Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Kategória: irodalom

Közelebb kerültem a Holdhoz

A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Utas és holdvilág – hangoskönyv

Az írás az Opus, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága lapjának internetes kiadása (Opus Online) részére készült.

Balla D. Károj*

Közelebb kerültem a Holdhoz

Utas és holdvilág - hangoskönyvFriss-ropogós bennfentes információ: készül az Utas és holdvilág első ukrán fordítása, kiadása. Ezt onnan tudom, hogy egy Kijev székhejű országos könyvkiadó ungvári részlegének az igazgatója Évát kérte meg az elkészült próbafordítás lektorálására. A Vinnyicában élő, magyar nevű, de ukrán ajkú fiatal interpretátor, egyaránt otthonosan mozogva mindkét nyelvben, tökéletesen adta vissza Szerb Antal szövegének nemcsak a jelentését, hanem hangulatát, ízét-zamatát is – állapította meg Éva, így lelkesen ajánlotta kiadásra a Подорожній і місячне сяйво című regényt.

…Lassan húsz éve annak, hogy webnaplómban rögzítettem: az Utas az egyetlen ojan kedves könyvem, amejet mindig az ungvári közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle saját példányom. Ezt úgy ötévente mindig meg is tettem, nagyjából ijen időközönként ébredt fel bennem az olthatatlan vágy, hogy újra elolvassam.

A hiányt eleinte bosszantónak tartottam, mert akkoriban gyakran adódott úgy, hogy ezt, éppen ezt, és csakis ezt a könyvet szerettem volna felütni, talán hogy idézzek belőle valamit, vagy hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy olasz város és valamejik szereplő együtt előforduló nevére (például Gubbio és Pater Severinus) – ennyi is elég, hogy felidéződjön bennem az a hangulat, amejet első olvasásakor éreztem. Ugyanakkor, nem lévén romantikus alkat, picit mindig szégyelltem ezt a visszarévedést (Nosztalgia ellen nincs orvosság), holott úgy véltem, a regény főszereplőjével ellentétben nem a magam ifjúságába vágyódom vissza, dehogy, inkább csak azt vizsgálom, ugyanaz idéződik-e fel bennem újra és újra, mint amit hajdanán, az első beavatáskor éreztem, gondoltam. És legtöbbször elégedetten csuktam be a könyvet: régi hangulatom kiválóan reprodukálódik, mi több: élet és halál dolgairól sem gondolkodom másként, mint huszonévesen. Erről önmagamat meggyőzni semmi sem segített jobban, mint bojongani egy keveset e különös regényvilág sikátoraiban.

Bár szovjet egyetemistához és megrögzött materialistához ez egyáltalán nem volt illendő, akkoriban, inkább csak kíváncsiságból, mégis meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas és holdvilág, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény ehhez nagyon kapóra jött, szinte a heideggeri halál-felfogás irodalmi igazolásának tűnt számomra. A saját halált úgy értelmezni, mint szexuális élményt okozó beteljesülést, persze csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban lehetséges – ám én nem ijen világban éltem, éppen fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, büszke voltam tudományos világképemre és fel nem cseréltem volna a dialektikát semmi másra. A regényben bemutatott, az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halálnak mint valami visszaszületésnek az értelmezése ennek alapvetően ellentmondott. Talán épp ezért zaklatott fel. Illetve, ezen is túlmenően, kibillentett biztonságomból. A regény oj erős hatással volt rám, hogy beavatkozott valóságérzékelésembe. Halovány, de nyugtalanító árnyat vetett az anyagelvűség masszív kőfalára.

Szerb Antal úgy lengette meg előttem a transzcendens létezés könnyű fátylát, hogy rádöbbenjek: a valóság megismerésénél engem már jobban izgat a megismerési fojamat, és ennél is jobban a megismerő szubjektum, jelesül én magam. Meg kellett értenem, hogy az objektív valóság ugyan nagy valószínűséggel tőlem függetlenül is létezik, de erről a valóságról nekem kizárólag szubjektív tapasztalataim lehetnek. És bár igaz, hogy egyfelől a valóság gazdagabb a tapasztalásnál, ám másfelől az én tapasztalásom messze túlmutat a puszta valóságon, mert kiegészül érzelemmel, dús képzetekkel, végtelen fantáziával, tudat alatti és fölötti titkos rétegekkel. A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.

Nem sokkal azután, hogy internetes naplómban (akkor még nem hívtuk blognak), beszámoltam arról: az Utas az egyetlen könyv, amit ötévente ki kell kölcsönöznöm a könyvtárból, váratlan ajándékot kaptam. Székesfehérvári irodalmi találkozóra voltunk hivatalosak, és a megyei könyvtár igazgatója, Arató Antal, weboldalam rendszeres olvasója, kezembe nyomta Szerb Antal regényének egy antikvár példányát. Nem tűrhette, hogy hiányát szenvedjem ennek a nemes műnek. Nagyon megörültem neki – de alig pár nap múlva már ki is adtam a kezemből. Tinédzser lányom nyaralni indult és olvasnivalót kért az útra. Dilemmáztam, megállna-e velem szemben a kiskorú veszéjeztetése vád a neki ajánlott olvasmány okán.

Van egy fotóm az utazásáról: vonaton ül, vagyis, dehogy: kicsit hippis szerelésben fekszik az ülésen, lábát lehetetlen pózban tartja magasba, kezében a könyv. (tovább…)

Balla D. Károj: Születések, halálok. Litera-napló – 4.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót Literán. A magam 4 és az Éva 3 jegyzetét itt most sorra újraközlöm.

mikor halt meg balla d. károlySzületések, halálok

Ha a Wikiben megnézitek a születési adataimat, két dátumot is találtok. Nekem kedvemre van ez a bizonytalanság, sőt elárulhatom, van kis szerepem abban, hogy így alakult. Holott az online enciklopédia szigorú szerkesztőit nem igazán lehet befojásolni, volt már úgy, hogy frissebbre javítottam volna egy elavult, érdektelenné vált adatot a szócikkemben, de a kiigazítást a moderátorok felülbírálták és visszaállították az eredeti szöveget. Más nyomtatott vagy online kiadványoknál szabadabb az érintett mozgástere, és ahol ez lehetséges, én igyekszem az életrajzomat is szépírói munkásságom részének tekinteni. Kicsit aztán persze vidulok azon, amikor eléggé komojnak szánt kiadványokban a foglalkozásaim felsorolásában nemcsak a blogger, hanem a virtualizátor és imaginátor is szerepel. Talán egyszer a nagy webrátor és a blogfő nemes is átcsúszik a szerkesztők szűrőjén.

Ezek csakúgy, mint ahogy a piréz költő vagy a legaktívabb posztumusz író titulusom, egyelőre sajnos csak saját honlapjaimon bukkannak fel, ellenben posztumusz megjelent könyveimet már felsorolta egy reprezentatív irodalomtörténeti kiadvány. Halálom dátumában azonban nem tudtak megegyezni a szerkesztők, a tanulmányi részben 2007., a szöveggyűjteményben pedig 2012. szerepel elhalálozásom dátumaként (ami persze ugyancsak kedvemre való). A dolog további érdekessége, hogy a kárpátaljai szerzők anyagát öt kárpátaljai pedagógus állította össze, történetesen vannak köztük szeméjes ismerőseim, akik nemcsak azt tudják, hogy élek és virulok, hanem talán azt is, hogy gyakorlott önmeghalasztó vagyok – de hogy a könyvben való posztumusz szerepeltetésemet nem halálpörformanszaim továbbvitelének szánták, azt bocsánatkérő levelükből is tudhatom, ebben ugyanis a következő áll: „Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.” Nincs is szebb annál, semmint ha valaki megbotránkozik saját hibáin.

Az én elhaláloztatásom csak aprócska baki a nyolcszáz oldalas összeállítás nagy torzításai között. Például: saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26, nem tévedés: huszonhat kortárs kárpátaljai magyar író művei sorakoznak a gyűjteményben. Vagy: a kiadói ismertetés új szemléletűnek mondja a könyvet és erről Takaró Mihály főszerkesztő maga is nyilatkozott („Eljött az ideje, hogy a korszak történelmi értékeléséhez hasonlóan az irodalmiban is új utakra lépjünk”). E szerint az új szemlélet szerint a magyarországi részbe sem Babits, sem Kosztolányi, sem József Attila nem fért bele, annál inkább Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile. Ilyesmibe jóérzésű társszerzőnek már egyenesen illik is belehalni.

A kiadóval szemben azonban nem ezek miatt támasztottam elvárásokat. Hanem mert verseim, prózaszövegeim és tanulmányom közléséhez sem előzőleg nem kérték hozzájárulásomat, sem utólag nem értesítettek a megjelenésről. Szerződés, tiszteletdíj, tiszteletpéldány – ugyan már!

Bő fél évvel a könyv boltokba kerülése után jelentkeztem levélben, sérelmezve szerzői jogim semmibevételét. A kiadóvezető előbb megpróbált lerázni, szerkesztőihez utalni. Jeleztem, nekem velük semmi dolgom (eközben jött meg a kárpátaljaiak önmegdöbbenése), ellenben ragaszkodnék legalább az utólagos szerződéskötéshez, abban a jogsérelem mértékéhez igazítottan méltányos honorárium megállapításához, továbbá szerepeljen benne, hogy az összeget kérésemnek megfelelően egy általam megnevezett, menekülteket és hajléktalanokat támogató szervezet számlájára kell utalniuk. Legyen benne az is, hogy itthoni lakcímemre postázandó a könyvből 1 db tiszteletpéldány. Nehezen, de megköttetett a szerződés, két lépésben bár, de az összeg eljutott a karitatív szervezethez, harmadszori próbálkozásra megjött a könyv is postán, miután a megbízott futárszolgálat kétszer kudarcot vallott: nem tudták Ukrajnába bevámoltatni a küldeményt…

Közben, főleg kíváncsiságból, a gyűjteményben szereplő néhány kollégától megkérdeztem: a derék kiadó és még derekabb szerkesztői team tőlük kért-e hozzájárulást, kaptak-e legalább értesítés? Kiderült: még csak nem is hallottak a könyvről (volt, aki a tartalomjegyzékben nem tőle származó verset is talált). Biztattam őket, írjanak a kiadónak. Utólag velem, ha kicsit nehézkesen is, de korrektül jártak el, vélhetőleg erre ők is számíthatnak. És újra írtam én is, mert a végre kézhez kapott kötetben apám több művét is felfedeztem – mégiscsak én lennék a jogörököse; ugye tudjuk: a szerző jog az érintett halála után 70 évvel jár le…

Az eset jogi része Kárpátaljáról nézve nem példátlan, itthon az is megesett, hogy a gyermekvers-költő a sajtóból tudta meg, új könyve jelent meg, a kiadó a megkérdezése nélkül állította össze és adta ki. Amikor a Verecke c. antológiába ugyanez a kiadó tudtom nélkül beválogatta a verseimet és ezt szóvá tettem, a kiadóvezető pecsétes papíron írt körlevélben tudatta álláspontját a szerzői jogról: „Balgaságnak tartom, hogy a szerző engedélyével és megkérdezésével lehessen … újraközölni egy verset, mivel a költemény, az első publikálás után, a szerzőtől is független, önálló életet él az őt befogadó közösségben”. Íme, a balgaság öndicsérete.

Hogy egy tekintéjesebbnek gondolt, sok jó magyar pénzekkel támogatott felvidéki kiadónál is megtörténhet ijesmi, az meglepőbb (hogyhogy nem tekintéjes?, hiszen Bayer Zsolt könyveit is ők adták ki).

Mindez most azért jutott eszembe, mert barátom frissen újságolta: állítólag bezúzták a 800 oldalas, reprezentatívnak titulált irodalomtörténeti összefoglalót. Nem tudom, ez igaz-e, de tény, hogy több online könyváruházból is eltűnt és jelenleg a kiadó honlapján sem rendelhető meg. Ezzel együtt a hír és főleg annak forrása eléggé bizonytalan: két pedagógus kihallgatott beszélgetése a vonaton. Budapestről hazafelé tartva mondta egyikük felháborodottan, hogy azért kellett bezúzni, mert „Balláék pénzt követeltek a verseikért”.

Szép álmom lett ettől. Láttam, ahogy feldarabolják a vastag tómuszt, vele együtt amaz új szemléletet. Járulékos veszteségként persze az én verseimet is. Ám láttam azt is, ahogy az újrahasznosított zúzalékból szép tiszta újrapapír lesz, alapanyag egy méltóbb kiadó méltóbb könyvéhez. Soha szebb újraszületést.

Balla D. Károj

Megjelent: Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11. (tovább…)

Lifttel az elefántcsonttoronyban – Litera-napló – 3. – a költészetről

A Litera.hu portálon 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt. Alább tűnődéseim a magyar költészet napján

A progresszív művészet nem közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.

Lifttel az elefántcsonttoronyban

balla d. károj a költészetrőlavagy a költészet maga

Ezen a napon talán indokolt lehet beszélni a költészet szentségéről. A szentséget persze nem úgy értem, hogy a poézis szünetmentes átszellemültséget és megrendültséget követelne. Jobb, ha tudod: az áhítat és a bizonyosságba vetett hit egy másik műfaj. A költészet más és több: önfeledt játék is, léha könnyedség, felszabadító öröm, rácsodálkozás, kétség, fricska, polgárpukkasztás, szerelmes vallomás, gúny, élc, gyilkos irónia, ha kell, akkor képtelenség, kifordított világ, szerepjáték, álarcosbál, szóbukfenc, logika és össze nem illő képzetek egymásutánja, láthatatlan pókfonál és vaskos valóság, izgága részecske és megfontolt hullám, gyorsuló idő és lomha univerzum. A költészet minden, és mindennek az ellenkezője is egyben, hogy elámulj, szádat nagyra tátsad, grimaszolj, mosojogj, jóízűen nevess és tiszta szívvel felzokogj.

Ebben a végtelen sokféleségben talán mégis érdemes szóba hozni a líra emelkedettségét, holott tudom, idejétmúltnak számít a felfogás, miszerint a poézis fennköltsége és a hétköznapok banalitásai között nincs átjárás, vagy hogy a magas művészet és a tömegkultúra között áthidalhatatlan a szakadék. Én ugyan hajlok arra, hogy vízválasztókat kijelölve ezt a meghaladott álláspontot képviseljem, ugyanakkor meghajlok, ha nem is annyira az ellenérvek, mint az ellengyakorlat példái előtt. Belátom, az olvasók közelebb kerülhetnek az irodalomhoz, ha a verset a szentéjből kivisszük az utcára, és nem dől össze a poézis oltára, ha egy jelentős költő két samponreklám között kedvenc főztjeiről jópofáskodik a reggeli tévéműsorban. Többen ismerik meg így a nevét, több kötetét veszik meg, olvasóinak száma gyarapszik. Ha ezen az áron, hát ezen.

A közönség szempontjából nézve nem gondolom üdvösnek, ha az irodalom a beavatottak szűk táborának titkos nyelveként működik, de azt igenis vallom, hogy sem a közérthetőségre való törekvés, sem az olvasói igényekhez való kényszerű igazodás nem lehet az alkotás alapelve. Az igazán eredeti, átütő erejű, újító hatású, a sémákat felülíró, az eddig nem látott összefüggéseket megragadó, gondolatébresztő és velőnkbe metsző alkotások leginkább az öntörvényű, újító, gyakran normatörő poéták műhejéből kerülnek ki.

A belső szabájok szerint működő progresszív művészet azonban nem feltétlenül közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.

Költészetünk ünnepén én megkockáztatnám ars poeticámba foglalni, hogy elvárásai nemcsak a befogadó közönségnek lehetnek, hanem legalább annyira az alkotónak is: elvárhatja olvasóitól, hogy ne akarják megkímélni magukat a beavatódástól, nézzenek szembe az érzelmi átélés és fogalmi értelmezés minden gyötrelmével és örömével, ne könnyű és olcsó szórakoztatást keressenek, hanem vállalják a művészet magasfeszültségével járó kockázatot, védelmi felszerelés nélkül álljanak alá az egyszerre éltető és pusztító sugárzásnak, mint kivételességet és kiváltságot, úgy vegyék magukhoz a költői szöveget. Emelkedjenek az egekbe és legyenek porig alázva, üdvözüljenek és kárhozzanak el, haljanak kínhalált és szülessenek újjá a megigazulásban. Egyszerre és felváltva, ismét és újra és minduntalan. Mi a búbánatért lenne a költészet maga, ha nem éppen ezért? Miért érnéd be te is ennél kevesebbel?

Persze tudom: önkíméletből, nyugalmad érdekében, netán lustaságból kerülöd el a veszéjesnek látszó terepet. Mert azt hiszed, biológiailag a harmónia és megnyugvás hasznosabb, mint a felkavaró érzelmek, nyugtalanító gondolatok, kínos szembenézések. Ki akarja azt a macerás katarzist átélni, ha beülhet hejette a langyos medencébe? Ki akar ojasmivel szembesülni, amiről eddig szerencsésen elkapta a tekintetén. Ki akarná felülbírálni megrögzött sztereotípiáit? Ki akarna csak pillanatra kizökkenni abból, amibe sikeresen belezökkent? Hogy aztán újra útkeresővé váljon, meginogjon világképe, identitása? Na ne!

Csak ereszkedjen le szépen a lift abból az elefántcsonttoronyból, mondod, és énekelje el a költő a verseit itt, a kis komfortos életed partján.

Hát nem. Legalább félmagasságig te merészkedj fel a lifttel! Nincs őrség, és másnak sincs előre kiadott belépője. Ám a gombokat kezelni mégis meg kell tanulnod. Ez nem örökjáró páternoszter, oda kell figyelned.

Ha beléptél, először is egy nagy tükörrel találod magad szembe. Akit benne látsz, felismered? Ismered? Fel! Indulunk.

Ne lepődj meg, ha majd ebben a tükörben emeletenként másnak látod magad. Akár meg is ijeszthet a látvány, felkavarhat, érezheted úgy, legszívesebben lerúgnád a fejét annak, aki a torony magasában megmutatkozik.

Mindegy, hogy megrendülsz vagy felszabadulsz, kétségbe esel vagy felnevetsz, tipródsz vagy játszol, a lényeg, hogy eközben szembesülsz önmagad változásával. Átéled, amint a világot is fokról fokra másnak látod. Merthogy az igazi művészet beavatkozik a valóságérzékelésedbe. Az igazi költészet belédavatkozik.

Nálam ez az igaziság mércéje. Szigorúbb napjaimon legalábbis. Április 11-e egy ijen nap.

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11.

Lifttel az elefántcsonttoronyban (tovább…)

A Yollaka-sejtés, Litera-napló 2.

avagy a skálafüggetlen irodalom

albert yollaka

Netnapló a Litera.Hu-n – 2.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt.

Alberd Yollaka nevét ne keressétek a Wikipédiában, én sem találom, még a finn verzióban sem. Efölött elsiklanék, az ellenben jobban bánt, hogy az elmúlt 5 évben nem adott hírt magáról. Eleinte tisztán irodalmi volt a kapcsolatunk és abban állt, hogy lív nyelven írt verseit magyarra fordítottam, ezekből meg is jelent néhány (például a Forrásban itt), illetve hát persze a nyelvészkedést nem kerülhettük meg. Alberd fantasztikus terve az volt, hogy (saját származására is tekintettel) feltámasztja a lív nyelvet, erre, úgy tűnt, feltette az életét, évekig ontotta a lívül írt verseket, amejeket rajta kívül senki sem értett. Projektjének részét képezte, hogy ezeket szétküldte azoknak a „finnugor költőknek”, akik vagy lakhejük, vagy származásuk okán valamijen különleges státussal rendelkeztek. Engem Juvan Sesztalov (1937-1911), az akkor Szentpétervárott élő egyetlen manysi költő közvetítésével talált meg. Sesztalov 1997-ben lett a magyar írószövetség tagja, innen az ismeretségünk, amit ő valamivel többnek gondolhatott kollégák kapcsolatánál, mint uráli ősatya, úgy tekintett rám, a fiatal finnugor rokonra (kicsit túllépve ezzel a nyelvcsaládok származási hierarchiáján), atyáskodva kérdezgetett irodalmi sikereimről, meg hogy jól bánnak-e velem odahaza „azok a szlávok”… Még megismerkedésünk évében meghívott hatvanadik születésnapjára a Néva- parti metropolisba, ahol, mint írta Онегин, добрый мой приятель, Родился на брегах Невы[1], tudatva, hogy egy sarkkörön túli kirándulás is beletartozik a több napos happeningbe (nem tudtam elmenni, pedig fizette volna a repülőjegyemet). Nos, amikor Yollaka a nagy ötletével megtalálta a különlegessége okán többé-kevésbé világhírű nyelvrokon költőtársat (ő bezzeg benne van a Wikiben), Sesztalov atyáskodva őt is azonnal felkarolta, lelkesen mellé állt, Jolocskának (fenyőcskének) kezdte becézni, ellátta ötletekkel, segített elkészíteni az orosz nyersfordításokat – a lív eredetiekhez csatolva ezek jutottak el hozzám szép felkérő levél kíséretében.

De nem sokáig volt szükségünk közvetítő nyelvre, miután első verseit lefordítottam, Yollaka bámulatos gyorsasággal megtanult magyarul, mi több, a magyar kultúrába is beleszerelmesedett, olvasott, filmet nézett, zenét hallgatott. Levélváltásaink során mindig beszámolt új élményeiről. Sosem felejtem egy mulatságos megállapítását: „Ha egy felcsendülő zenéről hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az vajon Brahms egyik Magyar tánca vagy Liszt egyik Magyar rapszódiája, akkor nagy valószínűséggel éppen Monti Csárdása szól”.

Később beszámolt arról (szerintem füllentett, vagy legalábbis erősen túlzott), hogy kezdeményezése egyfajta mozgalommá vált fiatal finn értelmiségiek körében: a nem túl nagy számú írott nyelvemlékre, a múlt században felgyűjtött hanganyagra, leginkább pedig saját kreativitásukra támaszkodva közösen szinte újrateremtik a finnekbe beolvadt kis nép  feledésre ítélt nyelvét. Kicsit furcsálltam, hogy mozgalmuk nevéül nem valamej ősi kifejezést választottak, hanem szellemes angol szójátékot alkottak: LIVing – ami szerintük a lív nyelv továbbélését jól kifejező szimbólummá válhat. A számomra disszonáns anglomán beütést nem tettem szóvá (világszlogennek valóban megfelelhet), én is lelkes választ írtam, mire Alberd gyorsan küldött két friss opuszt.

Nekem akkor épp más dolgom akadt, kinyomtattam a verseit, de félretettem őket. Sok év múltán most kerültek a kezembe, épp akkor, amikor a Litera felkérése érkezett. Ezt a különös történetet én megírom netnaplómban, határoztam el akkor, és régi mulasztásomat pótolva a két vers lefordításának is nekiláttam, újra megtapasztalva, mijen érzés gúzsba kötve táncolni. Naplóm végén olvashatjátok a ma elkészült, kissé depresszív hangulatú két verset.

Yollakával még évekig leveleztünk, kapcsolatunk egyre szerteágazóbb lett. Mint egy gyerek, úgy örvendezett, amikor közvetítésemmel 2012-ben spanyolul is megjelent két verse. Ez sem akármijen történet: Ferdinandy György figyelt fel magyarításaimra és kubai költőbarátja, Heriberto Hernández Medina segítségével elkészítették az adaptációkat, a spanyol ajkú olvasók pedig nemcsak a két költeményt olvashatták el Heriberto blogjában, hanem az izgalmas nyelvi mozgalomról is értesülhettek. De Alberd nem sokáig lelkesedhetett, mert nagyszerű karibi költőtársunk még ebben az évben öngyilkos lett Miamiban, ahová Kubából disszidált.

Hogy a nekem korábban küldött két verse akkor lefordítatlan maradt, amiatt Yollaka kicsit neheztelhetett, mert későbbi leveleinkben nem sok szó esett irodalomról. Annál több számítástechnikáról, az internetes tartalmak jellegzetességeiről, a Google-kereső működéséről, a mesterséges intelligenciáról. Kiderült, hogy a nyelvészet mellett neki ez is a szakmája és nem is akármijen szinten műveli. Szabájos kis értekezésekben avatott be kutatási eredményeibe. Erről akkor egy bejegyzésemben be is számoltam:

lív nyelv versAlberd Yollaka finn internet-kutató (1974- , Haajaiskylä) az online tartalmak közötti kommunikációs csatornák tanulmányozása közben felfigyelt a hálózatok Barabási Albert László által kidolgozott skálafüggetlen jellege és a webtartalmak gócosodása közötti összefüggésre. Megfigyelését merész gondolatkísérlettel társította, így keletkezett a Yollaka-sejtés néven ismert hipotézis, amej kissé leegyszerűsítve és közérthető nyelven megfogalmazva valahogy így hangzik: (tovább…)

Érdekel-e még a kárpátaljai magyar irodalom?

Hol húzódik a vízválasztó?

határon túli magyar irodalmakGyors egymásutánban két megkeresés. Az első egy online orgánumtól: hosszabb projekt keretében veszik sorra a határon túli magyar irodalmakat, interjúkat készítenek az adott régióban élőkkel, művek, elemzések jelennek meg. A sorozat most ér el hozzánk. Adnék-e tanácsot, megírnám-e a bevezetőt? Szelíd hárítás, szabadkozás. Az igazi indokaimat bölcsen elhallgatom, inkább visszavonultságomra hivatkozom – és ajánlok magam hejett 2 alkalmasabb fiatalt: ők üzemszerűen épp ezzel foglalkoznak. Annyit azért elejtek, hogy kritikust, irodalomtörténészt inkább tudok ajánlani, mint szépírót, de nem részletezem. Nem feszegeti felkérőm sem, megköszöni az ajánlást és a mailcímeket.

A második eset kicsit sújosabb. Először is azért, mert jó baráttól, nagyra becsült szerkesztő és irodalomtörténész kollégától, két könyvem kiadójától érkezik – eleve kínosabb a lemondás. Másodszor azért sújosabb az eset, mert nem a régiókat végigjáró sorozatról és nem online publikációról, hanem egy konferenciára készülő (valamejest reprezentatívnak szánt) könyvről van szó, amejben a határon túli régiók + a diaszpórák magyar irodalma kapna bemutatást területenként cirka egyívnyi tanulmányok és a művekből szemezgető miniantológia keretében.

A fejezetek az általános bevezető és egy áttekintő tanulmány után (a felkért tanulmányírók neve szerinti ábécé-sorrendben – de a neveket kihagytam -) a következőket tárgyalják: Kárpátalja, Szlovénia, Vajdaság, Horvátország, Nyugat-Európa, Ausztrália, Amerika, Skandinávia, Felvidék, Dél-Európa, Erdély. Ezen már önmagában is fenn lehet akadni, mert ha – mint a felkérésben szerepel – max. 40.000 karakteres tanulmányokat várnak, az valami irgalmatlan aránytalansághoz fog vezetni, a hatalmas irodalmi múlttal rendelkező Erdély esetében ez áttekintő vázlatra is kevés, ha viszont Erdély kb. 16 könyvoldalt kap, akkor Ausztrália vagy Horváthország legfeljebb egy lábjegyzetet érdemel, Kárpátalja meg egy hosszabbacska bekezdést. De ha a roppant gazdag múltú és jelenű, jelentős szerzők és nagy művek százait sorakoztató régió mondjuk 100 oldalt kapna, akkor sem érdemel a fentebb felsoroltak többsége külön fejezetet. Ez óhatatlanul azzal fog járni, hogy míg a nagyobb irodalmak esetében jelentős alkotók, művek, műhejek kimaradnak vagy alig kapnak említést, addig más régióknál a vékonyka felhozatalt erősen fel kell tupírozni.

Ennél is komojabb aggájom amiatt támadt, hogy lehet-e, érdemes-e a nem-magyarországi magyar irodalmat újra és újra elkülöníteni, egyszersmind az egészet egy kalap alá venni.

Erről ezeket írtam válaszlevelemben:

A határon túliság létezik, de hamis értéktöbblet képzetével párosul

Miközben akár üdvözölhetném is a kezdeményezést (mert magam is úgy gondolom, a határon túli magyar közösségek irodalmával, kultúrájával, nyelvhasználatával foglalkozni szükséges), aközben jeleznem kell, hogy ezeknek az irodalmaknak az elkülönített kezelése számomra mindig problematikus, mert szeretném hinni, hogy literatúránk egységes akkor is, ha területileg tagolt és ez a tagoltság okoz is különbségeket. Én, bevallom, jobban kedvelnék ojan tanulmányköteteket, amejek például műnemeket, műfajokat, stílusokat vagy korszakokat tárgyalnak, és mondjuk a szonettről vagy a posztmodernről szólva azon természetességükben szerepelnek benne a határon túli és diaszpórában élő szonettköltők vagy posztmodern írók. Vagy a magyar gyermekirodalomról szólva legyen természetes, hogy a magyarországiakkal azonos hangsúj esik délvidéki szerzőkre vagy a beregszászi meseírókra. Ezt én egészségesebb megközelítésnek gondolom, semmint hogy ehejett külön – és egy kalap alatt – foglalkozzunk a nem-magyarországi irodalmakkal. A területi tagolást és annak sajátosságait ismerni természetesen szükséges, de énszerintem a fojton ismétlődő külön-tárgyalás hejett hasznosabb lenne, ha kultúránk integráns ágainak tekintve a régiókban születő műveket, ezek megfelelő figyelmet kapnának akár korszakok, akár műfajok, iskolák stb. szerinti tárgyalásokban. Inkább szülessen könyv a történelmi drámáról és abban egyformán jusson saját fejezet Németh Lászlónak és Székely Jánosnak, inkább szülessen könyv a magyar avantgárdról és abban Tolnai Ottó ne kapjon kevesebb figyelmet, mint Petőcz András; stb. Igenis nagyon kell ismerni/figyelni a határon túli magyar irodalmakat és irodalmárokat – viszont egyáltalán nem biztos, hogy rájuk figyelve külön kell tárgyalni őket. Illetve, hogy tovább sarkítsam, ha egy-egy régió (Erdély, Felvidék…) irodalmának a számbavételét még külön-külön indokoltnak is gondolom a közös társadalmi meghatározottság okán, ám az valahogy számomra igen visszás, hogy például a skandinávia, ausztrália és székejföldi irodalmárok csupáncsak azon az alapon kerüljenek egy kalapba, hogy Mo határain túl élnek. Ezen az alapon számba lehetne venni, ad abszurdum, a 40-es cipőméretű vagy kopasz írókat is.

Később még hozzátettem:

A határon túliság persze létezik, és érdemes a figyelemre a minőségi irodalmat művelő író, de én ma már nem tudom elfogadni, hogy ez besorolási, megkülönböztető szempont legyen, leginkább azért nem, mert egy hamis értéktöbblet képzetével párosul (például azt gondolom, hogy ez mentsvár lett a kárpátaljai írók számára, és ha nem működne a kisebbségieket pátyolgató elnéző magatartás, nem alakulna ki ennyi torzulás, hamis kép és hamis önkép). Kányádi, Szilágyi, Tőzsér, Grendel, Tolnai stb. nem szorul eredetigazolásra és teljesen méltatlan elkülöníteni őket Weörestől, Spirótól, Csoóritól, Esterházytól, Parti Nagytól. És persze fordítva is ugyanijen méltatlan.

kárpátaljai magyar irodalomA vízválasztó nem a magyarországi / határon túli között húzódik, hanem a jó író / rossz író és az értékes, jelentős mű / értéktelen, jelentéktelen mű között. Ezeket a vonalakat persze nagyobb felelősség meghúzni, mint a térképen jelölt határok szerint szelektálni.

Én csak torzító hatását látom az úgynevezett lokális érték szerinti minősítésnek. Ez régi vesszőparipámhoz, az ahhoz képest irodalom fogalmához vezet. Egy író ne azért kerüljön bele egy antológiába, ne azért kapjon értékelést egy összegző tanulmányban, mert a saját régiójában mérhető teljesítményhez képest szerepeltetésre méltó, hanem azért és csak akkor, ha az összmagyar irodalom léptékével mérve is jelentős.

Azt tapasztalom, a jelenleg nagyrészt önképzőköri szintet képviselő kárpátaljai magyar irodalom erősen túlreprezentált minden összegző szándékú kiadványban. Ennek kirívó példája a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. irodalomtörténeti összefoglaló és szöveggyűjtemény. Saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26 darab (!). De más esetekben is elég erős az az érzésem, hogy szerzőink többsége sem azért kerül bele fojóiratokba, antológiákba, mert jók az írásaik, hanem mert kárpátaljaiak, mert talán közvetlenül vagy közvetve részesei a több milliárd forinttal támogatott, a határon túli irodalmakba pénzt pumpáló programoknak – így illik valamit fel is mutatni termésükből. Istenem, de mit?!

Például effélét:

Mátyás anyja Prágában

Kárpátaljai ballada

Szilágyi
Erzsébet
Kérvényét megírta,
Tanárság
Terheit
Tovább már nem bírta.

Raktáros
Munkás most
Prága városában,
Fia s a
Nagyszülők
Ülnek otthon hárman.

Olykor, ha
Beszélnek
Viberen vagy Skype-on,
Mindig csak
Azt kéri
Fiától, hogy várjon:

„Nem fizet
Az apád
Gyerektartást, Mátyás,
Tudod, hogy
Utolsó
Részeges és kártyás. […]

…és így tovább nagyon sok versszakon keresztül, teljes fogalmi káoszban. Tőlem távol áll a tekintéjtisztelet és magam is követtem el irodalmi blaszfémiákat, a paródia műfaja is kedvencem, de ez a híg zagyvaság most jó időre újra elriasztott attól, hogy felfuttatott szerzőinktől akár csak szúrópróbaszerűen is olvassak bármit.

Sem misszióként, sem máshogy

A határon túli irodalmak pénzzel való kitömése egyébként érdekes viszonyban áll az említett felkéréssel. Hiába foglalkozna a könyv épp ezekkel az irodalmakkal, hiába tartják majd épp Kolozsváron azt a konferenciát, amejik alkalmából készül, szerzői honort mégsem hejez kilátásba. Így hárító levelemben erre is ki kellett térnem.

A könyviparban és a könyvpiacon hatalmas pénzek mozognak. Üzleti alapon is, meg a NER támogatási rendszerének köszönhetően is, amejnek kiemelt célterülete éppen a határon túli irodalom, kultúra (pl. milliárdokat forgatnak csak az Orbán János Dénes nevével kapcsolatba hozható irodalmi bizniszbe, de hasonló nagyságrendű a kárpátaljai magyar kulturális formációk együttes évi támogatottsága is). Eközben mi ojan felkérést kapunk, amej zárójelben ezt hejezi kilátásba: (Honoráriumot jelen állás szerint sajnos nem tudunk fizetni.) 40.000 karakteres tanulmányt – ingyen? Én a magam szerény módján, de határozottan tiltakozom ez ellen. Nem kívánok jótékonykodni sem a hatalmas pénzeket mozgató könyvipar és könyvpiac területén működő résztvevők, sem az éppen határon túli konferenciákat busás pénzekből szervezők javára. A rendszerek működése közben épp a tényleges szellemi termékek kerülnek háttérbe, épp a szellemi értéktöbblet előállítójától várják el, hogy lelkesedjen, amiért kisemmizik. Én ennek a magam részéről ellenébe szegülök, számomra nem elég motiváló erő a megjelenés dicsősége, mert a szellemi tulajdonnak a könyvkiadásban és rendezvénytartásban történő ingyenes felhasználásával szemben elvi kifogásom van – különösen a jelen támogatási rendszer visszásságainak ismertében.

Felkérőm a válaszában lényegében mindenben egyetértett velem, persze az enyémtől eltérő szempontjait is kifejtve. Megérti, hogy hogy aki az írásaiból él, annak ez rengeteg elvesztegetett idő, „de ez nem is munka, hanem elsősorban egyfajta misszió”.

Ezt válaszoltam:

Lassan 10 éve, hogy nem az írásból élek… A honoráriumok megalázó alacsonyságától pedig azzal a trükkel vettem búcsút, hogy jó ideje már ritka publikációim esetében a kevés honoromat egy menekülteket és hajléktalanokat támogató karitatív egyesületnek utaltatom. „Ingyér” elvből nem publikálok, ragaszkodom a honorhoz és ahhoz, hogy egyenesen mejik egyesülethez küldjék. A misszió és a jótékonyság tehát rendben lenne részemről, csak épp, ahogy írtam, a könyves üzletág és a sokmilliárdos kisebbségi etnobiznisz résztvevői felé jótékonykodni nem kívánok. Elvből és kategorikusan.

Levélírás közben rámtört az őszinteségi roham, így keserűségemet is kiöntve ezzel fejeztem be:

És akkor még egy kört a misszióról. …Szinte bizonyos, hogy 25 évvel ezelőtt én is igent mondtam volna hasonló felkérésre. 1980 körül én bizony feltettem életemet a kárpátaljai magyar irodalomra és a következő 20 évben annyi (részben éppen missziós) munkát végeztem ezen a téren, hogy nem érheti szó a házam elejét. Attól kezdve azonban, hogy a fenntartás nélküli lelkesültségemet a 90-es évek közepétől fokozatosan kezdte felváltani a minőségi teljesítményt elváró-hiányoló-számonkérő – de jobbító szándékú – kritikus magatartásom, attól kezdve, hogy világossá vált számomra, a szovjet cenzurális viszonyok és ideológia szorítás megszűnése, valamint az elszigeteltség megszűnte ellenére irodalmunk nem tud / nem akar kilépni a nagyrészt most már maga teremtette zárványvilágból, nem vesz tudomást a művészeti progresszióról, nem hogy kikecmeregne, hanem még inkább belesüpped a szülőföld-sorsverés-hejtállás-hitvallás-magyarságmegvallás határolta élményvilágba és a közszolgálatként, nyelvművelésként, kisebbségi identitáspallérozásként felfogott irodalom művelésébe, attól kezdve, hogy megkockáztattam a kijelentést, irodalmunknak a provincializmus a legfőbb hagyománya, nos, attól kezdve szembekerültem mindazokkal, akik számára – újságrovatot vezetve, majd két fojóiratot és két kiadói műhejt alapítva – hosszú időn át én biztosítottam megjelenési lehetőséget. Ez részben egybeesett a pájázati rendszer kialakulásával és számomra etikailag elfogadhatatlan módon való működésével, így a 2000-es évek kezdetére-közepére én mindenből kihátráltam (kiadó, lap, rendezvények, irodalmi élet, közélet) és felköltöztem az internetre, ahol szerencsére nem kell kárpátaljai írónak lennem.

1994 és 2006 között tucatnyi hosszabb tanulmányt írtam a kárpátaljai magy.ir. jelenségeiról, műveiről, problémáiról. Ha tetszik: misszióból. Jobbító szándékú (habár alkalmanként igen éles) kritikám leginkább csak indulatokat keltett. Minálunk nem az a hibás, aki rosszul teljesít, hanem aki ezt megírja, rábizonyítja. Fekete bárány lettem – kilovagoltam hát Perzsiából. De érdekes módon tíz egynéhány év után egyesek kezdik fel-felhozni ugyanazokat a meglátásokat, amejekért anno fejemet vették. Nem érzek elégtételt. Nincs nekem már közöm ehhez és nem is akarom, hogy legyen – sem misszióként, sem máshogy.

Balla D. Károj: A szó

Ma van a magyar nyelv napja. Ebből az alkalomból ünnepéjesen eltávolítottam az elipszilonokat 1985-ős versemből.


Balla D. Károj

A szó

Versemből visszanéz és rám mered,
hulltában vádol: létre mért is hívtam,
miért is küzdtem érte áldott kínban,
ha megtartanom immár nem lehet.

Versemből hull és sárban hempereg,
meg nem rendít már, nézem csak blazírtan,
az elsők hulltán történt csak, hogy sírtam,
s azóta sárba hullott rengeteg.

Versemből hull a szó és lápba fordul,
majd fulladásos görcsbe merevül,
vonaglik, díszét tépi oj bolondul,

de nem szakad a bársony és a tüll.
Nézem, s az önvád éled (hűl a hit):
Rá miért is adtam békjót: díszeit.

(1985)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme