Oresztész odaadással figyelte, hogyan araszol az asztalon, a testével hogyan lép a kis kukac. Ojan, mint egy fél DNS. Mozdulatában már a bebábozódás önkéntes emigrációja, most még utoljára hasonlatos lehet önmagához, még tudja, mit jelent öntudatos kukacnak lenni, kunkori kukacnak az asztal végtelen síkján, ahol értelmét veszti a gömböjűség iránti erotikus vágyakozás, értelmüket vesztik az anyagelvűség tömör testébe vájt kacskaringós féregjáratok, amejeken eljuthatott volna, áthidalva az idő makacs csapdáit, a tapasztalaton túli, a mitikusan fenséges féregi mivolthoz, de időnek előtte kivájták az édeni almából, araszolni belehejezték a sík végtelen laposába, most már nem marad más hátra, mint a bábozódás önhatároló gesztusa, amikor a biztonság sejemszálai között dédelgetheti magamagában az önhasonlóság nagyszerűségét, hogy aztán az idő akaratlan múlásával fokozatosan és teljes bizonyossággal, a bekövetkezés halovány árnyékától elfedetten, asztalon araszoló kunkori mivoltát egyszer s mindenkorra feladva pille formájában szakítsa magát át a születés reciprok lepkehálóján, és könnyűsége lebbenjen tova a sújosan tárulkozó dimenziók felé. Oresztész odaadással figyelte a kukacot, és már látta felröppenni a szűzi káposztalepkét, látta belekeveredni a teremtés végtelenjébe, mint ahogy Solveig esetlen dala keveredik bele a konzervgyár roppant darálógépeinek megrendítően otromba igazmondásába.
Amikor megtanult úszni az árral
Epizódok egy regényíró életéből
Balla D. Károj
Amikor megtanult úszni az árral
A szláv nyelvek rejtelmeivel másodikos kora előtt nem került közelebbi ismeretségbe. Családjuk, bátyja nősüléséig, egynyelvű volt, apja ugyan jó nyelvérzéke okán és magas hivatala miatt házon kívül sokat és szívesen beszélt a többségi nyelveken, de otthon nemigen vette szájára azokat a szavakat, amejek a fennálló rendhez való igazodására emlékeztették; ha mégis elhagyta idegen szó a száját, az legtöbbször egy latin közmondás vagy valami ízes német kifejezés volt. Anyja a saját nyelvén kívül egy külön bejáratú, egyszeméjes szláv keveréknyelvet alakított ki a családon kívüli kommunikáció számára (ebben nem használt nemeket, viszont voltak saját képzései, a sárgára azt mondta, hogy zsóter, a forróra, hogy kipjacsok.) Kétszeméjes nyelvük is volt, ezt a majdani regényíró kettejük szórakoztatására alkotta meg még az iskolás idők előtt. Kedvenc délelőtti tartózkodási heje ekkoriban a konyhaasztal alatt volt, itt ezen a nyelven társalgott ott lakó kis manóbarátaival, és ebédet főző anyját, hogy ellenőrizze, figyel-e, időnként kikérdezte az aznapi új szavakból. A manó-nyelv néhány kifejezését negyven évvel később meg is örökítette regényében.
A szülői házban így hát nem ragadt rá semmi a szláv nyelvekből, és szűkebb-tágabb ismeretségi körükben is alig akadtak, akikkel saját nyelvén ne értethette volna meg magát. Az egyetlen idegen kifejezés, amit utcabéli gyerekektől közös játszás közben megtanult, az volt, hogy Kulyko bude vázsiti? – ezt, tapasztalata szerint, akkor kellett mondani, amikor a játékmérleg serpenyőjére rátettek valamit, hogy a játéknehezékekkel megállapítsák a súját. Érdekes módon ennél egyszerűbb dolgokat, alapvető szavakat sem tanult meg, még a testrészek vagy a labda, autó, baba nevét sem. Annak sem volt tudatában, hogy a más ajkúak két, vagy inkább három különböző szláv nyelvet használnak (a Kulyko bude… épp a több nyelvjárási változattal rendelkező harmadikhoz tartozott, az utcabéli gyerekek felmenőinek születési hejétől függően a kezdő szó lehetett volna kilyki vagy külyko is), és ő mindig egy számára teljességgel felfoghatatlan univerzum távoliságát érezte, valahányszor mint elvárás fogalmazódott meg vele szemben bármiféle érthetetlenségnek (köszönés, megszólítás stb.) az elsajátítása és megfelelő alkalmazása. „Ennek a néninek majd köszönj úgy, hogy Dobrij deny!” – kérlelték nem egyszer, amire ő dacos Kezicsókolom!-mal reagált.
Szülei kicsit tartottak attól, mi lesz majd másodiktól ősszel az iskolában. Amejben hősünk anyanyelvén fojt ugyan az oktatás, és elsőben nem is volt más dolguk, mint hogy ezen az egy nyelven írni-olvasni (meg persze számolni) rendesen megtanuljanak – de jaj, majd másodiktól…
Hősünk csupa ojan gyerekkel járt együtt, akik már akár a bölcsődében, de az óvodában mindenképp megtanulhatták azt, amit szemérmesen nem államnyelvnek, hanem az ország népei érintkezési nyelvének hívtak, így nagy előnyben lesznek vele szemben akkor, amikor majd előkerül a másodikban Устный русский язык nevű tankönyv és az abban látható képekről kell majd tudni valamit mondani azon az érthetetlen nyelven.
Megszégyenítő hátrányban lesz, ő, a legjobb tanuló, csak azért, mert bölcsődébe nem adták a szülei, és óvodába is csak egy hétig járt. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek mindenféle hülyeséget játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszéjbe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve rohant hazáig.
– Mi történt, kisfiam, bántottak?
– Igen, azt akarták, hogy ott ebédeljek velük!
Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen hejzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig. A hátralévő délelőttöket egyre nehezebben vészelte át, és amikor egy hét után éjszakai rémálmából ébredve hisztériásan azt zokogta, hogy nem akar óvodába menni, szülei megkegyelmeztek neki, kivették.
Ám azóta eltelt két év, már iskolás, elvégezte az elsőt, ősszel kezdődik a második – csak fel kellene szednie valami nyelvtudást a nyáron. Ez köjöktársaságban menne a legkönnyebben. Ha utcabeliekkel nem sikerül, mert mindig csak Péterkével játszik, a többiekkel nem jutott túl a Kulyko bude vázsiti?-n – akkor megy majd másképp…
Hetekig áradoztak neki a szülei: mijen jó lesz majd az a táborozás ott a hegyekben, kis házakban lakik a sok gyerek, ojan lesz, mint egy hosszú kirándulás…
…A pionírtáborból nemcsak nyelvi nehézségei miatt akart haladéktalanul, alighogy szülei otthagyták, hazatérni, hanem sok egyéb miatt is. Ehetetlennek találta az ebédre és vacsorára feltálalt ételeket (egyedül a reggeli volt ismerős: vajaskenyér), ostobaságoknak a közös játékokat. Ráadásul, amikor a délutáni kötelező alvás szigorú szabáját megszegve olvasni próbált, elkobozták a magával hozott könyvet, így nem maradt az idegenségben semmi menedéke.
Már a második napon levelet írt haza (apja jó néhány előre megcímzett és felbéjegzett borítékot hagyott számára), és rá kellett döbbennie: egész addigi ottléte alatt ez volt az egyetlen kellemesnek mondható elfoglaltsága. (A levélben kertelés nélkül megírta, hogy neki itt nagyon rossz, jöjjenek érte.) Ezt egyébként, az írás keltette kellemes érzést, aztán élete végéig nagyjából megszakítás nélkül tapasztalta.
A harmadik napon írt levelében ironikusra vette a figurát, még karikatúrát is rajzolt bele – önmagáról. A torz arc a felirat szerint ezt mondta: Ma is kása volt ebédre. Fúj! Szülei jót nevettek a dolgon, azt hitték, sikerült fiuknak beilleszkednie az idegen környezetbe, holott a levél hangneme csupán a stílusgyakorlat kedvéért ütött el a korábbi komor hangvételűtől. Hősünk továbbra sem szűnt meg gyűlölni a tábort és roppant módon vágyott haza.
A negyedik napon végképp elege lett az egészből. Kísérletet tett a szökésre, de a tábor kapujában posztoló nagyobb fiú azonnal lefülelte, kicsit seggbe is rúgta, hogy elvegye kedvét a kiszökéstől (azt persze hősünk végig sem gondolta, hogy a hegyvidéki kis településről hogyan keveredett volna haza…). A kudarctól és a farbabillentés megalázó tényétől indíttatva ekkor bosszút forralt – szülei ellen, akik ijen szörnyű hejre hozták, és többszöri levélbéli kérésére sem jönnek érte. Tollat ragadott, és senki másnak: a nagyanyjának írt panaszos sorokat. „Tessék megmondani anyuéknak, hogy azonnal jöjjenek értem, mert nem bírok itt lenni.” Sejtette a levél hatását és nem is csalódott; a magának matriarchális jogokat vindikáló grószi magából kikelve kérte számon a szülőkön: hogyan merészelték az ő szerelmetes unokáját ijen borzalmas hejre bedugni. A számonkértek hiába hebegték, hogy a szerelmetes unokától tegnap jó hangulatú vicces levelet kaptak, meg különben is ideje lenne kis önállóságot tanulnia és nyelvet gyakorolnia, nem élhet örökké családi rezervátumban… Ám a verdikt ellen nem volt apelláta. Alig tudták kikönyörögni: ne azonnal, csak másnap utazzanak érte.
Közben, az ötödik és hatodik naptól kezdődően, anélkül, hogy bevallotta volna magának, hősünk kezdte magát kellemesebben érezni a táborban. Ebben több tényező is közrejátszott. (tovább…)
Amiről szólani szerettem volna volt
Dr. Kállay O. Béla laudációja
A komplex létezés esztétikája
avagy amiről szólani szerettem volna volt
Elhangzott Balla D. Károj Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-albumának bemutatóján
Tisztelt egybegyűltek! Engedjék meg, hogy két bejelentéssel kezdjem jelenésemet. Mindkettővel a jeles író emléke előtt szeretnék tiszteletlenkedni.
Az első, hogy mivel az itt bemutatandó, határozottan túlzott méretű, mondhatni gigantomán albumnak az alcíme ez: Ünneprontás minden időben, én sem kívánok ünnepi orcát ölteni, mint látják, ünneplőbe sem öltöztem, az a kopott és térdemtájt kicsit sáros nadrág van rajtam, amiben kertészkedni szoktam, seszínű zubbonyom sem mai darab, és kicsit olajszagú, mivel ez autószerelő ancúgom; nyakkendőt ugyan kötöttem, de a derekamra, a nadrág alá, hogy a klottgatyám le ne csússzon. Nem tekintem tehát ünnepinek ezt az alkalmat, ha önök mégis, akkor talán sikerül elrontanom.
A második bejelentés, hogy a szerzőnk által írásaiból száműzött el-ipszilont erre az alkalomra itt és most vissza kívánom csempészni, és, talán mint észrevették, minden lehetséges előfordulásnál palatalizált l hangot ejtek. Szövegemben én sem írtam el-ipszilont, viszont nyelvjárásiasan dafkéból kiejtem ott is, ahol nem kellene. Bevallom, ezt hetekig gyakoroltam egy logopédus segítségével.
Fojtatnám azzal, hogy lelkek búvárlásába alámerülő kicsinységemhez képest nagyságokhoz illő módon sokáig kérettem magam, míg elfogadtam a Mindenkönyvek, azaz a Liber-All Kiadó megtisztelő felkérését, hogy laudációt tartsak Balla D. Károj Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-albumának ungvári bemutatóján. Vonakodásom fő oka az volt, hogy túlságosan is jól ismertem az immár szövegállománnyá virtualizálódott szerzőt, lévén szellemi téren közelebb álltunk egymáshoz, mint az itthez a messze, közelebb, mint az otthoz a közel, így nem tudhatom tárgyilagosan szemlélni szerzőnk munkásságát és műveit; vagyis eszményeink csereszabatos volta óhatatlanul elfogulttá tesz BDK iránt – és haránt.
Korábban hiába biztosított a Kiadó, hogy ezt az elfogultságomat is nyíltan megvallhatom majd itt, az impozáns ungvári kultúrpalota Archipenko-termében, sokáig mégsem adtam be a derekamat a ruhatárba. Annyit ígértem csupán, hogy mielőtt végleges választ adnék, újraolvasom a teljes szövegalbumot – amej akkor még kéziratban látenskedett.
Ahogy pedig egyre méjebbre hatoltam a posztmodern textusokba, a mérleg mind erősebben billent az igenlő válasz felé. Az utolsó lökést végül A halálkontextusban megalkotott komplex létezés című záró esszé filozofikus futamai adták meg… Ekkor fordultam a Kiadóhoz azzal a javaslattal, hogy ennek a szerintem egyedülálló – minek is nevezzem – pszichológiai halálcsíziónak – hangsújosabb hejet kellene kapnia a kiadványban. Elképzelésem megértésre talált, és találkozót szerveztek számomra a könyv műszaki szerkesztőjével, Lloyd al Bakarral, aki már első találkozásunkkor tanúbizonyságát adta szakmai rátermettségének, találékonyságának. Ötlet követett ötletet, egyeztettünk a borítót is tervező Arabella Dolýk művészeti szerkesztővel, aki a számos illusztráció okán amúgy is album-jelleget szánt a kiadványnak; ez nekünk is kapóra jött – így sikerült közösen kimunkálnunk ennek a kötetzáró fejezetnek a végleges arculatát, formáját, részben a kötet egészét is meghatározó, felettébb túlzó és elnagyolt mijenségét, összhangban BallaDé nyihogó vesszőparipájával, a komplex létezés esztétikájával.
Ezek után talán érthető nemcsak az, hogy erre a könyvre már nem tekinthetek úgy, mint valamej tőlem idegen, távolból szemlélt szellemi torzszülötte, mint ahogy világossá vált az is, laudációmban nem térhetek ki a kötet javát kitevő előző ciklusokra. Bizonyosra veszem ugyanis, hogy ezek értékelését kiváló kollégáim szóban vagy írásban sorra megteszik itt a bemutatáson vagy későbbi kimutatásokban.
Gyakori szakmai konzultációink alapján pontosan tudom például, hogy az életmű egyik legjobb ismerője, a jelen kötetet is szerkesztőként jegyző Markovits Teodóra az Inter- és szoNETt cilus opuszait fogja kiemelni a végső feledésből, és nem véletlenül: ez az összeállítás méltán nevezhető az album sújponti részének, terjedelme és tartalma alapján sokáig magát a kötetet is ezen a címen emlegettük. Ugyanígy meggyőződésem, hogy értő ítészek fogják sorra venni a gyerekkori élmények és családi események fejezeteit (Egy majdani regényíró kalandjai a forrásvidéken), végeznek majd méjanalízist és magasröptöt, következtetést vonnak, eredményt adnak össze, nézetet osztanak és érveket szoroznak. Polémiák övezik majd a liberális eszmények bűvöletében írt politikai-közéleti cikkek sorozatát, lesznek egyetértők és kétejt támasztók, vélhetően hallunk majd fel- és megháborodott hangokat… Mindezt meghagyom hát a kollégáknak, én inkább a valós és imaginárius elemekből álló komplex létezés esztétikumáról szeretnék szólni.
Illetve csak szólani szerettem volna volt, mert szabott időm lejárt sörözni a kocsmába, így mielőtt ezt tenném magam is, végezetül még annyit, hogy az életmű-album visszaható erővel bír lenni és bizonyos mértékben újrastrukturálja a BallaDé mögött hagyott szövegkorpusz egészét, minek következtében például a korai verseket és novellákat is már posztként (posztumuszként és posztmodernként) olvassuk, holott ezek még nagyon is prae alkotások, így egyszerre van jelen a pré és a post, BDK maga így lesz egyfajta anakronisztikus prépost, életműve pedig, mint valami gigantikus szellemi mátrix, éteri sistergéssel saját hamvaiba főnix.
Bűvös vadász a Verhovinán
Tavaj elég részletesen beszámoltam a téli ünnepkör idején esett családi eseményekről, az idén ezt elmulasztottam. Utólag annyiról azért beszámolok, hogy két kulturális adósságomat törlesztettem ez idő tájt.
Bűvös vadász
Legalább két évtizeden át kínzott a vágy, hogy Enyedi Ildikó káprázatosan szép filmjét, a Bűvös vadászt újra megnézhessem. Nem sokkal bemutatása után, valamikor a kilencvenes évek derekán láthattam moziban, Budapesten, ahogy pár évvel később a Simon mágust is. (Akkoriban sok szervezői, kiadói, alapítványi intézni valóm akadt a magyar fővárosban, a hivatali idő végeztével jött az esti mozizás, eleinte főleg egyedül, később, amikor a gyerekeink mellől már könnyebben elszabadulhatott, Évával is rendszeresen. Bő évtizeden át naprakészek voltunk ezen a téren, minden új filmet láttunk: a körúti Művész Mozi szinte zarándokhejünkké vált.)
Enyedi Ildikó mindkét alkotása méjen meghatott. Ez túlmutatott a vizuális és művészi-esztétikai élményen, utóbbit, ha elég erős volt, képes az ember később is felidézni: látja a képeket, visszapörgeti az emlékezetes jeleneteket, összerakja a motívumrendszert, hejükre teszi a szimbólumokat, megért összefüggéseket, jelentéseket, közelébe férkőzik a mű titkainak, felfejti méjebb rétegeit, felfogja filozófiáját. Tudja, hogy miért tetszett annyira. Az intellektuális élmény elraktározódik, akár évtizedekre.
Nem így az érzelmi átélés. Az már másnap is felidézhetetlen. Ahhoz újra látni kell a filmet, újra alá kell vetnünk magunkat az összhatásnak.
A Simon mágussal szerencsém volt, később többször is elcsíptem a tévében, és amikor ez már lehetségessé vált, egy élvezhető minőségű digitalizált verziót is beszereztem. A Bűvös vadászt azonban az első alkalom után sem a tévében nem láttam, sem a virtuális térben nem akadtam rá élvezhető minőségben. (Egy szemet rontó, nagy képernyőn élvezhetetlen kópia most is elérhető videómegosztókon, letöltőhejeken). Persze talán nem igyekeztem eléggé, azért talán lett volna útja-módja… Évának viszont épp elégszer áradoztam róla, többek között akkor, amikor a Testről és a lélekről csodáját nemrégiben együtt élhettük át a képernyő előtt.
Gyerekeink mindig roppant leleményesek voltak abban, mijen karácsonyi ajándékkal lepjenek meg minket. Csöngének ezúttal is jó ötlete támadt…
A Budapesten számomra kikölcsönzött és ajéndékként megkapott videókazetta láttán az első kitörő örömön túl azonnal aggódni kezdtem: de hát nincs használható videómagnónk. Pedig volt. Nem gondoltam volna, hogy kb. 12 év használaton kívüliség után sikerül elindítani! A csatlakoztatással akadt kis gond, de Bence végül megoldotta. Nézhettük családilag kedvencemet.
Megérintett most is, ahogy legelőször, bár ez kicsit más volt. Akkor felkészületlenül ért ez az érzelmi töltés, el is varázsolt teljesen, az utolsó jelenetsor katartikus ereje teljes valómat áthatotta – most azonban már okosan fel voltam készülve, hiszen tudtam, mi vár rám, így a spontán ujjongó öröm picivel gyengébb lett, egyben gazdagabb is, mert benne volt a mostani hatáson túl annak a régi letaglózó élménynek az újraélése is. A felhőtlen, teljes énemet bekebelező intellektuális élvezetbe pedig kis kívülállás, sőt, kevéske kritika is keveredett. Észlelni véltem a film bizonyos gyengeségeit, pár túlexponált jelenetet, túlzó szimbólumhalmozást. Viszont felfedeztem a film finom humorát, a szép és megható mögött végig ott incselkedő iróniát – ezt korábban vagy nem fedeztem fel, vagy emléke már végképp elhalványult.
Azt kifejezetten érdekesnek találtam, hogy a jelenetek, fordulatok, vissza-visszatérő motívumok többségére jól emlékeztem, holott maga a cselekmény húsz egynéhány év alatt már teljesen elhalványult.
Csöngéék visszavitték a kazettát a kölcsönzőbe, én pedig örültem, hogy a fizikai létezésből kiemelt emlékkópiáról letörölhettem a port kedvenceim legbecsesebb polcán.
Verhovina madarai
Már a könyv megjelenésekor csóváltuk a fejünket, jóindulatúan, de kicsit irigykedve: Bodor Ádám elírja előlünk Kárpátalját. Olvasni akartuk azonnal, de aztán csak halasztódott. Meg picit talán féltünk is: A Sinistra körzet zseniális világát aligha lehet überolni. De most ez a könyv is ott díszlett az ajándékok között – épp ideje bepótolni ezt a mulasztást. És hogy tejes legyen az ajándékhalmozás: Évától két tetszőleges könyvnek a felolvasására szóló vállalását is megkaptam karácsonyra, így december végi, január eleji estéinket nem a fekete Ungváron, hanem az éjszakánként fehéren villódzó havasokban, Bodor Ádám Verhovináján töltöttük. Hogy a névegyezéseken túl a valóságostól ez miben és mennyire különbözik, azt fölösleges firtatni, a lényeg az, hogy Bodor szereplőinek jól sikerült belakniuk ezt a tájat. Számunkra egyáltalán nem volt idegen ez a végletekig abszurd, a képtelenségig lepusztult és kiüresedett, ugyanakkor hejenként költői emelkedettségű világ. Ismerjük, ha nem is épp ott a hegyekben, és nem is épp ijen körülmények és emberek között élünk – ez mégis a mi groteszk világunk, a mi toposzaink és archetípusaink. Otthon vagyunk benne, otthon vagyunk Bodor szövegeiben. Úgy húzzuk magunkra ezt a Verhovinát, mint szúrós, durva, bűzlő darócpokrócot, amej felsebzi a bőrt és émejíti a gyomrot, mégis megmelegszik alatta a lélek.
A létezővé nagyított hiány
Ez az írásom 2010-ben jelent meg a Litera portálon. Most azért közlöm újra, mert a Facebookon újraaktiváltam a Ludus csoportot, ahol is furfangos feladványokkal szórakoztatjuk egymást, és én aktuális rejtvényemben épp legkedvesebb filmem, a Nagyítás címét vártam megfejtéskén. Az újrapublikálás további okai: az eredeti hejen a szövegbe ágyazott három videórészlet közül kettő már nem érhető el (itt újakra cseréltem ezeket), no meg: akkor még használtam az elipszilont – hadd legyen elérhető ez a kis írás javított :) formában is.
Balla D. Károj
A létezővé nagyított hiány
Semmi más, csak a Nagyítás (Blow-Up, 1966) juthat először eszembe, ha kedvenc filmemről kérdeznek. Eközben persze fájó szívvel le kell mondanom Tarkovszkij Stalkerjéről, Tarr Béla Kárhozatáról, Fellini Amarcordjáról és 8 és féljéről, Huszárik, Bódy Gábor, Szabó István, Makk Károj, Bacsó Péter, Sándor Pál, Enyedi Ildikó emlékezetes munkáiról (és ez csak egy szűkített lista volt), de Michelangelo Antonioni filmje, mint valami első szerelem élménye, kiragyog kedvenceim közül.
A Nagyítást kamasz koromban láttam először, Veszna típusú fekete-fehér televíziónkon, apámék hálószobájában (és mellesleg a Szovjet Birodalom peremén). Nyolc körül nálunk általában lámpaoltás volt, s mint ritka későesti tévézéseimet általában, ezt is hosszú rimánkodás előzhette meg, anyám szívét volt könnyebb meglágyítanom, bólintott, mire apám bosszúsan behúzta alkóvjuk függönyét és tüntetőleg el is aludt mögötte, én meg hallgathattam a Herbie Hancock kísérőzenéjébe oltott hortyogást. De nem zavart a sajátos háttérzaj, mint ahogy az sem: a film készítőiről akkor semmit sem tudtam még, s fogalmam sem volt arról, hogy mikorra a magyar televízió bemutatta, addigra nyugaton már kultuszfilmmé is vált. Én csak néztem lenyűgözve, már első kockái megfogtak, hogy aztán egyre inkább magával ragadjon a látvány, és a végén ne tudjak felkelni a fotelből: az utolsó képsor ojan élményhez juttatott, amejet ma is meghatározó jelentőségűnek gondolok.
Akkoriban én is fotóztam, így nem esett nehezemre a főhős Thomas hejébe képzelnem magam, még ha nekem nem is volt ojan műtermem, ahol hölgyvendégeket fogadhattam volna.
Ám az erotikus jeleneteknél is jobban megkapott az a rocktörténetileg is kuriózumnak számító jelenete a filmnek, amejben Thomas betéved egy Yardbirds-koncertre: a hangszerrombolás elemi élménye elzárt világunkban engem sehonnan máshonnan nem érhetett el, csak ebből a filmből.
De volt valami, ami a fedetlen női kebleknél és a megszerzett, majd eldobott rajongói trófeánál is jobban felizgatott: a lefotózott rejtéj, a sokszoros nagyítások révén megfejtett gyilkosság. Azóta is, ha borzongani támad kedvem, semmi mást nem kell felidéznem, csak a londoni Maryon parknak az esti hangulatát… Ahová aztán hősünk másnap visszatér hullát keresni, de nem találja,
viszont távoztában valami egészen mással találkozik: a film legelején egyszer már felbukkant bohócruhás alkalmi pantomimművészek kezdenek önfeledten teniszezni – ütők és labda nélkül.
Alighanem a filmtörténet egyik legismertebb és legemlékezetesebb jelenete ez: a csak a kézzel fogható (és lefotózható) valóságban hívő Thomas a megjelenített, eljátszott fikció kényszere alatt megválik földhözragadtságától, felveszi a gyepről és visszadobja a várakozó játékosoknak a rácson túlütött, nem létező labdát.
Minden bizonnyal szerepe van ennek a jelenetnek abban, hogy nekem egyik vesszőparipám lett a művészileg megalkotott semmi, a láthatóvá tett hiány: novellát, esszét, regényfejezetet szenteltem a kérdésnek, sorolva és elemezve a példákat a görögök mitológiájától Malevics Fekete négyzetén és Örkény Üres lapján át Cage 4:33-áig. Sőt, némi túlzással, sok éven át írt Szembesülés c. könyvem sem egyéb, mint egy hiányzó, meg nem írt regény megjelenítésére tett kísérlet. Kétes, hogy az én próbálkozásom sikeres volt-e, de hogy Michelangelo Antonioni mester ebben a pár percben piedesztálra állította az alkotó képzeletet, az bizonyos. Nekünk, földhöz ragadtaknak, nincs is más dolgunk, mint hogy labdaszedegetőjének elszegődjünk.
Szűrös Mátyás a krédóban
Pontosan 30 évvel ezelőtt ezen a napon, azaz 1989. október 14-én avatta fel Beregszászban Illyés Gyula mellszobrát Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke. Az alábbi írás, amely az esemény előzményeiről és a Hatodik Síp indulását is érintő körülményeiről szól, a Litera portálon jelent meg augusztusban annak a Privát rendszerváltás c. sorozatnak a részeként, amelyben egy-egy korabeli fotóhoz kapcsolódóan írták meg a szerzők visszaemlékezéseiket. Én ezt a képet választottam (rákattintással nagyítható):
Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brigádjának vezetője; Dalmay Árpád, az Illyés Klub alapítója és vezetője, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán/ruszin költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője, az ungvári hungarológiai központ igazgatója; Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási pártlap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere; Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, a Magyarok Világszövetségének titkára; Nagy Gáspár költő.
Balla D. Károj
Szűrös Mátyás a krédóban
Kilenc nappal azelőtt, hogy kikiáltotta volna a Magyar Köztársaságot, 1989. október 14-én Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke Beregszászban felavatja Illyés Gyula mellszobrát, mejet a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista brigádja ajándékozott a kárpátaljai városnak.
Még javában áll a Szovjetunió, uralkodik a kommunista párt, csaknem két évvel vagyunk a moszkvai puccskísérlet és a független Ukrajna kikiáltása előtt előtt – és bő fél évvel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) megalapítása után. Gorbacsov peresztrojkája ugyan alaposan szétzilálta a diktatúrát, de azért nem számít szokványosnak egy ennyire egyoldalúan magyar vonatkozású esemény. Illyés szeméje is kelt némi feszültséget (lévén az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi egységének megteremtését szorgalmazta, amivel szembement a román-magyar, szovjet-magyar stb. barátság alapját képező politikai elhallgatással), meg hát diplomáciailag sincs a dolog teljesen rendben, az egyik legmagasabb magyar közjogi méltóság nem kap itteni részről méltó országos partnert, sem Moszkva, sem Kijev, de még Ungvár sem képviselteti magát, a heji hivatalos erőket a szovjet kommunista párt beregszászi járásának első titkára (Veress Gábor, lásd a fotón) és Beregszász polgármestere (Pataki István, lásd a fotón) képviseli (míg egy évvel később az ungvári Petőfi-szobrot Göncz Árpád köztársasági és Leonyid Kravcsuk parlamenti elnök avatja fel közösen).
Na meg hát itt van ez a sörgyári szocialista brigád, mint adományozó… (tovább…)
Fagocitátum: oktatási módszer lett szövegtechnikámból
Mi a fagocitátum-eljárás?
A fagocitátum egy általam kitalált és alkalmazott szövegalkotási eljárás, illetve ennek eredménye, vagyis az a szöveg, amej egy induló mondat (mint idézet) körbeírásának többszöri ismétlésével jön létre. Alig hihető, de ötletem bevett pedagóiai módszerré vált, számos tankönyvben, feladatgyűjteményben szerepel nevem említésével – vagy inkább anélkül. Ezt csak most, 12 évvel a projekt kidolgozása után tudtam meg.
Az eredeti blogbejegyzés keresettsége
Régebbi és ritkán használt blogjaim látogatottsági statisztikáit nem túl sűrűn böngészem méjrehatóan, így csak nemrégiben tűnt fel, hogy 2007-es projektem oldalára elég sokan érkeznek a Google felől a fagocitátum kulcsszóra keresve. Elsőre elsiklottam efelett, gondolván, hogy mivel ez csupán az én játékos szókreációm (fagocita+citátum), nyilván a kutya sem keres rá, inkább csak félregépelhették páran a fagocita szót. Ám következő alkalommal még nagyobb forgalmat tapasztaltam, rákerestem hát magam is a projekt nevére – és nem hittem a szememnek.
A kulcsszóra adódó 300 találat közül csak az első kettő vezet hozzám (és még pár sokadik), a többi nagyrészt oktatási anyag, módszertani leírás, leginkább pedig diákoknak szóló feladat, pl.:
- Írjátok körül fagocitátum eljárással az elbeszélésből kiemelt mondatot!
- Fagocitátum technikával írjunk közös mesét!
- Kíváncsian várjuk, vajon írtatok- e fagocitátum novellát?
- Válasszatok az olvasott részletek közül, és próbáljátok ki a fagocitátum nevű kreatív szövegalkotó játékot!
És hasonlók tucatszám. Eszerint
az általam kitalált szövegtechnika bevett oktatási eljárássá vált
aminek örömére azonnal készítettem egy terjedelmes összefoglaló weblapot, ahol is
minden megtudható a fagocitátumról,
így az is, hogy a sima említésekkor a nevemet, mint ötletgazdáét, általában nem tüntetik fel, ám van, amikor mégis (pl. az Örkény Színház 2017-es pájázatában), a részletesebb leírások közül kettőben kaptam lábjegyzetet vagy zárójeles említést.
A fagocitátum leírása nevem említésével Pethőné Nagy Csilla fogalomtárában
Interjú a Literán Balla D. Károjjal
Balla Csönge fotója
Ez az interjú a nyár közepén jelent meg a litera.hu portálon. A kérdéseket Jánossy Lajos és Nagy Gabriella tette fel írásban, én ezekre adtam, ugyancsak írásban, hosszú és a szó minden értelmében kimerítő válaszokat, párszor viszont röviden, a kérdést megkerülve reagáltam. Több helyen éritek kényes témákat, akad ojasmi, amivel kapcsolatban most fogalmaztam meg először ijen pontosan és aprólékosan a véleményemet. | Külön öröm volt számomra, hogy a szövegemet évekkel ezelőtti Vers a falon projektumom darabjai tették elviselhetőbbé. A képek kattintással nagyíthatók. | Az eredeti közléstől csak az utólag adott alcímek, néhány link és a képszövegek tekintetében tértem el.
A Litera leadje:
…a szolgálatos irodalom, szolgáljon bár ideológiát, kisebbségi érdeket, bármit, szerepbe merevíti az alkotót. A művészet a szabadság dimenziója, a belső indíttatások kibontásának, a fantázia szárnyalásának, az alkotói innovációnak, kreativitásunk kiélésének a lehetősége. – Az Ungváron élő költőt, írót, Balla D. Károjt* kérdeztük.
Saját kiemelésem:
Kárpátalja magyar szellemi élete egyáltalán nem elszigetelt, mert teljes nyomorító sújával rátelepedett az anyagiakkal nem fukarkodó NER. Kárpátalján ma nincs független magyar értelmiségi réteg, független gondolkodó se nagyon. Minden politikai, társadalmi, szakmai intézmény, szervezet, csoport; az oktatás, a kiadók, alapítványok, a médiumok – mind-mind ugyanabba a pénzellátó rendszerbe vannak becsatornázva. És amejik csatornán a pénz jön, ugyanazon érkezik az ideológia.
Balla D. Károj: A szépírónak nem dolga hagyományt ápolni
A diktatúrákban létező (inkluzíve megjelenő) irodalom közismerten komoly politikai „szereplő”; a hatalom ellenőrzi, a közönség a sorok között olvas. Ekképp az esztétikai jelleg némileg másodlagossá is válik. A kárpátaljai irodalom, ha jól értelek, és bizonnyal túlzok, de az elnyomott kisebbség egyben tartásában vállalt szerepet. Nem csekély vállalás. Hogyan élted meg ezt az akkor beláthatatlan időszakot, mi volt a stratégiád?
A meghasonlás stratégiája
Amikor kamaszként az irodalom közelébe keveredtem, dehogy volt nekem stratégiám, pláne kisebbségi. Apám hivatása inkább taszított, én fizikus akartam lenni, egyebek mellett ez a pája azért vonzott, mert a képleteknek nincs nemzetisége. Ha tehát mégis akadt valami szeméjes stratégiám, az a magyarság ügyeiből való kimaradás volt, ennek szándékával lettem egyetemi hallgató, az egzaktságtól és univerzalitástól megrészegülve csüggtem a tudományok édes emlején, esti tagozatos fizikusként munkahejemül is egyetemi labor adódott, a kalkogén amorf félvezetők technológiai szentéje.
Irodalom? Hát persze, én inkább olvastam, mint fociztam, és verset is írtam már korábban, iskolai faliújságba nőnapit, ballagásra búcsúztatóst, de csak úgy is, mint minden kamasz, szerelmeset leginkább, később meg szójátékos blődliket, egész csokorra valót: „Betoppan a kába bába / a várószobába: / Szép utóda jött világra / szép dundi giliszta / és már a póját is kihízta”; meg morbidabbakat: „Látok berekedt embereket / húst húznak hiénának, hiúznak / hátukat hasítja holló / halálra hülledve kérdik / hol jó?”. Ezeket, többszöri unszolására, apámnak is megmutattam. Ráncolta a homlokát, aztán a hiénás-hiúzos fölé odaírta címnek, hogy Gyarmatok, és saját anyagaival együtt átadta a Kárpáti Kalendárium szerkesztőjének. Az még, biztos, ami biztos, beleírta a múlt századokban sort.
Azt vedd alapul / ami a réteg alatt / rejtőzve lapul. | A fotók Balla D. Károj Vers a falon című projektjének darabjai – Forrás: BDK-blog
A szovjet ideológia számára így kistafírozott vers, első publikációmként, megjelent. Én meg kicsit vihogtam, de azért büszke is voltam. Tizenhat évesen, 1973-ban ebben az epizódban akár tetten is érhettem volna a diktatúra működési mechanizmusát – de ez meg sem fordult a fejemben. Nem sértett versem „gyarmatosítása”, meghamisítása, nyilván azért nem, mert eredetileg sem akartam a hiénának húst húzó emberek képével a szovjet elnyomó rendszert ábrázolni. Én csak eljátszottam egy alliterációval. A Harmatok cím ebbe persze jobban illett volna.
Aztán további magamnak-örömködések után írtam még, bűnös hiúsággal ekkor már a publikálás lehetőségére kacsingatva, villanyszerelőset meg házépítőset – tudok én utólagos hozzátoldás nélkül is ojat, amijen nektek kell! –, a következő évben ezek jelentek meg. Most már ideje lenne eljárnom az irodalmi stúdióba is, mondogatta apám. Az általa szerkesztett pártlap mellett 1971-ben létrejött formációról én nem sokat tudtam, még kevesebbet arról, megalakulásának mejek voltak a politikai előzményei, nevezetesen egy korábbi, a szovjet valóságtól elidegenedett fiatalokat tömörítő irodalmi csoport felszámolása apám dicstelen közreműködésével.
Így hát, magamat továbbra is öntudatos leendő fizikusnak tudva, de már néhány verspublikációval a hátam mögött, járogatni kezdtem a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Stratégiám továbbra sem volt egy dekányi sem, és azzal sem voltam tisztában, hogy az irodalom közelébe keveredve voltaképp feladtam a magyar ügyekből való kimaradási szándékomat.
elmúlt a tél és lassan a vasárnap / alig is érzed hogy Júdás-ajkad egyre fáj / jönnek már jönnek a réten a virágok / fények opálja lepkéket koordinál
A következő éveimre előbb a lassú metamorfózis, majd a szinte robbanásszerű váltás a jellemző. A 80-as évekre egyfajta koncepcióm, elhatározásom, „bevállalásom” valóban lett a kárpátaljai magyar irodalom ügyét illetően, de elképzeléseim megvalósításában mindvégig több volt az aktuális taktikázás, mint a kitervelt stratégia. Az pedig végképp nem tervezésen múlott, hogy az irodalom magával húzhatta a közéletet. De vissza a 70-esek derekára.
(tovább…)
Közelebb kerültem a Holdhoz
A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.
Utas és holdvilág – hangoskönyv
Az írás az Opus, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága lapjának internetes kiadása (Opus Online) részére készült.
Balla D. Károj*
Közelebb kerültem a Holdhoz
Friss-ropogós bennfentes információ: készül az Utas és holdvilág első ukrán fordítása, kiadása. Ezt onnan tudom, hogy egy Kijev székhejű országos könyvkiadó ungvári részlegének az igazgatója Évát kérte meg az elkészült próbafordítás lektorálására. A Vinnyicában élő, magyar nevű, de ukrán ajkú fiatal interpretátor – Olexandr Wesselényi – egyaránt otthonosan mozogva mindkét nyelvben, tökéletesen adta vissza Szerb Antal szövegének nemcsak a jelentését, hanem hangulatát, ízét-zamatát is – állapította meg Éva, így lelkesen ajánlotta kiadásra a Подорожній і місячне сяйво című regényt.
…Lassan húsz éve annak, hogy webnaplómban rögzítettem: az Utas az egyetlen ojan kedves könyvem, amejet mindig az ungvári közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle saját példányom. Ezt úgy ötévente mindig meg is tettem, nagyjából ijen időközönként ébredt fel bennem az olthatatlan vágy, hogy újra elolvassam.
A hiányt eleinte bosszantónak tartottam, mert akkoriban gyakran adódott úgy, hogy ezt, éppen ezt, és csakis ezt a könyvet szerettem volna felütni, talán hogy idézzek belőle valamit, vagy hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy olasz város és valamejik szereplő együtt előforduló nevére (például Gubbio és Pater Severinus) – ennyi is elég, hogy felidéződjön bennem az a hangulat, amejet első olvasásakor éreztem. Ugyanakkor, nem lévén romantikus alkat, picit mindig szégyelltem ezt a visszarévedést (Nosztalgia ellen nincs orvosság), holott úgy véltem, a regény főszereplőjével ellentétben nem a magam ifjúságába vágyódom vissza, dehogy, inkább csak azt vizsgálom, ugyanaz idéződik-e fel bennem újra és újra, mint amit hajdanán, az első beavatáskor éreztem, gondoltam. És legtöbbször elégedetten csuktam be a könyvet: régi hangulatom kiválóan reprodukálódik, mi több: élet és halál dolgairól sem gondolkodom másként, mint huszonévesen. Erről önmagamat meggyőzni semmi sem segített jobban, mint bojongani egy keveset e különös regényvilág sikátoraiban.
Bár szovjet egyetemistához és megrögzött materialistához ez egyáltalán nem volt illendő, akkoriban, inkább csak kíváncsiságból, mégis meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas és holdvilág, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény ehhez nagyon kapóra jött, szinte a heideggeri halál-felfogás irodalmi igazolásának tűnt számomra. A saját halált úgy értelmezni, mint szexuális élményt okozó beteljesülést, persze csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban lehetséges – ám én nem ijen világban éltem, éppen fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, büszke voltam tudományos világképemre és fel nem cseréltem volna a dialektikát semmi másra. A regényben bemutatott, az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halálnak mint valami visszaszületésnek az értelmezése ennek alapvetően ellentmondott. Talán épp ezért zaklatott fel. Illetve, ezen is túlmenően, kibillentett biztonságomból. A regény oj erős hatással volt rám, hogy beavatkozott valóságérzékelésembe. Halovány, de nyugtalanító árnyat vetett az anyagelvűség masszív kőfalára.
Szerb Antal úgy lengette meg előttem a transzcendens létezés könnyű fátylát, hogy rádöbbenjek: a valóság megismerésénél engem már jobban izgat a megismerési fojamat, és ennél is jobban a megismerő szubjektum, jelesül én magam. Meg kellett értenem, hogy az objektív valóság ugyan nagy valószínűséggel tőlem függetlenül is létezik, de erről a valóságról nekem kizárólag szubjektív tapasztalataim lehetnek. És bár igaz, hogy egyfelől a valóság gazdagabb a tapasztalásnál, ám másfelől az én tapasztalásom messze túlmutat a puszta valóságon, mert kiegészül érzelemmel, dús képzetekkel, végtelen fantáziával, tudat alatti és fölötti titkos rétegekkel. A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetíteni rá: sokkal izgalmasabb kaland.
Nem sokkal azután, hogy internetes naplómban (akkor még nem hívtuk blognak), beszámoltam arról: az Utas az egyetlen könyv, amit ötévente ki kell kölcsönöznöm a könyvtárból, váratlan ajándékot kaptam. Székesfehérvári irodalmi találkozóra voltunk hivatalosak, és a megyei könyvtár igazgatója, Arató Antal, weboldalam rendszeres olvasója, kezembe nyomta Szerb Antal regényének egy antikvár példányát. Nem tűrhette, hogy hiányát szenvedjem ennek a nemes műnek. Nagyon megörültem neki – de alig pár nap múlva már ki is adtam a kezemből. Tinédzser lányom nyaralni indult és olvasnivalót kért az útra. Dilemmáztam, megállna-e velem szemben a kiskorú veszéjeztetése vád a neki ajánlott olvasmány okán.
Van egy fotóm az utazásáról: vonaton ül, vagyis, dehogy: kicsit hippis szerelésben fekszik az ülésen, lábát lehetetlen pózban tartja magasba, kezében a könyv. (tovább…)
Berniczky Éva: Ioszipivna Budapesten. Litera-napló – 7.
A Litera irodalmi portál felkérésére 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a Netnaplót. Jegyzeteinket sorra újraközöltem itt, ez az utolsó rész.
Ioszipivna Budapesten
Mindhárom napomat előre elterveztem. Miután fontos dolgaimat elintéztem, esténként színház-koncert-színház. Csöngével megbeszéltük, mikor milyen előadásra hová vegyen jegyet. Nem sokat keresgettem, hogy mit is nézzünk meg. Pontosan tudtam, mit akarok látni, hallani. Egyetlen dolog nem jött össze. Székely Csaba 10 c. darabját pechemre éppen nem a Radnótiban játszották, hanem Debrecenben. Így aztán elsőre a Szvetlana Alekszijevics munkáiból (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) született Secondhand mellett döntöttem az Örkényben. Kicsit beteges, hogy innen megyek megnézni Pestre azt, amiben éltem, s aminek romjain élek ma is, s amiből menekülnénk már évtizedek óta. Úgy tűnik, hiábavalóan próbálunk szabadulni a letűnt korszakok átörökített borzalmaiból. Miközben körbe-körbe futunk, saját nyomvonalunk tart fogva. Talán azt szerettem volna ellesni, mi a megoldás, hogyan lehetne megúszni a mi közös kelet-európai végítéletünket, amelyet zónák, háborúk, merényletek, katasztrófák emeltek a fejünk fölé. Jó volt az előadás, tetszett Bencének és Csöngének is. Remek díszlet, jelmezek, gondosan válogatott zenék. Hogy Alekszijevics elégedett volt vele, ha látta egyáltalán, arra nem mernék mérget venni. A rendezés mindenesetre rendkívül ötletes, fiatalos, egyedi. Az eredeti művek sallangtalan, dokumentáló anyagának, személyes tragédiáinak világából született egy rendkívül impulzív, hatásos, vérbő, tobzódó játék, amely végeredményben ugyanolyan lesújtó, letaglózó, szívbemarkoló, fájdalmas lett, amilyen maga a forrás, ahonnan merítettek. A darab annak ellenére érte el ezt a hatást, hogy készítői néha túlságosan leegyszerűsített, bejáratott kliséket is használtak. A rendezés (Bagossy László és Kovács D. Dániel) többgenerációs humorgenerátorral operált, az is értse a történéseket, aki megélt hasonlót, az is, aki csak hallott-olvasott róla, és az is legyen résen, aki azt hiszi, vele ilyen soha nem eshet meg. Jó volt újra vagy élőben látni kedves színészeimet: Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Epres Attilát.
Az igazi csoda mégis a következő estén esett meg velünk Snétberger Ferenc gitárkoncertjén a Müpában. Karácsonyi ajándékba kaptuk Csöngével és Bencével a jegyeket. Még soha nem hallottam Snétberger zenéjét élőben, tele voltam várakozással, kíváncsisággal. Bár régen belopta magát a szívembe, gyakran szól nálam a zenéje munka közben, de legtöbb felvételen világhírű zenészekkel együtt muzsikál. (tovább…)
Legutóbbi hozzászólások