bennem újra és újra, mint amit hajdanán, az első beavatáskor éreztem, gondoltam. És legtöbbször elégedetten csuktam be a könyvet: régi hangulatom kiválóan reprodukálódik, mi több: élet és halál dolgairól sem gondolkodom másként, mint huszonévesen. Erről önmagamat meggyőzni semmi sem segített jobban, mint bojongani egy keveset e különös regényvilág sikátoraiban.

Bár szovjet egyetemistához és megrögzött materialistához ez egyáltalán nem volt illendő, akkoriban, inkább csak kíváncsiságból, mégis meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas és holdvilág, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény ehhez nagyon kapóra jött, szinte a heideggeri halál-felfogás irodalmi igazolásának tűnt számomra. A saját halált úgy értelmezni, mint szexuális élményt okozó beteljesülést, persze csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban lehetséges – ám én nem ijen világban éltem, éppen fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, büszke voltam tudományos világképemre és fel nem cseréltem volna a dialektikát semmi másra. A regényben bemutatott, az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halálnak mint valami visszaszületésnek az értelmezése ennek alapvetően ellentmondott. Talán épp ezért zaklatott fel. Illetve, ezen is túlmenően, kibillentett biztonságomból. A regény oj erős hatással volt rám, hogy beavatkozott valóságérzékelésembe. Halovány, de nyugtalanító árnyat vetett az anyagelvűség masszív kőfalára.

Szerb Antal úgy lengette meg előttem a transzcendens létezés könnyű fátylát, hogy rádöbbenjek: a valóság megismerésénél engem már jobban izgat a megismerési fojamat, és ennél is jobban a megismerő szubjektum, jelesül én magam. Meg kellett értenem, hogy az objektív valóság ugyan nagy valószínűséggel tőlem függetlenül is létezik, de erről a valóságról nekem kizárólag szubjektív tapasztalataim lehetnek. És bár igaz, hogy egyfelől a valóság gazdagabb a tapasztalásnál, ám másfelől az én tapasztalásom messze túlmutat a puszta valóságon, mert kiegészül érzelemmel, dús képzetekkel, végtelen fantáziával, tudat alatti és fölötti titkos rétegekkel. A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Nem sokkal azután, hogy internetes naplómban (akkor még nem hívtuk blognak), beszámoltam arról: az Utas az egyetlen könyv, amit ötévente ki kell kölcsönöznöm a könyvtárból, váratlan ajándékot kaptam. Székesfehérvári irodalmi találkozóra voltunk hivatalosak, és a megyei könyvtár igazgatója, Arató Antal, weboldalam rendszeres olvasója, kezembe nyomta Szerb Antal regényének egy antikvár példányát. Nem tűrhette, hogy hiányát szenvedjem ennek a nemes műnek. Nagyon megörültem neki – de alig pár nap múlva már ki is adtam a kezemből. Tinédzser lányom nyaralni indult és olvasnivalót kért az útra. Dilemmáztam, megállna-e velem szemben a kiskorú veszéjeztetése vád a neki ajánlott olvasmány okán.

Van egy fotóm az utazásáról: vonaton ül, vagyis, dehogy: kicsit hippis szerelésben fekszik az ülésen, lábát lehetetlen pózban tartja magasba, kezében a könyv. (tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazik. Litera-napló – 6.

A Litera.hu portál felkérésére áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközlöm blogomban.

Berniczky Éva: Ioszipivna utazikIoszipivna utazik

Hét éve nem utaztam külföldre. Gondoltam, legalább egyszer át kellene lépnem a határt mostanáig a fiókban pihenő makulátlanul szűz hagyományos útlevelemmel, benne az egyszer sem használt, nemsokára lejáró vízummal. Biometrikus okmányom elkészültének reményében döntöttem úgy, megtöröm a röghöz kötöttség varázsát. Az igazság persze az, hogy halaszthatatlan ügyben voltam kénytelen Pestre utazni. Családom valamennyi tagja összefogott azért, hogy nagyjából négy teljes napig távol maradhassak. Felszabadításomban a sógorom vitte a prímet, aki 500 km-ről autózott (+ majd öt óra várakozás a határon) hozzánk, hogy átvegye 24 órás ápolói szerepemet.

Kedves barátnőm ajánlotta a H2O Transportot, így aztán náluk foglaltam helyet az utazás napjára. A H2O olyasmi, mint az Uber szolgáltatása, csak éppen a helyi viszonyok alakítják. Mindig meglep, ha nálunk valami olajozottan működik. Ilyen nincs, és mégis van. Az utazást megelőző napon visszajeleztek, megadták az indulás időpontját, a sofőr nevét, telefonszámát, a címemre érkező autó adatait, és kérték a foglalás megerősítését. A Volkswagen Sharan pontosan érkezett. Az azonnal kiderült, hogy a vezetője, Vitalij hatalmas figura. Húsz évig dolgozott külföldön. Szakmájából adódóan a vendéglátásban, legtovább Afrikában, majd Spanyolországban, Portugáliában. Sorolta, hány nyelven beszél, ezt persze hittem is, meg nem is. Arra készültem, hogy az ukránt gyakorolom majd útközben. Ungvár utcáin, hivatalokban, boltokban leginkább így szólalnak meg az emberek. Egyre kevesebben beszélnek oroszul, magyarul pedig alig valaki. Furcsamód Vitalij mégis az oroszt választotta fedélzeti nyelvnek, valószínűleg az volt az anyanyelve, így aztán többnyire így folyt a társalgás.  Öt utasa közül csupán egy ragaszkodott az ukránhoz, Olja, a fotóslány. Vele együtt érkezett hozzánk Vitalij, hogy aztán tőlünk a vonatállomás felé vegyük az irányt, ott vártunk a helyiérdekű elektricskával érkező harminc körüli két vendégmunkás férfira. A nevük nem derült ki, csendesen meghúzták magukat a hátsó üléseken, mintha ott sem lettek volna. Bezzeg utolsóként csatlakozó társunk helyettük is megnyilvánult. Stílszerűen a Tokió bevásárlóközpont parkolójában vettük fel a tökéletes alakú, kidolgozott izomzatú, magas lányt. Testhez álló márkás topja és nadrágja között meztelen lebarnult köldöke, háta vonta magára a szemet. Hosszú barna haja lófarokba kötve lógott hófehér sildes sapkája alól. A márkáját nem figyeltem meg, de holt biztos, hogy nem a közönségesek közül került a fejére. Vitalij láthatóan megörült Agnesszának, kiderült, nem először szállítja. A fitness edzőként dolgozó szépség beszállás után ismerősként üdvözölte a szerényebb testi adottságokkal megáldott Olját, a fotóst is. Megbeszélték, hogy mindketten tovább repülnek Pestről, az előző Berlinben készül tölteni a hétvégét, utóbbi Barcelonában modelleket fotóz pár napig. (tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazni készül. Litera-napló – 5

Áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót a Literán. A magam 4 jegyzetét már újraközöltem, Éva 3 naplója következik.

Berniczky Éva Ioszipivna utazni készül. Litera-naplóIoszipivna utazni készül

Mióta az eszemet tudom, baj van a nevemmel. Legalábbis azóta, amióta nyilvántartásba vettek az esedékes országban, ahová lakóhelyeim (kezdetben Beregszász, közel negyven éve Ungvár) éppen kerültek. Halálosan untam már a cirillikával, s még inkább az abból latinikára átírt változatok okozta nehézségek kezelését. Szép lassan feladtam, elhittem, hogy nem vagyok önazonos a nevemmel. Ragozták nőnemben, férfi nemben, volt, hogy lágyították a mássalhangzóit, előfordult, hogy keményítették. Voltam 3 Y-os, voltam 4. Bernytskyy Yeva. Csoda, ha úgy tekintettem a nevemre, mint valami rólam leváló, külön életet kezdő formációra, amely tőlem függetlenül alakul, változik? Úgy éreztem, nincs is szükségem rá. A hivatalos közeg tartozéka, belenyúlhat, átírhatja, megzenésítheti, eljátszhatja. Miután egy ideje visszavonultam csöndes világomba, békésebb idők következtek, s megszűntek körülöttem az ügyek és azok intézései, újra örökbe fogadhattam a nevemet. Nem is lett volna semmi gikszer, ha családom rábeszélésére el nem indulok biometrikus útlevelet igényelni. Persze az ösztöneim azt súgták, ne tegyem. Minden erőmmel védekeztem, nincs nekem erre időm, se energiám, mondtam a fiamnak. Kolos és Adrienn azonban azzal szerelt le, ugyan már, hiszen az egész procedúra max. negyven perc a magáncégnél, ahol az állami hivatalnál kiállított útlevél kétszeres árán ripsz-ropsz viszik az ügyintézést. Balgamód elhittem nekik, hogy változtak az idők, pár perc az egész, s már mehetek is dolgomra. Ők valóban hamar végeztek. Csakhogy velem kapcsolatban megint éppen az idők változása, a helyesírás, a nemzeti büszkeség, az ukázba adott nemzeti önérzet verdiktje kreált átvághatatlan gordiuszi csomót. (tovább…)

Balla D. Károj: Születések, halálok. Litera-napló – 4.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót Literán. A magam 4 és az Éva 3 jegyzetét itt most sorra újraközlöm.

mikor halt meg balla d. károlySzületések, halálok

Ha a Wikiben megnézitek a születési adataimat, két dátumot is találtok. Nekem kedvemre van ez a bizonytalanság, sőt elárulhatom, van kis szerepem abban, hogy így alakult. Holott az online enciklopédia szigorú szerkesztőit nem igazán lehet befojásolni, volt már úgy, hogy frissebbre javítottam volna egy elavult, érdektelenné vált adatot a szócikkemben, de a kiigazítást a moderátorok felülbírálták és visszaállították az eredeti szöveget. Más nyomtatott vagy online kiadványoknál szabadabb az érintett mozgástere, és ahol ez lehetséges, én igyekszem az életrajzomat is szépírói munkásságom részének tekinteni. Kicsit aztán persze vidulok azon, amikor eléggé komojnak szánt kiadványokban a foglalkozásaim felsorolásában nemcsak a blogger, hanem a virtualizátor és imaginátor is szerepel. Talán egyszer a nagy webrátor és a blogfő nemes is átcsúszik a szerkesztők szűrőjén.

Ezek csakúgy, mint ahogy a piréz költő vagy a legaktívabb posztumusz író titulusom, egyelőre sajnos csak saját honlapjaimon bukkannak fel, ellenben posztumusz megjelent könyveimet már felsorolta egy reprezentatív irodalomtörténeti kiadvány. Halálom dátumában azonban nem tudtak megegyezni a szerkesztők, a tanulmányi részben 2007., a szöveggyűjteményben pedig 2012. szerepel elhalálozásom dátumaként (ami persze ugyancsak kedvemre való). A dolog további érdekessége, hogy a kárpátaljai szerzők anyagát öt kárpátaljai pedagógus állította össze, történetesen vannak köztük szeméjes ismerőseim, akik nemcsak azt tudják, hogy élek és virulok, hanem talán azt is, hogy gyakorlott önmeghalasztó vagyok – de hogy a könyvben való posztumusz szerepeltetésemet nem halálpörformanszaim továbbvitelének szánták, azt bocsánatkérő levelükből is tudhatom, ebben ugyanis a következő áll: „Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.” Nincs is szebb annál, semmint ha valaki megbotránkozik saját hibáin. (tovább…)

Elipszilon nélkül – Litera-napló 1.

2019 áprilisában egy héten át Évával a Litera.Hu portálon írtunk netnaplót. Én négy bejegyzéssel, Éva három epizóddal szerepelt. Itt újraközlöm valamennyit.

elipszilon nélkül - balla d. károjElipszilon nélkül

Be kell vallanom: áprilisi tréfának indult. Voltak nekem durvább ugratásaim is (számos esetben költöttem például halálhíremet), így igazán ártatlan húzásnak látszott annak bejelentése blogomban, hogy többet nem használom az ly írásjelet. Majd kicsit vidulnak ezen az olvasóim, elsütnek kommentjeikben pár poént, élcelődünk egy keveset a közösségi térben, aztán annyi. Gondoltam. Mivel azonban szeretem a dolgoknak megadni a módját (na jó: nagy feneket kerítek mindennek), a blogbéli bejelentést egyrészt a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága elleni tiltakozásként fogalmaztam meg, másrészt tudákos magyarázatát is adtam annak, miért vált nyelvünkben fölöslegessé ez az írásjel. Harmadrészt kijelentettem, hogy (már csak korrektori múltam okán is) gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly / j megfelelő használatában, így azt szeretném, ha nem a mentséget kereső rossz hejesírók,

rossz helyesíréshanem a ly használatának pontos ismerői csatlakoznának hozzám. Mi szép lenne, ha magyar írók sokasága döntene hasonlóan, ezek után az illetékesek sem maradhatnának tétlenek.

Az ly elhagyása melletti érveimet nem légből kaptam, szakmai körökben a kérdés évtizedek óta jelen van, többek és többször felvetették, hogy mivel a köznyelvből kikopott az a fonéma, amejet valaha jelölt, így ésszerű [az új hejesírási szabájzat szerint észszerű] döntés lenne kivenni a magyar ábécéből is. Az efféle (szerintem megalapozott) felvetésekre azonban mindig rácsattan az a konzervatív vélemény, mej szerint ez a betű nyelvünk értékes hagyománya, nem szabad hozzányúlni, és különben is, egyes nyelvjárásokban még ejtik a palatalizált l hangot. Így aztán a problémát legélesebben felvetők sem gondolják, hogy az írásjel eltörlését az illetékes döntnökök manapság kimondhatnák. Mint ahogy én is inkább csak eljátszottam a gondolattal, arra számítva, olvasóim is majd ezt teszik.

Ám ez csupán részben lett így. Egy kedves nyelvész (!) ismerősöm, láthatóan teljesen komojan, azonnal csatlakozott, kijelentve, hogy amikor csak teheti, ő is mellőzni fogja a szerinte is fölöslegessé vált betűt. Ez erősen elgondolkoztatott, főként, hogy sok más ismerősöm is pozitívan értékelte „bátor döntésemet”. Élcelődők, ironizálók, értetlenkedő beugratottak persze akadtak, de valahogy mégsem tréfaként sült el a dolog.

Aludtam rá egyet, és arra jutottam, hogy akár tarthatom is magam viccesnek szánt elhatározásomhoz. Megkérdeztem magamtól, van-e bennem annyi különcködési hajlam és ojan erős feltűnési viszketegség, hogy komojan elszánjam magam. Van-e ambícióm arra, hogy én legyek az első magyar író, aki soha többé nem használ elipszilont? Feltétlenül! Akkor hát?

Április másodikán keményen elhatároztam: újabb írásaimban mindenütt pontos j-t használok. Ezzel egyszersmind sikerült teljesítenem a szándékos öngól szép példáját. Ugyanis: ha csak áprilisi tréfát űzve megviccelem ismerőseimet, az jópofa dolog; ha tréfán kívül teszek ijen bejelentést, az heroikus tett; de ha eredetileg tréfának szánok valamit, ám aztán magam veszem komojan, az ojan szánalmas, mint az arcra fagyott vigyor.

És mégis, ezután a felemás indítás után is vállaltam. Dörzsölgettem a tenyerem, jó kis fricska ez a nyelvvédőknek. Kapjon rögvest online támogatást: A ly betű trónfosztása.

Ennek épp két éve. Közben akadt néhány újabb követőm, köztük költőtárs, én pedig eljutottam odáig, hogy a homlokukat eleinte ráncoló szerkesztők elfogadják fenegyerekségemet. Újabban közreadott írásaim fölött-alatt már mindenütt a Károj szerepel – a korrektorok pedig csúnyán káromkodnak szövegem olvastán.

Voltak érdekes pontjai ennek az útnak.

Először is figyelmeztettek, ne bitoroljam el mások elsőségét: Hules Béla költő és filozófus (1926-2002), engem több évtizeddel megelőzve, szintén publikált így verseket, ezzel próbálván szétválasztani magában a lírikust a bölcselőtől és egyetemi tanártól (merthogy csakis költőként mellőzte az elipszilont: „arra figyelek ne írjak ly-t ezek szerint tehát versnek szánom ezt az írást”). A megkülönböztetés nálam nem áll: már mindig minden szövegemet jésítve írom. És már rég nem arra figyelek.

Eleinte persze nagyon is. Az ly automatikusan jött a kezemre, akarattal kellett a reflexet felülírnom. Hibáztam is elég gyakran. Másfél év után azonban azon kaptam magam, már nem kell megállnom minden előfordulásnál, a pontos j lett számomra a természetes.

A nevem átírása után pedig az volt a legnehezebb, amikor hivatalos leveleimben is áttértem. Eleinte magyarázkodtam, ma már nem teszem.

De a dolog mégsem ijen egyszerű, mert például a Google nem fogja pártomat. A nevemre keresve ugyan nincs gond, egyszerű félregépelésnek véli és hozza a jó találatokat, csakhogy én napi sok órában honlapok optimalizálásával foglalkozom, azaz igyekszem bizonyos weboldalakat jobb keresőtalálati hejezéshez juttatni, eközben szövegkorpuszokkal, tartalmi megfeleltetésekkel, releváns kontextus kialakításával, kulcsszavas reprezentációval, a szemantikus háló szövevényével foglalkoznom – és hát bizony a keresőalgoritmusok nincsenek tekintettel a bolondériámra.

Kioktatásban is van részem épp elég az online térben, ahol szövegeimmel, kommentjeimmel megjelenek. Van, aki csak rossz hejesírónak tart, más ebből a műveletlenségemre is következtet. Ha jelezni próbálom, ez nálam szándékos, fejemre olvassák, hogy nem tisztelem az anyanyelvemet. Merthogy a hagyományokhoz muszáj ragaszkodni. Tréfával szoktam elütni: de hiszen ez tsak egy táncz volt. Nem mindenkinek esik le, hogy nem Szécsi Pál a tantusz.

Ha tovább szívóskodnak kioktatóim, azzal jövök elő, hogy jó-jó, hát azért használom néha én is a jó öreg literát (khm), például ebben a szóban:

Kárpátallya.

Balla D. Károj

2019. április 8. Ungvár

kárpátalja - kárpátallya

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 8.

(tovább…)

Utócenzúra: Kárpátalja.ma

Közreadták, majd törölték versemet

Hiúsági okokból – eléggé el nem ítélhető módon – időnként rákeresek a nevemre a Google-ban. Ma meglepve tapasztaltam, hogy a top10 találatok közt ott szerepel a Kárpátalja.ma portál, a snippet tanúsága szerint 2018. dec. 27-én leközölték Ungvár c. szonettemet, amejnek első sorai is olvashatók a kivonatban:

Már hegyeztem digitális pennámat, hogy írok a főszernek: jogsértés történt, hiszen a közléshez nem adtam hozzájárulásomat. Persze nem is kérték, Kárpátalján ez nem szokás (lásd ezt az esetet), de ha kérik, se adtam volna, hiszen most már évtizedek óta elvből nem publikálok itthoni lapokban, még a hozzám valaha közelebb állt Kárpáti Igaz Szóban sem (utoljára, ritka kivételként, 2003-2004-ben), no majd akkor épp a KMKSZ és Főiskola holdudvarához tartozó orgánumban fogok, éppen akkor, amikor a kárpátaljai magyar irodalmat velejéig átjárja a NER. Szóval már épp formáltam a mondatokat, amejekkel szerzői jogaimra való hivatkozással udvariasan, de határozottan kérni fogom versem eltávolítását, amikor azért a fentebb említett és eléggé el nem ítélhető hiúságom rávett, hogy kattintsak. Az eredmény:

Megkönnyebbültem. Mi előzékeny szerkesztőség! Kérnem sem kellett, önként törölték. A felső sorban látható http://www.karpatalja.ma/a-nap-verse/balla-d-karoly-ungvar/ elérési című oldal a portálon nem található.

Már csak a Google emlékszik rá, a tározójába mentett verzió szerint a publikáció így festett (alját levágtam):

Persze azért kicsit elgondolkodtam. A következőkön:

Aki felrakta decemberben a versemet, az

  • miért nem kérte szerzői hozzájárulásomat?
  • nem tudott arról, hogy fekete bárány vagyok és előbb-utóbb ezt a közlést valamejik főnöke kifogásolni fogja?

Aki utóbb leszedte vagy leszedette a verset, az

  • szerzői jogaim tiszteletben tartása miatt tette-e? (ha-ha)
  • tudta, hogy előbb-utóbb megtalálom és kérni fogom eltávolítását?
  • más okból tette, kvázi utólagos cenzúrázást gyakorolt?

Bárhogy is, úgy látom, a lapnál túl nagy a lazaság. Több éberséget várok kultúránk őreitől! Nincs rendjén, hogy egy szellemi kútmérgező verse megjelenhetett. Ha pedig a baki már sajnálatos módon megtörtént, akkor az hogyan lehetséges, hogy az utócenzor lassúbb volt, mint a köztudomásúlag eléggé lomha Google?

(tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme