Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Címke: szeméjes

Szeméjes jellegű bejegyzések, naplójegyzetek, visszaemlékezések, történetek. Család, gyerekkor, iskola, egyetemi évek, munkahejek. Barátok, ismerősök. Irodalom, íróság.

Utócenzúra: Kárpátalja.ma

Közreadták, majd törölték versemet

Hiúsági okokból – eléggé el nem ítélhető módon – időnként rákeresek a nevemre a Google-ban. Ma meglepve tapasztaltam, hogy a top10 találatok közt ott szerepel a Kárpátalja.ma portál, a snippet tanúsága szerint 2018. dec. 27-én leközölték Ungvár c. szonettemet, amejnek első sorai is olvashatók a kivonatban:

Már hegyeztem digitális pennámat, hogy írok a főszernek: jogsértés történt, hiszen a közléshez nem adtam hozzájárulásomat. Persze nem is kérték, Kárpátalján ez nem szokás (lásd ezt az esetet), de ha kérik, se adtam volna, hiszen most már évtizedek óta elvből nem publikálok itthoni lapokban, még a hozzám valaha közelebb állt Kárpáti Igaz Szóban sem (utoljára, ritka kivételként, 2003-2004-ben), no majd akkor épp a KMKSZ és Főiskola holdudvarához tartozó orgánumban fogok, éppen akkor, amikor a kárpátaljai magyar irodalmat velejéig átjárja a NER. Szóval már épp formáltam a mondatokat, amejekkel szerzői jogaimra való hivatkozással udvariasan, de határozottan kérni fogom versem eltávolítását, amikor azért a fentebb említett és eléggé el nem ítélhető hiúságom rávett, hogy kattintsak. Az eredmény:

Megkönnyebbültem. Mi előzékeny szerkesztőség! Kérnem sem kellett, önként törölték. A felső sorban látható http://www.karpatalja.ma/a-nap-verse/balla-d-karoly-ungvar/ elérési című oldal a portálon nem található.

Már csak a Google emlékszik rá, a tározójába mentett verzió szerint a publikáció így festett (alját levágtam):

Persze azért kicsit elgondolkodtam. A következőkön:

Aki felrakta decemberben a versemet, az

  • miért nem kérte szerzői hozzájárulásomat?
  • nem tudott arról, hogy fekete bárány vagyok és előbb-utóbb ezt a közlést valamejik főnöke kifogásolni fogja?

Aki utóbb leszedte vagy leszedette a verset, az

  • szerzői jogaim tiszteletben tartása miatt tette-e? (ha-ha)
  • tudta, hogy előbb-utóbb megtalálom és kérni fogom eltávolítását?
  • más okból tette, kvázi utólagos cenzúrázást gyakorolt?

Bárhogy is, úgy látom, a lapnál túl nagy a lazaság. Több éberséget várok kultúránk őreitől! Nincs rendjén, hogy egy szellemi kútmérgező verse megjelenhetett. Ha pedig a baki már sajnálatos módon megtörtént, akkor az hogyan lehetséges, hogy az utócenzor lassúbb volt, mint a köztudomásúlag eléggé lomha Google?

(tovább…)

Érdekel-e még a kárpátaljai magyar irodalom?

Hol húzódik a vízválasztó?

határon túli magyar irodalmakGyors egymásutánban két megkeresés. Az első egy online orgánumtól: hosszabb projekt keretében veszik sorra a határon túli magyar irodalmakat, interjúkat készítenek az adott régióban élőkkel, művek, elemzések jelennek meg. A sorozat most ér el hozzánk. Adnék-e tanácsot, megírnám-e a bevezetőt? Szelíd hárítás, szabadkozás. Az igazi indokaimat bölcsen elhallgatom, inkább visszavonultságomra hivatkozom – és ajánlok magam hejett 2 alkalmasabb fiatalt: ők üzemszerűen épp ezzel foglalkoznak. Annyit azért elejtek, hogy kritikust, irodalomtörténészt inkább tudok ajánlani, mint szépírót, de nem részletezem. Nem feszegeti felkérőm sem, megköszöni az ajánlást és a mailcímeket.

A második eset kicsit sújosabb. Először is azért, mert jó baráttól, nagyra becsült szerkesztő és irodalomtörténész kollégától, két könyvem kiadójától érkezik – eleve kínosabb a lemondás. Másodszor azért sújosabb az eset, mert nem a régiókat végigjáró sorozatról és nem online publikációról, hanem egy konferenciára készülő (valamejest reprezentatívnak szánt) könyvről van szó, amejben a határon túli régiók + a diaszpórák magyar irodalma kapna bemutatást területenként cirka egyívnyi tanulmányok és a művekből szemezgető miniantológia keretében.

A fejezetek az általános bevezető és egy áttekintő tanulmány után (a felkért tanulmányírók neve szerinti ábécé-sorrendben – de a neveket kihagytam -) a következőket tárgyalják: Kárpátalja, Szlovénia, Vajdaság, Horvátország, Nyugat-Európa, Ausztrália, Amerika, Skandinávia, Felvidék, Dél-Európa, Erdély. Ezen már önmagában is fenn lehet akadni, mert ha – mint a felkérésben szerepel – max. 40.000 karakteres tanulmányokat várnak, az valami irgalmatlan aránytalansághoz fog vezetni, a hatalmas irodalmi múlttal rendelkező Erdély esetében ez áttekintő vázlatra is kevés, ha viszont Erdély kb. 16 könyvoldalt kap, akkor Ausztrália vagy Horváthország legfeljebb egy lábjegyzetet érdemel, Kárpátalja meg egy hosszabbacska bekezdést. De ha a roppant gazdag múltú és jelenű, jelentős szerzők és nagy művek százait sorakoztató régió mondjuk 100 oldalt kapna, akkor sem érdemel a fentebb felsoroltak többsége külön fejezetet. Ez óhatatlanul azzal fog járni, hogy míg a nagyobb irodalmak esetében jelentős alkotók, művek, műhejek kimaradnak vagy alig kapnak említést, addig más régióknál a vékonyka felhozatalt erősen fel kell tupírozni.

Ennél is komojabb aggájom amiatt támadt, hogy lehet-e, érdemes-e a nem-magyarországi magyar irodalmat újra és újra elkülöníteni, egyszersmind az egészet egy kalap alá venni.

Erről ezeket írtam válaszlevelemben:

A határon túliság létezik, de hamis értéktöbblet képzetével párosul

Miközben akár üdvözölhetném is a kezdeményezést (mert magam is úgy gondolom, a határon túli magyar közösségek irodalmával, kultúrájával, nyelvhasználatával foglalkozni szükséges), aközben jeleznem kell, hogy ezeknek az irodalmaknak az elkülönített kezelése számomra mindig problematikus, mert szeretném hinni, hogy literatúránk egységes akkor is, ha területileg tagolt és ez a tagoltság okoz is különbségeket. Én, bevallom, jobban kedvelnék ojan tanulmányköteteket, amejek például műnemeket, műfajokat, stílusokat vagy korszakokat tárgyalnak, és mondjuk a szonettről vagy a posztmodernről szólva azon természetességükben szerepelnek benne a határon túli és diaszpórában élő szonettköltők vagy posztmodern írók. Vagy a magyar gyermekirodalomról szólva legyen természetes, hogy a magyarországiakkal azonos hangsúj esik délvidéki szerzőkre vagy a beregszászi meseírókra. Ezt én egészségesebb megközelítésnek gondolom, semmint hogy ehejett külön – és egy kalap alatt – foglalkozzunk a nem-magyarországi irodalmakkal. A területi tagolást és annak sajátosságait ismerni természetesen szükséges, de énszerintem a fojton ismétlődő külön-tárgyalás hejett hasznosabb lenne, ha kultúránk integráns ágainak tekintve a régiókban születő műveket, ezek megfelelő figyelmet kapnának akár korszakok, akár műfajok, iskolák stb. szerinti tárgyalásokban. Inkább szülessen könyv a történelmi drámáról és abban egyformán jusson saját fejezet Németh Lászlónak és Székely Jánosnak, inkább szülessen könyv a magyar avantgárdról és abban Tolnai Ottó ne kapjon kevesebb figyelmet, mint Petőcz András; stb. Igenis nagyon kell ismerni/figyelni a határon túli magyar irodalmakat és irodalmárokat – viszont egyáltalán nem biztos, hogy rájuk figyelve külön kell tárgyalni őket. Illetve, hogy tovább sarkítsam, ha egy-egy régió (Erdély, Felvidék…) irodalmának a számbavételét még külön-külön indokoltnak is gondolom a közös társadalmi meghatározottság okán, ám az valahogy számomra igen visszás, hogy például a skandinávia, ausztrália és székejföldi irodalmárok csupáncsak azon az alapon kerüljenek egy kalapba, hogy Mo határain túl élnek. Ezen az alapon számba lehetne venni, ad abszurdum, a 40-es cipőméretű vagy kopasz írókat is.

Később még hozzátettem:

A határon túliság persze létezik, és érdemes a figyelemre a minőségi irodalmat művelő író, de én ma már nem tudom elfogadni, hogy ez besorolási, megkülönböztető szempont legyen, leginkább azért nem, mert egy hamis értéktöbblet képzetével párosul (például azt gondolom, hogy ez mentsvár lett a kárpátaljai írók számára, és ha nem működne a kisebbségieket pátyolgató elnéző magatartás, nem alakulna ki ennyi torzulás, hamis kép és hamis önkép). Kányádi, Szilágyi, Tőzsér, Grendel, Tolnai stb. nem szorul eredetigazolásra és teljesen méltatlan elkülöníteni őket Weörestől, Spirótól, Csoóritól, Esterházytól, Parti Nagytól. És persze fordítva is ugyanijen méltatlan.

kárpátaljai magyar irodalomA vízválasztó nem a magyarországi / határon túli között húzódik, hanem a jó író / rossz író és az értékes, jelentős mű / értéktelen, jelentéktelen mű között. Ezeket a vonalakat persze nagyobb felelősség meghúzni, mint a térképen jelölt határok szerint szelektálni.

Én csak torzító hatását látom az úgynevezett lokális érték szerinti minősítésnek. Ez régi vesszőparipámhoz, az ahhoz képest irodalom fogalmához vezet. Egy író ne azért kerüljön bele egy antológiába, ne azért kapjon értékelést egy összegző tanulmányban, mert a saját régiójában mérhető teljesítményhez képest szerepeltetésre méltó, hanem azért és csak akkor, ha az összmagyar irodalom léptékével mérve is jelentős.

Azt tapasztalom, a jelenleg nagyrészt önképzőköri szintet képviselő kárpátaljai magyar irodalom erősen túlreprezentált minden összegző szándékú kiadványban. Ennek kirívó példája a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. irodalomtörténeti összefoglaló és szöveggyűjtemény. Saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26 darab (!). De más esetekben is elég erős az az érzésem, hogy szerzőink többsége sem azért kerül bele fojóiratokba, antológiákba, mert jók az írásaik, hanem mert kárpátaljaiak, mert talán közvetlenül vagy közvetve részesei a több milliárd forinttal támogatott, a határon túli irodalmakba pénzt pumpáló programoknak – így illik valamit fel is mutatni termésükből. Istenem, de mit?!

Például effélét:

Mátyás anyja Prágában

Kárpátaljai ballada

Szilágyi
Erzsébet
Kérvényét megírta,
Tanárság
Terheit
Tovább már nem bírta.

Raktáros
Munkás most
Prága városában,
Fia s a
Nagyszülők
Ülnek otthon hárman.

Olykor, ha
Beszélnek
Viberen vagy Skype-on,
Mindig csak
Azt kéri
Fiától, hogy várjon:

„Nem fizet
Az apád
Gyerektartást, Mátyás,
Tudod, hogy
Utolsó
Részeges és kártyás. […]

…és így tovább nagyon sok versszakon keresztül, teljes fogalmi káoszban. Tőlem távol áll a tekintéjtisztelet és magam is követtem el irodalmi blaszfémiákat, a paródia műfaja is kedvencem, de ez a híg zagyvaság most jó időre újra elriasztott attól, hogy felfuttatott szerzőinktől akár csak szúrópróbaszerűen is olvassak bármit.

Sem misszióként, sem máshogy

A határon túli irodalmak pénzzel való kitömése egyébként érdekes viszonyban áll az említett felkéréssel. Hiába foglalkozna a könyv épp ezekkel az irodalmakkal, hiába tartják majd épp Kolozsváron azt a konferenciát, amejik alkalmából készül, szerzői honort mégsem hejez kilátásba. Így hárító levelemben erre is ki kellett térnem.

A könyviparban és a könyvpiacon hatalmas pénzek mozognak. Üzleti alapon is, meg a NER támogatási rendszerének köszönhetően is, amejnek kiemelt célterülete éppen a határon túli irodalom, kultúra (pl. milliárdokat forgatnak csak az Orbán János Dénes nevével kapcsolatba hozható irodalmi bizniszbe, de hasonló nagyságrendű a kárpátaljai magyar kulturális formációk együttes évi támogatottsága is). Eközben mi ojan felkérést kapunk, amej zárójelben ezt hejezi kilátásba: (Honoráriumot jelen állás szerint sajnos nem tudunk fizetni.) 40.000 karakteres tanulmányt – ingyen? Én a magam szerény módján, de határozottan tiltakozom ez ellen. Nem kívánok jótékonykodni sem a hatalmas pénzeket mozgató könyvipar és könyvpiac területén működő résztvevők, sem az éppen határon túli konferenciákat busás pénzekből szervezők javára. A rendszerek működése közben épp a tényleges szellemi termékek kerülnek háttérbe, épp a szellemi értéktöbblet előállítójától várják el, hogy lelkesedjen, amiért kisemmizik. Én ennek a magam részéről ellenébe szegülök, számomra nem elég motiváló erő a megjelenés dicsősége, mert a szellemi tulajdonnak a könyvkiadásban és rendezvénytartásban történő ingyenes felhasználásával szemben elvi kifogásom van – különösen a jelen támogatási rendszer visszásságainak ismertében.

Felkérőm a válaszában lényegében mindenben egyetértett velem, persze az enyémtől eltérő szempontjait is kifejtve. Megérti, hogy hogy aki az írásaiból él, annak ez rengeteg elvesztegetett idő, „de ez nem is munka, hanem elsősorban egyfajta misszió”.

Ezt válaszoltam:

Lassan 10 éve, hogy nem az írásból élek… A honoráriumok megalázó alacsonyságától pedig azzal a trükkel vettem búcsút, hogy jó ideje már ritka publikációim esetében a kevés honoromat egy menekülteket és hajléktalanokat támogató karitatív egyesületnek utaltatom. „Ingyér” elvből nem publikálok, ragaszkodom a honorhoz és ahhoz, hogy egyenesen mejik egyesülethez küldjék. A misszió és a jótékonyság tehát rendben lenne részemről, csak épp, ahogy írtam, a könyves üzletág és a sokmilliárdos kisebbségi etnobiznisz résztvevői felé jótékonykodni nem kívánok. Elvből és kategorikusan.

Levélírás közben rámtört az őszinteségi roham, így keserűségemet is kiöntve ezzel fejeztem be:

És akkor még egy kört a misszióról. …Szinte bizonyos, hogy 25 évvel ezelőtt én is igent mondtam volna hasonló felkérésre. 1980 körül én bizony feltettem életemet a kárpátaljai magyar irodalomra és a következő 20 évben annyi (részben éppen missziós) munkát végeztem ezen a téren, hogy nem érheti szó a házam elejét. Attól kezdve azonban, hogy a fenntartás nélküli lelkesültségemet a 90-es évek közepétől fokozatosan kezdte felváltani a minőségi teljesítményt elváró-hiányoló-számonkérő – de jobbító szándékú – kritikus magatartásom, attól kezdve, hogy világossá vált számomra, a szovjet cenzurális viszonyok és ideológia szorítás megszűnése, valamint az elszigeteltség megszűnte ellenére irodalmunk nem tud / nem akar kilépni a nagyrészt most már maga teremtette zárványvilágból, nem vesz tudomást a művészeti progresszióról, nem hogy kikecmeregne, hanem még inkább belesüpped a szülőföld-sorsverés-hejtállás-hitvallás-magyarságmegvallás határolta élményvilágba és a közszolgálatként, nyelvművelésként, kisebbségi identitáspallérozásként felfogott irodalom művelésébe, attól kezdve, hogy megkockáztattam a kijelentést, irodalmunknak a provincializmus a legfőbb hagyománya, nos, attól kezdve szembekerültem mindazokkal, akik számára – újságrovatot vezetve, majd két fojóiratot és két kiadói műhejt alapítva – hosszú időn át én biztosítottam megjelenési lehetőséget. Ez részben egybeesett a pájázati rendszer kialakulásával és számomra etikailag elfogadhatatlan módon való működésével, így a 2000-es évek kezdetére-közepére én mindenből kihátráltam (kiadó, lap, rendezvények, irodalmi élet, közélet) és felköltöztem az internetre, ahol szerencsére nem kell kárpátaljai írónak lennem.

1994 és 2006 között tucatnyi hosszabb tanulmányt írtam a kárpátaljai magy.ir. jelenségeiról, műveiről, problémáiról. Ha tetszik: misszióból. Jobbító szándékú (habár alkalmanként igen éles) kritikám leginkább csak indulatokat keltett. Minálunk nem az a hibás, aki rosszul teljesít, hanem aki ezt megírja, rábizonyítja. Fekete bárány lettem – kilovagoltam hát Perzsiából. De érdekes módon tíz egynéhány év után egyesek kezdik fel-felhozni ugyanazokat a meglátásokat, amejekért anno fejemet vették. Nem érzek elégtételt. Nincs nekem már közöm ehhez és nem is akarom, hogy legyen – sem misszióként, sem máshogy.

Családi ünnepek, versírás éjszaka

Rég látott intenzitással zajlik családi életünk. A novemberi alkalmakról már beszámoltam, újév közeledvén ne maradjanak ki a decemberiek sem, mejek során többek között kiderült, hogy öregségemre megtanultam fejben írni verset.

Karácsony, falinaptár, limerickek

ajándék naptárAz idén a szokásosnál is kreatívabb, egyben praktikusabb volt családunk a karácsonyi ajándékozásban. Csönge és Bence nekünk szánt  közös ajándéka vitte el a pálmát. Lányunk egy nagyon mutatós művészi falinaptárat tervezett és nyomdáztatott más-más országokban készült saját fotóinak felhasználásával, szöveg is került mindegyikre: Bencének a képekhez írt pársoros versei. Végiglapozva egybehangzóan állítottuk, hogy a színes falinaptár bármejik igényes képzőművészeti szalonban megállná a hejét – és maximálisan piacképes lenne. De Csönge nem tervez sorozatgyártást: a mű egyetlen példányban készült, csak nekünk.

falinaptár - balla csönge

Csönge falinaptárának áprilisi lapja Bence versével. Kattints a nagyobb mérethez

Koloséktól egy 120 gigás SSD-t kaptam, az ajándéknak az is része volt, hogy a karácsonyi pisztráng-ebéd közben Kolos mellesleg a meglévő rendszerem klónozását is elvégezte, így kinőtt rendszerlemezemről újrainstallálás nélkül minden program működőképesen és összes beállításával együtt átkerült az új tárhejre – és minden remekül működik azóta is!

Kaptunk továbbá egymástól és adtunk egymásnak szép számban könyveket, hangoskönyveket, kiállításra és koncertre szóló jegyeket. Nem maradtak el a téli zoknik és más hordhatóságok (meleg sapkától fürdőköpenyig), akadt társasjáték, saját készítésű szaloncukor és polcra való pár dísz-eszköz is.

És hogy a kedves ceremóniának meglegyen az alaphangulata, én a legelején felolvastam az „aputól mindenkinek” boríték tartalmát: 6 darab szeméjre szóló limericket (ezeket előző éjszaka írtam). Volt is vidámság, kacagás.

Csönge, Éva, Bence, Adri, Piroska, Kolos, Károj és a pisztrángok

Születésnap, nem alkalmi vers

Tegnap Éva születésnapját ültük meg, kicsit szűkebb körben, mert Bence időközben hazautazott. Ezúttal sem volt hiány jól célzott ajándékokban, a sült hal után most a fetával töltött gomba volt a finomság (húsevőknek pujka-saslik).

Én pedig, úgy tűnik, rákaptam az éjszakai versírásra. Ahogy a hat karácsonyi limericket, Éva versét is fejben írtam, lámpaoltás után. Ez korábban egyáltalán nem volt szokásom: nekem írás közben elengedhetetlenül szükségem van a már leírt sorok látványára, hozzáírva és visszafelé javítva dolgozom, piszmogva, cserélgetve a szavakat, betoldva és törölve, elvetve és visszaállítva, újraírva a sorokat, gyakran teljes szakaszokat. Előzetes terv nélkül dolgozó kézműves versíró vagyok és soha nem is jegyeztem meg verseimet, a sok százból alig egyet-kettőt tudok fejből, leginkább a fiatalkoriakat. Egy haiku három soráig terjed az operatív memóriám, szoktam mondani.

Magam is csodálkoztam, hogy 6 darab limericket sikerült fejben tartanom reggelig karácsonykor. Talán az előre adott, nagyon kötött forma segített ebben, gondoltam.

Az Évának szánt vers nehezen indult. Sok tucatnyi kezdeményt elvetettem, míg rájöttem, hogy teljesen el kell rugaszkodnom a születésnapi vers alkalmiságától – meghatónak szánt közhejekben egyikünk sem lelné örömét. A sok suta kísérlet után végül csak megszállt az ihlet, jönni kezdtek a képek burkolt vagy kevésbé burkolt utalásaikkal. Két óra alatt született meg a 16 sor, és az idő fele arra kellett, hogy memorizáljam, ami már kész volt, mert ha nem tettem, mire a második szakaszt megírtam, az elsőt elfelejtettem. Amikor úgy éreztem, rendben van a négy szakasz így, jó párszor elmondtam magamban az egészet tagoltan, ütemhangsújosan:

x – – |  x – – | x – – | x –

– a ritmus segít memorizálni, mégsem voltam teljesen biztos abban, hogy reggelre emlékezni fogok minden szóra.

Emlékeztem. Begépeltem, Kolossal titokban kinyomtattuk. Az első köszöntés-koccintás után felolvastam. Cseppet sem akartam elérzékenyülni, nincs ebben a versben semmi, ami indokolná, mégis elcsuklott a hangom és bepárásodott a szemem. Nem annyira, hogy észre ne vegyem: az Éváé és a Csöngéé is. Hogy mijen érzékenyek ezek a nők…

ezen a parton

miattam maradtál ezen a parton
hiába csábított nyáron a tenger
ojan vagy, akár egy hószagú alkony
mint amit december magának rendel

ojan vagy, akár egy brüegheli álom
szarvasok siklanak meztelen jégen
te vagy a zúzmara didergő fákon
– ijesmi lehetett télen az éden

nincs is már kívüled életem semmi
tied a nyűgöm és tied az élcem
egymásba nőttünk már, mit lehet tenni
akad itt dolgunk még, nem vagyunk készen

miattam maradtál ezen a parton
hiába csábított kéken a tenger
ojan vagy, akár egy francia sanzon
szerelmes kedvében dúdol az ember

2018. december 29.


(tovább…)

Én vagyok a DJ

Nevem védjegyei: a D és a J betű

Eddig a D. betűm felől érdeklődött mindenki, most már a J is méltán lehet az élénk közérdeklődés tárgya. Luca mindkettőre rákérdezett…

…Október végén, november elején nagy családi összejöveteleink zajlottak. Az első futamban először bátyámék családja érkezett meg, majd Csönge és Bence. Ebben az összetételben, így 11-en még soha nem voltunk együtt.

bdk család

Kattintásra nagyobb! Balról jobbra. Felső sor: Bátyám és családja; unokája: Linda; kisebbik lánya: Gabriella; felesége: Adrienn | anyósom: Piroska néni | én magam, Éva. Alsó sor: Kolos párja: Adrienn; Csönge párja: Bence | Kolos; Csönge.

zoltán, lucaAhogy bátyámék elutaztak, Bence nővére, Luca érkezett férjével, Zoltánnal. Most találkoztunk először, de a kölcsönös vonzalom annyira magától értetődő volt, hogy én megismerkedésünk második napján váratlan fordulattal – nem kis meglepetésére – húgommá fogadtam Lucát, jól összekuszálva ezzel a Csönge-Bence tengej mentén kiépülő viszonyrendszert.

dzsko bácsi d. betűje

Giacomo Balla – Dzsako bácsi

Zoltán már első este elmondta, hogy nagyon tetszett neki az Élted volt regénye, ami persze alaposan megérintette hiúságomat még akkor is, ha a címét Zoltán sehogy nem tudta összerakni (kicsit furcsa cím, szó se róla, így ezt a magam hibájának tudtam be). Luca pedig másnap rákérdezett a D. betűmre. Hogy miért és hogy mit jelent. Nekem persze megeredt a nyelvem, elmeséltem, hogy az voltaképp Dzsakó bácsi nevéből ered, legalábbis ezt sejteti a történetet alaposan körbejáró írásom: Dzsako bácsi D. betűje Balla D. Károj nevében, amejben más magyarázatok lehetőségét is említem – ki-ki választhatja a neki legjobban tetszőt.

balla d. károly fiatal. fotóMegpendítettem azt is, hogy a futurista festő, Giacomo Balla fiatalkori arcképe valamejest hasonlít az én hasonkorú  ábrázatomra. Vagy nem.

Aztán még elmeséltem azt is, kolozsvári látogatásunk idején mijen érdekes volt az erdéji író, Balla Károly özvegyének bemutatkoznom (többek között ezért volt szükség megkülönböztető betűre), és tovább csigázva az érdeklődést a fent említett írásban felhozott más lehetséges magyarázatokat szóba hoztam, így azt is, hogy gyerek- és kamaszkoromban igen erős vonzalmat éreztem a természettudományok iránt (redukáltabb formában ez meg is maradt) és ez nagyrészt a Magyar Televízió Delta című műsorának köszönhető. Kiderült, nekik is kedvencük volt. delta, d betűA görög betű iránt kialakult túlzott rajongásomra már nem térhettem ki, végére értünk a sokfogásos ebédnek. De nevem betűi még másnap is szóba kerültek, pécsi kiadóm jóvoltából ugyanis régebbi könyveimből most újra vannak ajándékozható példányaim. A dedikálásba már mindenütt Károj-t írtam, és Luca erre is lecsapott. Mivel vendégeink már elmenőben voltak, nem térhettem ki nyelvészeti fejtegetésekre, így talán a lehető legrövidebb választ adtam arra, miért száműztem még csak nevemből is az elipszilont. Feltűnési viszketegségből – mondtam, és arra gondoltam, ha egyszer majd J betűm történetét is körbejárom egy hosszabb írásban, abban is lesz szabadon választható számos lehetséges  magyarázat. Miért ne lenne az egyik a feltűnési vágy, ha egyszer vallom, hogy különbözni jobban szeretek, mint hasonlítani.

Egy másik értelmezés lehet az, hogy a J-betűt választva alsós tanítónénim kérdésére adtam megkésett választ: Aranka Jurijevna és az elipszilon.


(tovább…)

Aranka Jurijevna és az elipszilon

magyar iskola ungvár

Az ungvári magyar iskola

Elsős tanítónénimre gyakorlatilag nem emlékszem. Sem arca, sem alakja nincs előttem. Amit így utólag nem is értek: 7 évesen mentem iskolába és az első osztájban végig ő tanított. Életem meghatározó élménye kellene, hogy legyen. De nem. Másodikban jött Aranka Jurijevna, és negyedikig vitt minket. Rá viszont eléggé élénken emlékszem, hangjára is külön. Szigorú, sokat követelő, kicsit szúrósnak látszó, de valójában nagyon kedves pedagógus volt; szerettem. Amennyire a kontingens megengedte, jó osztájt nevelt belőlünk, sok erős tanulóval; ki is tartott az erős indítás érettségiig.

Utólag visszagondolva úgy rakom össze a dolgokat, hogy A. J. nem lehetett nagy műveltségű tanerő, és leginkább csak arra tanított meg minket, ami a tankönyvekben volt. Arra azonban alaposan, miközben elvárásai túlmutattak a leckefelmondáson. Nem szerette a biflázókat, sem a strébereket. Igaz, a deviáns viselkedésűeket és az osztáj átlagát lerontó rosszabb tanulókat se nagyon. A húzósakat, önállóan gondolkodókat, másutt szerzett tudásukkal az órán előrukkolókat annál inkább. A gyengék felzárkóztatásávan nem sokat bíbelődött, az erőseket nyomta. Mai fejemmel ezt nem tartom hejesnek. A legsújosabb hiányossága pedig, ami akkor nem igazán tudatosult bennem, az lehetett, hogy nem beszélt választékosan magyarul.

A háború utáni Ungvár egyetlen magyar iskoláját nem lehetett a magyar nyelv fellegvárának nevezni. A tanítói és tanári karban mindig akadtak az oktatás nyelvével hadilábon állók. Ennek oka számos.

Egyik, hogy a szovjet érában egy nemzetiségi iskola a megyei (területi) főnökség szemében kockázati tényezőnek számított, ezért igazgatónak, helyetteseknek, párttitkárnak csakis megbízható és számonkérhető elvtársakat neveztek ki, akikről pontosan tudhatták, hogy párttagkönyvvel a zsebükben igazi szovjet magyarokat fognak nevelni (nem pedig a rendszer potenciális ellenségeit). Sem az ő kiválasztásukban, sem az általuk felvett tanárok megválogatásában nem volt szempont a magas nívójú magyar nyelvtudás. Kis túlzással: sőt. Az iskola főbb emberei közt gyakran ott volt valamelyik orosztanár, aki akkor se nagyon szólalt meg magyarul, ha bírta a nyelvet, és a magyar nemzetiségűek nyelvi identitása sem volt egyértelmű (pl. egy vegyes nyelvű családi származás vagy egy ukrán igazgatófeleség okán).

A másik ok, hogy a fiatalabb káderek már szovjet érában végezték egyetemi tanulmányaikat és természetesen ott oroszul és ukránul tanulták a fizikát vagy matematikát, így az adott tantárgy magyar szaknyelvét egyáltalán nem ismerték. Jó esetben diákjaikkal együtt megtanulták.

A harmadik ok az ungvári magyarok általános nyelvi állapota. Korábban sem volt ez teljesen tiszta képlet, de a szovjet érában nagyon sok minden közrejátszott abban, hogy az igényes magyar nyelvhasználat végképp kimenjen a divatból. Míg Kárpátalja egészére elmondható volt, hogy az asszimiláció nem számottevő (leginkább a szinte homogén magyar falvak okán), ez a városokban, pláne Ungváron másként működött. Teljes nyelvváltásra ugyan nem sok példa akadt, de a fokozatos elmagyartalanodás megmutatkozott szlávos hanglejtésben, orosz-ukrán-ruszin szavak elburjánzó sokaságának a használatban (vettem egy pácska váflit meg egy bulocskát a bufetben), vonzatok eltorzulásában (leadja a vizsgát, megnősült egy nőre, elment beteglapra, csengetek telefonon) és mondatépítésben egyaránt. Jótékony szóhasználattal ezt a szakemberek kárpátaljai regionális magyar nyelvnek nevezik, a nyelvi standardtól való ungvári szintű elkülönbözést figyelve én inkább makaróninyelvet mondanék. Nos: ebből a nyelvi közegből nem sok ojan pedagógus került ki, aki nemhogy a magasabb stíl használatában élen járt volna, hanem legalább a minimális általános (vagyis nem regionális) nyelvi normáknak megfelelően beszélt volna magyarul.

Az oktatás ugyan anyanyelvünkön fojt, de – kevés kivételtől eltekintve – Arany János nyelvét nem igazán volt mód elsajátítania annak, aki másutt (pl. a családban) vagy máshogy (pl. sok olvasással) nem pallérozódott.

Aranka Jurijevna egyik nyelvi fordulatára ma is emlékszem. Amikor negyedikben a nagy honvédő háborút tanultuk (akkor még nagy kezdőbetűkkel kellett írni), szinte minden órán elhangzott, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok valamejik városból kikurgatták a német fasisztákat. Ezt ő így mondta, így tanította. Sztrájkot sem mondott soha, a munkabeszüntetésnek nála strájk volt a neve. Ezen senki nem csodálkozott. Mint ahogy azon sem, hogy nem hívhatjuk őt Aranka néninek, mert ahogy az összes szovjet tanintézetben, úgy a magyar iskolákban is szláv mintára kellett az okítóinkat megszólítani. Ez ojan erősen rögzült, hogy sok évvel az iskola után, ha az utcán összefutottunk, csak úgy zengtek a Márta Mihajlovnák és Joszif Vasziljevicsek. Magyar diák szólította így magyar tanárát.

A mi alsós tanítónénink beszéde tehát nem rítt ki ebből a közegből. Engem is csak a legelején tudott meglepni azzal, hogy amikor privát nyilvántartásába, egy kockás füzetbe is beírta a nevünket (a hivatalos osztájkönyvben cirill betűvel szerepelt nevünk, volt, aki rá sem ismert; mondjuk aki Hegedűs István volt és nem tudta, hogyan szerepel neve az anyakönyvben, amejnek kivonatából az osztájnaplóba átírták, az nem állt fel a névsorolvasásnál arra, hogy Gegegyus Sztyepan. Többek között azért kellett a privát kockás füzet, hogy magunkra ismerjünk.) Nos, amikor ebbe a füzetbe írta be a tanítónéni a saját magunk diktálta magyar nevünket, nálam megkérdezte, azt, hogy Károly, hogyan kell írni, j-vel vagy ly-nal.

Én persze határozottan és önérzetesen mondtam az elipszilont, de ő üresen hagyta a betű hejét: otthon azért kérdezzem meg, hátha mégis j-vel, majd holnap beírja. Okos másodikos nebulóként én akkor ezen eléggé megütköztem.

És több mint ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tanítónénim kéteje ne csak egyszerűen felmerüljön bennem, hanem az ellenkező döntést is meghozzam.

Kedves Aranka Jurievna, én bizony nem elipszilonnal, hanem pontos jével írom a nevemet. Így tessék beírni a kockás füzetbe.

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme