Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Címke: litera

Szűrös Mátyás a krédóban

Pontosan 30 évvel ezelőtt ezen a napon, azaz 1989. október 14-én avatta fel Beregszászban Illyés Gyula mellszobrát Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke. Az alábbi írás, amely az esemény előzményeiről és a Hatodik Síp indulását is érintő körülményeiről szól, a Litera portálon jelent meg augusztusban annak a Privát rendszerváltás c. sorozatnak a részeként, amelyben egy-egy korabeli fotóhoz kapcsolódóan írták meg a szerzők visszaemlékezéseiket. Én ezt a képet választottam (rákattintással nagyítható):

 Illyés Gyula szobor avatás Beregszász

Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brigádjának vezetője; Dalmay Árpád, az Illyés Klub alapítója és vezetője, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán/ruszin költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője, az ungvári hungarológiai központ igazgatója; Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási pártlap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere; Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, a Magyarok Világszövetségének titkára; Nagy Gáspár költő.


szűrös mátyás krédóban

Balla D. Károj

Szűrös Mátyás a krédóban

Kilenc nappal azelőtt, hogy kikiáltotta volna a Magyar Köztársaságot, 1989. október 14-én Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke Beregszászban felavatja Illyés Gyula mellszobrát, mejet a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista brigádja ajándékozott a kárpátaljai városnak.

Még javában áll a Szovjetunió, uralkodik a kommunista párt, csaknem két évvel vagyunk a moszkvai puccskísérlet és a független Ukrajna kikiáltása előtt előtt – és bő fél évvel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) megalapítása után. Gorbacsov peresztrojkája ugyan alaposan szétzilálta a diktatúrát, de azért nem számít szokványosnak egy ennyire egyoldalúan magyar vonatkozású esemény. Illyés szeméje is kelt némi feszültséget (lévén az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi egységének megteremtését szorgalmazta, amivel szembement a román-magyar, szovjet-magyar stb. barátság alapját képező politikai elhallgatással), meg hát diplomáciailag sincs a dolog teljesen rendben, az egyik legmagasabb magyar közjogi méltóság nem kap itteni részről méltó országos partnert, sem Moszkva, sem Kijev, de még Ungvár sem képviselteti magát, a heji hivatalos erőket a szovjet kommunista párt beregszászi járásának első titkára (Veress Gábor, lásd a fotón) és Beregszász polgármestere (Pataki István, lásd a fotón) képviseli (míg egy évvel később az ungvári Petőfi-szobrot Göncz Árpád köztársasági és Leonyid Kravcsuk parlamenti elnök avatja fel közösen).

Na meg hát itt van ez a sörgyári szocialista brigád, mint adományozó… (tovább…)

Interjú a Literán Balla D. Károjjal

balla d. károj

Balla Csönge fotója

Ez az interjú a nyár közepén jelent meg a litera.hu portálon. A kérdéseket Jánossy Lajos és Nagy Gabriella tette fel írásban, én ezekre adtam, ugyancsak írásban,  hosszú és a szó minden értelmében kimerítő válaszokat, párszor viszont röviden, a kérdést megkerülve reagáltam. Több helyen éritek kényes témákat, akad ojasmi, amivel kapcsolatban most fogalmaztam meg először ijen pontosan és aprólékosan a véleményemet. | Külön öröm volt számomra, hogy a szövegemet évekkel ezelőtti Vers a falon projektumom darabjai tették elviselhetőbbé. A képek kattintással nagyíthatók. | Az eredeti közléstől csak az utólag adott alcímek, néhány link és a képszövegek tekintetében tértem el.

A Litera leadje:

…a szolgálatos irodalom, szolgáljon bár ideológiát, kisebbségi érdeket, bármit, szerepbe merevíti az alkotót. A művészet a szabadság dimenziója, a belső indíttatások kibontásának, a fantázia szárnyalásának, az alkotói innovációnak, kreativitásunk kiélésének a lehetősége. – Az Ungváron élő költőt, írót, Balla D. Károjt* kérdeztük.

Saját kiemelésem:

Kárpátalja magyar szellemi élete egyáltalán nem elszigetelt, mert teljes nyomorító sújával rátelepedett az anyagiakkal nem fukarkodó NER. Kárpátalján ma nincs független magyar értelmiségi réteg, független gondolkodó se nagyon. Minden politikai, társadalmi, szakmai intézmény, szervezet, csoport; az oktatás, a kiadók, alapítványok, a médiumok – mind-mind ugyanabba a pénzellátó rendszerbe vannak becsatornázva. És amejik csatornán a pénz jön, ugyanazon érkezik az ideológia.

Balla D. Károj: A szépírónak nem dolga hagyományt ápolni

A diktatúrákban létező (inkluzíve megjelenő) irodalom közismerten komoly politikai „szereplő”; a hatalom ellenőrzi, a közönség a sorok között olvas. Ekképp az esztétikai jelleg némileg másodlagossá is válik. A kárpátaljai irodalom, ha jól értelek, és bizonnyal túlzok, de az elnyomott kisebbség egyben tartásában vállalt szerepet. Nem csekély vállalás. Hogyan élted meg ezt az akkor beláthatatlan időszakot, mi volt a stratégiád?

A meghasonlás stratégiája

Amikor kamaszként az irodalom közelébe keveredtem, dehogy volt nekem stratégiám, pláne kisebbségi. Apám hivatása inkább taszított, én fizikus akartam lenni, egyebek mellett ez a pája azért vonzott, mert a képleteknek nincs nemzetisége. Ha tehát mégis akadt valami szeméjes stratégiám, az a magyarság ügyeiből való kimaradás volt, ennek szándékával lettem egyetemi hallgató, az egzaktságtól és univerzalitástól megrészegülve csüggtem a tudományok édes emlején, esti tagozatos fizikusként munkahejemül is egyetemi labor adódott, a kalkogén amorf félvezetők technológiai szentéje.

Irodalom? Hát persze, én inkább olvastam, mint fociztam, és verset is írtam már korábban, iskolai faliújságba nőnapit, ballagásra búcsúztatóst, de csak úgy is, mint minden kamasz, szerelmeset leginkább, később meg szójátékos blődliket, egész csokorra valót: „Betoppan a kába bába / a várószobába: / Szép utóda jött világra /  szép dundi giliszta / és már a póját is kihízta”; meg morbidabbakat: „Látok berekedt embereket / húst húznak hiénának, hiúznak / hátukat hasítja holló / halálra hülledve kérdik / hol jó?”. Ezeket, többszöri unszolására, apámnak is megmutattam. Ráncolta a homlokát, aztán a hiénás-hiúzos fölé odaírta címnek, hogy Gyarmatok, és saját anyagaival együtt átadta a Kárpáti Kalendárium szerkesztőjének. Az még, biztos, ami biztos, beleírta a múlt századokban sort.

LÁTÁSMÓD

Azt vedd alapul / ami a réteg alatt / rejtőzve lapul. | A fotók Balla D. Károj Vers a falon című projektjének darabjai – Forrás: BDK-blog

A szovjet ideológia számára így kistafírozott vers, első publikációmként, megjelent. Én meg kicsit vihogtam, de azért büszke is voltam. Tizenhat évesen, 1973-ban ebben az epizódban akár tetten is érhettem volna a diktatúra működési mechanizmusát – de ez meg sem fordult a fejemben. Nem sértett versem „gyarmatosítása”, meghamisítása, nyilván azért nem, mert eredetileg sem akartam a hiénának húst húzó emberek képével a szovjet elnyomó rendszert ábrázolni. Én csak eljátszottam egy alliterációval. A Harmatok cím ebbe persze jobban illett volna.

Aztán további magamnak-örömködések után írtam még, bűnös hiúsággal ekkor már a publikálás lehetőségére kacsingatva, villanyszerelőset meg házépítőset – tudok én utólagos hozzátoldás nélkül is ojat, amijen nektek kell! –, a következő évben ezek jelentek meg. Most már ideje lenne eljárnom az irodalmi stúdióba is, mondogatta apám. Az általa szerkesztett pártlap mellett 1971-ben létrejött formációról én nem sokat tudtam, még kevesebbet arról, megalakulásának mejek voltak a politikai előzményei, nevezetesen egy korábbi, a szovjet valóságtól elidegenedett fiatalokat tömörítő irodalmi csoport felszámolása apám dicstelen közreműködésével.

Így hát, magamat továbbra is öntudatos leendő fizikusnak tudva, de már néhány verspublikációval a hátam mögött, járogatni kezdtem a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Stratégiám továbbra sem volt egy dekányi sem, és azzal sem voltam tisztában, hogy az irodalom közelébe keveredve voltaképp feladtam a magyar ügyekből való kimaradási szándékomat.

elmúlt a tél és lassan a vasárnap / alig is érzed hogy Júdás-ajkad egyre fáj / jönnek már jönnek a réten a virágok / fények opálja lepkéket koordinál

A következő éveimre előbb a lassú metamorfózis, majd a szinte robbanásszerű váltás a jellemző. A 80-as évekre egyfajta koncepcióm, elhatározásom, „bevállalásom” valóban lett a kárpátaljai magyar irodalom ügyét illetően, de elképzeléseim megvalósításában mindvégig több volt az aktuális taktikázás, mint a kitervelt stratégia. Az pedig végképp nem tervezésen múlott, hogy az irodalom magával húzhatta a közéletet. De vissza a 70-esek derekára.
(tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna Budapesten. Litera-napló – 7.

A Litera irodalmi portál felkérésére 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközöltem itt, ez az utolsó rész.

berniczky budapestIoszipivna Budapesten

Mindhárom napomat előre elterveztem. Miután fontos dolgaimat elintéztem, esténként színház-koncert-színház. Csöngével megbeszéltük, mikor milyen előadásra hová vegyen jegyet. Nem sokat keresgettem, hogy mit is nézzünk meg. Pontosan tudtam, mit akarok látni, hallani. Egyetlen dolog nem jött össze. Székely Csaba 10 c. darabját pechemre éppen nem a Radnótiban játszották, hanem Debrecenben. Így aztán elsőre a Szvetlana Alekszijevics munkáiból (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) született Secondhand mellett döntöttem az Örkényben. Kicsit beteges, hogy innen megyek megnézni Pestre azt, amiben éltem, s aminek romjain élek ma is, s amiből menekülnénk már évtizedek óta. Úgy tűnik, hiábavalóan próbálunk szabadulni a letűnt korszakok átörökített borzalmaiból. Miközben körbe-körbe futunk, saját nyomvonalunk tart fogva. Talán azt szerettem volna ellesni, mi a megoldás, hogyan lehetne megúszni a mi közös kelet-európai végítéletünket, amelyet zónák, háborúk, merényletek, katasztrófák emeltek a fejünk fölé. Jó volt az előadás, tetszett Bencének és Csöngének is. Remek díszlet, jelmezek, gondosan válogatott zenék. Hogy Alekszijevics elégedett volt vele, ha látta egyáltalán, arra nem mernék mérget venni. A rendezés mindenesetre rendkívül ötletes, fiatalos, egyedi. Az eredeti művek sallangtalan, dokumentáló anyagának, személyes tragédiáinak világából született egy rendkívül impulzív, hatásos, vérbő, tobzódó játék, amely végeredményben ugyanolyan lesújtó, letaglózó, szívbemarkoló, fájdalmas lett, amilyen maga a forrás, ahonnan merítettek. A darab annak ellenére érte el ezt a hatást, hogy készítői néha túlságosan leegyszerűsített, bejáratott kliséket is használtak. A rendezés (Bagossy László és Kovács D. Dániel) többgenerációs humorgenerátorral operált, az is értse a történéseket, aki megélt hasonlót, az is, aki csak hallott-olvasott róla, és az is legyen résen, aki azt hiszi, vele ilyen soha nem eshet meg. Jó volt újra vagy élőben látni kedves színészeimet: Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Epres Attilát.

Az igazi csoda mégis a következő estén esett meg velünk Snétberger Ferenc gitárkoncertjén a Müpában. Karácsonyi ajándékba kaptuk Csöngével és Bencével a jegyeket. Még soha nem hallottam Snétberger zenéjét élőben, tele voltam várakozással, kíváncsisággal. Bár régen belopta magát a szívembe, gyakran szól nálam a zenéje munka közben, de legtöbb felvételen világhírű zenészekkel együtt muzsikál. (tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazik. Litera-napló – 6.

A Litera.hu portál felkérésére áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközlöm blogomban.

Berniczky Éva: Ioszipivna utazikIoszipivna utazik

Hét éve nem utaztam külföldre. Gondoltam, legalább egyszer át kellene lépnem a határt mostanáig a fiókban pihenő makulátlanul szűz hagyományos útlevelemmel, benne az egyszer sem használt, nemsokára lejáró vízummal. Biometrikus okmányom elkészültének reményében döntöttem úgy, megtöröm a röghöz kötöttség varázsát. Az igazság persze az, hogy halaszthatatlan ügyben voltam kénytelen Pestre utazni. Családom valamennyi tagja összefogott azért, hogy nagyjából négy teljes napig távol maradhassak. Felszabadításomban a sógorom vitte a prímet, aki 500 km-ről autózott (+ majd öt óra várakozás a határon) hozzánk, hogy átvegye 24 órás ápolói szerepemet.

Kedves barátnőm ajánlotta a H2O Transportot, így aztán náluk foglaltam helyet az utazás napjára. A H2O olyasmi, mint az Uber szolgáltatása, csak éppen a helyi viszonyok alakítják. Mindig meglep, ha nálunk valami olajozottan működik. Ilyen nincs, és mégis van. Az utazást megelőző napon visszajeleztek, megadták az indulás időpontját, a sofőr nevét, telefonszámát, a címemre érkező autó adatait, és kérték a foglalás megerősítését. A Volkswagen Sharan pontosan érkezett. Az azonnal kiderült, hogy a vezetője, Vitalij hatalmas figura. Húsz évig dolgozott külföldön. Szakmájából adódóan a vendéglátásban, legtovább Afrikában, majd Spanyolországban, Portugáliában. Sorolta, hány nyelven beszél, ezt persze hittem is, meg nem is. Arra készültem, hogy az ukránt gyakorolom majd útközben. Ungvár utcáin, hivatalokban, boltokban leginkább így szólalnak meg az emberek. Egyre kevesebben beszélnek oroszul, magyarul pedig alig valaki. Furcsamód Vitalij mégis az oroszt választotta fedélzeti nyelvnek, valószínűleg az volt az anyanyelve, így aztán többnyire így folyt a társalgás.  Öt utasa közül csupán egy ragaszkodott az ukránhoz, Olja, a fotóslány. Vele együtt érkezett hozzánk Vitalij, hogy aztán tőlünk a vonatállomás felé vegyük az irányt, ott vártunk a helyiérdekű elektricskával érkező harminc körüli két vendégmunkás férfira. A nevük nem derült ki, csendesen meghúzták magukat a hátsó üléseken, mintha ott sem lettek volna. Bezzeg utolsóként csatlakozó társunk helyettük is megnyilvánult. Stílszerűen a Tokió bevásárlóközpont parkolójában vettük fel a tökéletes alakú, kidolgozott izomzatú, magas lányt. Testhez álló márkás topja és nadrágja között meztelen lebarnult köldöke, háta vonta magára a szemet. Hosszú barna haja lófarokba kötve lógott hófehér sildes sapkája alól. A márkáját nem figyeltem meg, de holt biztos, hogy nem a közönségesek közül került a fejére. Vitalij láthatóan megörült Agnesszának, kiderült, nem először szállítja. A fitness edzőként dolgozó szépség beszállás után ismerősként üdvözölte a szerényebb testi adottságokkal megáldott Olját, a fotóst is. Megbeszélték, hogy mindketten tovább repülnek Pestről, az előző Berlinben készül tölteni a hétvégét, utóbbi Barcelonában modelleket fotóz pár napig. (tovább…)

Berniczky Éva: Ioszipivna utazni készül. Litera-napló – 5

Áprilisban egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót a Literán. A magam 4 jegyzetét már újraközöltem, Éva 3 naplója következik.

Berniczky Éva Ioszipivna utazni készül. Litera-naplóIoszipivna utazni készül

Mióta az eszemet tudom, baj van a nevemmel. Legalábbis azóta, amióta nyilvántartásba vettek az esedékes országban, ahová lakóhelyeim (kezdetben Beregszász, közel negyven éve Ungvár) éppen kerültek. Halálosan untam már a cirillikával, s még inkább az abból latinikára átírt változatok okozta nehézségek kezelését. Szép lassan feladtam, elhittem, hogy nem vagyok önazonos a nevemmel. Ragozták nőnemben, férfi nemben, volt, hogy lágyították a mássalhangzóit, előfordult, hogy keményítették. Voltam 3 Y-os, voltam 4. Bernytskyy Yeva. Csoda, ha úgy tekintettem a nevemre, mint valami rólam leváló, külön életet kezdő formációra, amely tőlem függetlenül alakul, változik? Úgy éreztem, nincs is szükségem rá. A hivatalos közeg tartozéka, belenyúlhat, átírhatja, megzenésítheti, eljátszhatja. Miután egy ideje visszavonultam csöndes világomba, békésebb idők következtek, s megszűntek körülöttem az ügyek és azok intézései, újra örökbe fogadhattam a nevemet. Nem is lett volna semmi gikszer, ha családom rábeszélésére el nem indulok biometrikus útlevelet igényelni. Persze az ösztöneim azt súgták, ne tegyem. Minden erőmmel védekeztem, nincs nekem erre időm, se energiám, mondtam a fiamnak. Kolos és Adrienn azonban azzal szerelt le, ugyan már, hiszen az egész procedúra max. negyven perc a magáncégnél, ahol az állami hivatalnál kiállított útlevél kétszeres árán ripsz-ropsz viszik az ügyintézést. Balgamód elhittem nekik, hogy változtak az idők, pár perc az egész, s már mehetek is dolgomra. Ők valóban hamar végeztek. Csakhogy velem kapcsolatban megint éppen az idők változása, a helyesírás, a nemzeti büszkeség, az ukázba adott nemzeti önérzet verdiktje kreált átvághatatlan gordiuszi csomót. (tovább…)

Balla D. Károj: Születések, halálok. Litera-napló – 4.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót Literán. A magam 4 és az Éva 3 jegyzetét itt most sorra újraközlöm.

mikor halt meg balla d. károlySzületések, halálok

Ha a Wikiben megnézitek a születési adataimat, két dátumot is találtok. Nekem kedvemre van ez a bizonytalanság, sőt elárulhatom, van kis szerepem abban, hogy így alakult. Holott az online enciklopédia szigorú szerkesztőit nem igazán lehet befojásolni, volt már úgy, hogy frissebbre javítottam volna egy elavult, érdektelenné vált adatot a szócikkemben, de a kiigazítást a moderátorok felülbírálták és visszaállították az eredeti szöveget. Más nyomtatott vagy online kiadványoknál szabadabb az érintett mozgástere, és ahol ez lehetséges, én igyekszem az életrajzomat is szépírói munkásságom részének tekinteni. Kicsit aztán persze vidulok azon, amikor eléggé komojnak szánt kiadványokban a foglalkozásaim felsorolásában nemcsak a blogger, hanem a virtualizátor és imaginátor is szerepel. Talán egyszer a nagy webrátor és a blogfő nemes is átcsúszik a szerkesztők szűrőjén.

Ezek csakúgy, mint ahogy a piréz költő vagy a legaktívabb posztumusz író titulusom, egyelőre sajnos csak saját honlapjaimon bukkannak fel, ellenben posztumusz megjelent könyveimet már felsorolta egy reprezentatív irodalomtörténeti kiadvány. Halálom dátumában azonban nem tudtak megegyezni a szerkesztők, a tanulmányi részben 2007., a szöveggyűjteményben pedig 2012. szerepel elhalálozásom dátumaként (ami persze ugyancsak kedvemre való). A dolog további érdekessége, hogy a kárpátaljai szerzők anyagát öt kárpátaljai pedagógus állította össze, történetesen vannak köztük szeméjes ismerőseim, akik nemcsak azt tudják, hogy élek és virulok, hanem talán azt is, hogy gyakorlott önmeghalasztó vagyok – de hogy a könyvben való posztumusz szerepeltetésemet nem halálpörformanszaim továbbvitelének szánták, azt bocsánatkérő levelükből is tudhatom, ebben ugyanis a következő áll: „Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.” Nincs is szebb annál, semmint ha valaki megbotránkozik saját hibáin. (tovább…)

Lifttel az elefántcsonttoronyban – Litera-napló – 3. – a költészetről

A Litera.hu portálon 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt. Alább tűnődéseim a magyar költészet napján

A progresszív művészet nem közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.

Lifttel az elefántcsonttoronyban

balla d. károj a költészetrőlavagy a költészet maga

Ezen a napon talán indokolt lehet beszélni a költészet szentségéről. A szentséget persze nem úgy értem, hogy a poézis szünetmentes átszellemültséget és megrendültséget követelne. Jobb, ha tudod: az áhítat és a bizonyosságba vetett hit egy másik műfaj. A költészet más és több: önfeledt játék is, léha könnyedség, felszabadító öröm, rácsodálkozás, kétség, fricska, polgárpukkasztás, szerelmes vallomás, gúny, élc, gyilkos irónia, ha kell, akkor képtelenség, kifordított világ, szerepjáték, álarcosbál, szóbukfenc, logika és össze nem illő képzetek egymásutánja, láthatatlan pókfonál és vaskos valóság, izgága részecske és megfontolt hullám, gyorsuló idő és lomha univerzum. A költészet minden, és mindennek az ellenkezője is egyben, hogy elámulj, szádat nagyra tátsad, grimaszolj, mosojogj, jóízűen nevess és tiszta szívvel felzokogj.

Ebben a végtelen sokféleségben talán mégis érdemes szóba hozni a líra emelkedettségét, holott tudom, idejétmúltnak számít a felfogás, miszerint a poézis fennköltsége és a hétköznapok banalitásai között nincs átjárás, vagy hogy a magas művészet és a tömegkultúra között áthidalhatatlan a szakadék. Én ugyan hajlok arra, hogy vízválasztókat kijelölve ezt a meghaladott álláspontot képviseljem, ugyanakkor meghajlok, ha nem is annyira az ellenérvek, mint az ellengyakorlat példái előtt. Belátom, az olvasók közelebb kerülhetnek az irodalomhoz, ha a verset a szentéjből kivisszük az utcára, és nem dől össze a poézis oltára, ha egy jelentős költő két samponreklám között kedvenc főztjeiről jópofáskodik a reggeli tévéműsorban. Többen ismerik meg így a nevét, több kötetét veszik meg, olvasóinak száma gyarapszik. Ha ezen az áron, hát ezen. (tovább…)

A Yollaka-sejtés, Litera-napló 2.

avagy a skálafüggetlen irodalom

albert yollaka

Netnapló a Litera.Hu-n – 2.

2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt.

Alberd Yollaka nevét ne keressétek a Wikipédiában, én sem találom, még a finn verzióban sem. Efölött elsiklanék, az ellenben jobban bánt, hogy az elmúlt 5 évben nem adott hírt magáról. Eleinte tisztán irodalmi volt a kapcsolatunk és abban állt, hogy lív nyelven írt verseit magyarra fordítottam, ezekből meg is jelent néhány (például a Forrásban itt), illetve hát persze a nyelvészkedést nem kerülhettük meg. Alberd fantasztikus terve az volt, hogy (saját származására is tekintettel) feltámasztja a lív nyelvet, erre, úgy tűnt, feltette az életét, évekig ontotta a lívül írt verseket, amejeket rajta kívül senki sem értett. Projektjének részét képezte, hogy ezeket szétküldte azoknak a „finnugor költőknek”, akik vagy lakhejük, vagy származásuk okán valamijen különleges státussal rendelkeztek. Engem Juvan Sesztalov (1937-1911), az akkor Szentpétervárott élő egyetlen manysi költő közvetítésével talált meg. Sesztalov 1997-ben lett a magyar írószövetség tagja, innen az ismeretségünk, amit ő valamivel többnek gondolhatott kollégák kapcsolatánál, mint uráli ősatya, úgy tekintett rám, a fiatal finnugor rokonra (kicsit túllépve ezzel a nyelvcsaládok származási hierarchiáján), atyáskodva kérdezgetett irodalmi sikereimről, meg hogy jól bánnak-e velem odahaza „azok a szlávok”… Még megismerkedésünk évében meghívott hatvanadik születésnapjára a Néva- parti metropolisba, ahol, mint írta Онегин, добрый мой приятель, Родился на брегах Невы[1], tudatva, hogy egy sarkkörön túli kirándulás is beletartozik a több napos happeningbe (nem tudtam elmenni, pedig fizette volna a repülőjegyemet). Nos, amikor Yollaka a nagy ötletével megtalálta a különlegessége okán többé-kevésbé világhírű nyelvrokon költőtársat (ő bezzeg benne van a Wikiben), Sesztalov atyáskodva őt is azonnal felkarolta, lelkesen mellé állt, Jolocskának (fenyőcskének) kezdte becézni, ellátta ötletekkel, segített elkészíteni az orosz nyersfordításokat – a lív eredetiekhez csatolva ezek jutottak el hozzám szép felkérő levél kíséretében.

De nem sokáig volt szükségünk közvetítő nyelvre, miután első verseit lefordítottam, Yollaka bámulatos gyorsasággal megtanult magyarul, mi több, a magyar kultúrába is beleszerelmesedett, olvasott, filmet nézett, zenét hallgatott. Levélváltásaink során mindig beszámolt új élményeiről. Sosem felejtem egy mulatságos megállapítását: „Ha egy felcsendülő zenéről hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az vajon Brahms egyik Magyar tánca vagy Liszt egyik Magyar rapszódiája, akkor nagy valószínűséggel éppen Monti Csárdása szól”.

Később beszámolt arról (szerintem füllentett, vagy legalábbis erősen túlzott), hogy kezdeményezése egyfajta mozgalommá vált fiatal finn értelmiségiek körében: a nem túl nagy számú írott nyelvemlékre, a múlt században felgyűjtött hanganyagra, leginkább pedig saját kreativitásukra támaszkodva közösen szinte újrateremtik a finnekbe beolvadt kis nép  feledésre ítélt nyelvét. Kicsit furcsálltam, hogy mozgalmuk nevéül nem valamej ősi kifejezést választottak, hanem szellemes angol szójátékot alkottak: LIVing – ami szerintük a lív nyelv továbbélését jól kifejező szimbólummá válhat. A számomra disszonáns anglomán beütést nem tettem szóvá (világszlogennek valóban megfelelhet), én is lelkes választ írtam, mire Alberd gyorsan küldött két friss opuszt.

Nekem akkor épp más dolgom akadt, kinyomtattam a verseit, de félretettem őket. Sok év múltán most kerültek a kezembe, épp akkor, amikor a Litera felkérése érkezett. Ezt a különös történetet én megírom netnaplómban, határoztam el akkor, és régi mulasztásomat pótolva a két vers lefordításának is nekiláttam, újra megtapasztalva, mijen érzés gúzsba kötve táncolni. Naplóm végén olvashatjátok a ma elkészült, kissé depresszív hangulatú két verset.

Yollakával még évekig leveleztünk, kapcsolatunk egyre szerteágazóbb lett. Mint egy gyerek, úgy örvendezett, amikor közvetítésemmel 2012-ben spanyolul is megjelent két verse. Ez sem akármijen történet: Ferdinandy György figyelt fel magyarításaimra és kubai költőbarátja, Heriberto Hernández Medina segítségével elkészítették az adaptációkat, a spanyol ajkú olvasók pedig nemcsak a két költeményt olvashatták el Heriberto blogjában, hanem az izgalmas nyelvi mozgalomról is értesülhettek. De Alberd nem sokáig lelkesedhetett, mert nagyszerű karibi költőtársunk még ebben az évben öngyilkos lett Miamiban, ahová Kubából disszidált.

Hogy a nekem korábban küldött két verse akkor lefordítatlan maradt, amiatt Yollaka kicsit neheztelhetett, mert későbbi leveleinkben nem sok szó esett irodalomról. Annál több számítástechnikáról, az internetes tartalmak jellegzetességeiről, a Google-kereső működéséről, a mesterséges intelligenciáról. Kiderült, hogy a nyelvészet mellett neki ez is a szakmája és nem is akármijen szinten műveli. Szabájos kis értekezésekben avatott be kutatási eredményeibe. Erről akkor egy bejegyzésemben be is számoltam:

lív nyelv versAlberd Yollaka finn internet-kutató (1974- , Haajaiskylä) az online tartalmak közötti kommunikációs csatornák tanulmányozása közben felfigyelt a hálózatok Barabási Albert László által kidolgozott skálafüggetlen jellege és a webtartalmak gócosodása közötti összefüggésre. Megfigyelését merész gondolatkísérlettel társította, így keletkezett a Yollaka-sejtés néven ismert hipotézis, amej kissé leegyszerűsítve és közérthető nyelven megfogalmazva valahogy így hangzik: (tovább…)

Elipszilon nélkül – Litera-napló 1.

2019 áprilisában egy héten át Évával a Litera.Hu portálon írtunk netnaplót. Én négy bejegyzéssel, Éva három epizóddal szerepelt. Itt újraközlöm valamennyit.

elipszilon nélkül - balla d. károjElipszilon nélkül

Be kell vallanom: áprilisi tréfának indult. Voltak nekem durvább ugratásaim is (számos esetben költöttem például halálhíremet), így igazán ártatlan húzásnak látszott annak bejelentése blogomban, hogy többet nem használom az ly írásjelet. Majd kicsit vidulnak ezen az olvasóim, elsütnek kommentjeikben pár poént, élcelődünk egy keveset a közösségi térben, aztán annyi. Gondoltam. Mivel azonban szeretem a dolgoknak megadni a módját (na jó: nagy feneket kerítek mindennek), a blogbéli bejelentést egyrészt a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága elleni tiltakozásként fogalmaztam meg, másrészt tudákos magyarázatát is adtam annak, miért vált nyelvünkben fölöslegessé ez az írásjel. Harmadrészt kijelentettem, hogy (már csak korrektori múltam okán is) gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly / j megfelelő használatában, így azt szeretném, ha nem a mentséget kereső rossz hejesírók,

rossz helyesíréshanem a ly használatának pontos ismerői csatlakoznának hozzám. Mi szép lenne, ha magyar írók sokasága döntene hasonlóan, ezek után az illetékesek sem maradhatnának tétlenek.

Az ly elhagyása melletti érveimet nem légből kaptam, szakmai körökben a kérdés évtizedek óta jelen van, többek és többször felvetették, hogy mivel a köznyelvből kikopott az a fonéma, amejet valaha jelölt, így ésszerű [az új hejesírási szabájzat szerint észszerű] döntés lenne kivenni a magyar ábécéből is. Az efféle (szerintem megalapozott) felvetésekre azonban mindig rácsattan az a konzervatív vélemény, mej szerint ez a betű nyelvünk értékes hagyománya, nem szabad hozzányúlni, és különben is, egyes nyelvjárásokban még ejtik a palatalizált l hangot. Így aztán a problémát legélesebben felvetők sem gondolják, hogy az írásjel eltörlését az illetékes döntnökök manapság kimondhatnák. Mint ahogy én is inkább csak eljátszottam a gondolattal, arra számítva, olvasóim is majd ezt teszik.

Ám ez csupán részben lett így. Egy kedves nyelvész (!) ismerősöm, láthatóan teljesen komojan, azonnal csatlakozott, kijelentve, hogy amikor csak teheti, ő is mellőzni fogja a szerinte is fölöslegessé vált betűt. Ez erősen elgondolkoztatott, főként, hogy sok más ismerősöm is pozitívan értékelte „bátor döntésemet”. Élcelődők, ironizálók, értetlenkedő beugratottak persze akadtak, de valahogy mégsem tréfaként sült el a dolog.

Aludtam rá egyet, és arra jutottam, hogy akár tarthatom is magam viccesnek szánt elhatározásomhoz. Megkérdeztem magamtól, van-e bennem annyi különcködési hajlam és ojan erős feltűnési viszketegség, hogy komojan elszánjam magam. Van-e ambícióm arra, hogy én legyek az első magyar író, aki soha többé nem használ elipszilont? Feltétlenül! Akkor hát?

Április másodikán keményen elhatároztam: újabb írásaimban mindenütt pontos j-t használok. Ezzel egyszersmind sikerült teljesítenem a szándékos öngól szép példáját. Ugyanis: ha csak áprilisi tréfát űzve megviccelem ismerőseimet, az jópofa dolog; ha tréfán kívül teszek ijen bejelentést, az heroikus tett; de ha eredetileg tréfának szánok valamit, ám aztán magam veszem komojan, az ojan szánalmas, mint az arcra fagyott vigyor.

És mégis, ezután a felemás indítás után is vállaltam. Dörzsölgettem a tenyerem, jó kis fricska ez a nyelvvédőknek. Kapjon rögvest online támogatást: A ly betű trónfosztása.

Ennek épp két éve. Közben akadt néhány újabb követőm, köztük költőtárs, én pedig eljutottam odáig, hogy a homlokukat eleinte ráncoló szerkesztők elfogadják fenegyerekségemet. Újabban közreadott írásaim fölött-alatt már mindenütt a Károj szerepel – a korrektorok pedig csúnyán káromkodnak szövegem olvastán.

Voltak érdekes pontjai ennek az útnak.

Először is figyelmeztettek, ne bitoroljam el mások elsőségét: Hules Béla költő és filozófus (1926-2002), engem több évtizeddel megelőzve, szintén publikált így verseket, ezzel próbálván szétválasztani magában a lírikust a bölcselőtől és egyetemi tanártól (merthogy csakis költőként mellőzte az elipszilont: „arra figyelek ne írjak ly-t ezek szerint tehát versnek szánom ezt az írást”). A megkülönböztetés nálam nem áll: már mindig minden szövegemet jésítve írom. És már rég nem arra figyelek.

Eleinte persze nagyon is. Az ly automatikusan jött a kezemre, akarattal kellett a reflexet felülírnom. Hibáztam is elég gyakran. Másfél év után azonban azon kaptam magam, már nem kell megállnom minden előfordulásnál, a pontos j lett számomra a természetes.

A nevem átírása után pedig az volt a legnehezebb, amikor hivatalos leveleimben is áttértem. Eleinte magyarázkodtam, ma már nem teszem.

De a dolog mégsem ijen egyszerű, mert például a Google nem fogja pártomat. A nevemre keresve ugyan nincs gond, egyszerű félregépelésnek véli és hozza a jó találatokat, csakhogy én napi sok órában honlapok optimalizálásával foglalkozom, azaz igyekszem bizonyos weboldalakat jobb keresőtalálati hejezéshez juttatni, eközben szövegkorpuszokkal, tartalmi megfeleltetésekkel, releváns kontextus kialakításával, kulcsszavas reprezentációval, a szemantikus háló szövevényével foglalkoznom – és hát bizony a keresőalgoritmusok nincsenek tekintettel a bolondériámra.

Kioktatásban is van részem épp elég az online térben, ahol szövegeimmel, kommentjeimmel megjelenek. Van, aki csak rossz hejesírónak tart, más ebből a műveletlenségemre is következtet. Ha jelezni próbálom, ez nálam szándékos, fejemre olvassák, hogy nem tisztelem az anyanyelvemet. Merthogy a hagyományokhoz muszáj ragaszkodni. Tréfával szoktam elütni: de hiszen ez tsak egy táncz volt. Nem mindenkinek esik le, hogy nem Szécsi Pál a tantusz.

Ha tovább szívóskodnak kioktatóim, azzal jövök elő, hogy jó-jó, hát azért használom néha én is a jó öreg literát (khm), például ebben a szóban:

Kárpátallya.

Balla D. Károj

2019. április 8. Ungvár

kárpátalja - kárpátallya

Megjelent: Litera, 2019. ápr. 8.

(tovább…)

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme