Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Amikor megtanult úszni az árral

Epizódok egy regényíró életéből

Balla D. Károj

Amikor megtanult úszni az árral

A szláv nyelvek rejtelmeivel másodikos kora előtt nem került közelebbi ismeretségbe. Családjuk, bátyja nősüléséig, egynyelvű volt, apja ugyan jó nyelvérzéke okán és magas hivatala miatt házon kívül sokat és szívesen beszélt a többségi nyelveken, de otthon nemigen vette szájára azokat a szavakat, amejek a fennálló rendhez való igazodására emlékeztették; ha mégis elhagyta idegen szó a száját, az legtöbbször egy latin közmondás vagy valami ízes német kifejezés volt. Anyja a saját nyelvén kívül egy külön bejáratú, egyszeméjes szláv keveréknyelvet alakított ki a családon kívüli kommunikáció számára (ebben nem használt nemeket, viszont voltak saját képzései, a sárgára azt mondta, hogy zsóter, a forróra, hogy kipjacsok.) Kétszeméjes nyelvük is volt, ezt a majdani regényíró kettejük szórakoztatására alkotta meg még az iskolás idők előtt. Kedvenc délelőtti tartózkodási heje ekkoriban a konyhaasztal alatt volt, itt ezen a nyelven társalgott ott lakó kis manóbarátaival, és ebédet főző anyját, hogy ellenőrizze, figyel-e, időnként kikérdezte az aznapi új szavakból. A manó-nyelv néhány kifejezését negyven évvel később meg is örökítette regényében.

A szülői házban így hát nem ragadt rá semmi a szláv nyelvekből, és szűkebb-tágabb ismeretségi körükben is alig akadtak, akikkel saját nyelvén ne értethette volna meg magát. Az egyetlen idegen kifejezés, amit utcabéli gyerekektől közös játszás közben megtanult, az volt, hogy Kulyko bude vázsiti? – ezt, tapasztalata szerint, akkor kellett mondani, amikor a játékmérleg serpenyőjére rátettek valamit, hogy a játéknehezékekkel megállapítsák a súját. Érdekes módon ennél egyszerűbb dolgokat, alapvető szavakat sem tanult meg, még a testrészek vagy a labda, autó, baba nevét sem. Annak sem volt tudatában, hogy a más ajkúak két, vagy inkább három különböző szláv nyelvet használnak (a Kulyko bude… épp a több nyelvjárási változattal rendelkező harmadikhoz tartozott, az utcabéli gyerekek felmenőinek születési hejétől függően a kezdő szó lehetett volna kilyki vagy külyko is), és ő mindig egy számára teljességgel felfoghatatlan univerzum távoliságát érezte, valahányszor mint elvárás fogalmazódott meg vele szemben bármiféle érthetetlenségnek (köszönés, megszólítás stb.) az elsajátítása és megfelelő alkalmazása. „Ennek a néninek majd köszönj úgy, hogy Dobrij deny!” – kérlelték nem egyszer, amire ő dacos Kezicsókolom!-mal reagált.

Szülei kicsit tartottak attól, mi lesz majd másodiktól ősszel az iskolában. Amejben hősünk anyanyelvén fojt ugyan az oktatás, és elsőben nem is volt más dolguk, mint hogy ezen az egy nyelven írni-olvasni (meg persze számolni) rendesen megtanuljanak – de jaj, majd másodiktól…

Hősünk csupa ojan gyerekkel járt együtt, akik már akár a bölcsődében, de az óvodában mindenképp megtanulhatták azt, amit szemérmesen nem államnyelvnek, hanem az ország népei érintkezési nyelvének hívtak, így nagy előnyben lesznek vele szemben akkor, amikor majd előkerül a másodikban Устный русский язык nevű tankönyv és az abban látható képekről kell majd tudni valamit mondani azon az érthetetlen nyelven.

Megszégyenítő hátrányban lesz, ő, a legjobb tanuló, csak azért, mert bölcsődébe nem adták a szülei, és óvodába is csak egy hétig járt. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek mindenféle hülyeséget játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszéjbe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve rohant hazáig.

– Mi történt,  kisfiam, bántottak?
– Igen, azt akarták, hogy ott ebédeljek velük!

Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen hejzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig. A hátralévő délelőttöket egyre nehezebben vészelte át, és amikor egy hét után éjszakai rémálmából ébredve hisztériásan azt zokogta, hogy nem akar óvodába menni, szülei megkegyelmeztek neki, kivették.

Ám azóta eltelt két év, már iskolás, elvégezte az elsőt, ősszel kezdődik a második – csak fel kellene szednie valami nyelvtudást a nyáron. Ez köjöktársaságban menne a legkönnyebben. Ha  utcabeliekkel nem sikerül, mert mindig csak Péterkével játszik, a többiekkel nem jutott túl a Kulyko bude vázsiti?-n – akkor megy majd másképp…

Hetekig áradoztak neki a szülei: mijen jó lesz majd az a táborozás ott a hegyekben, kis házakban lakik a sok gyerek, ojan lesz, mint egy hosszú kirándulás…

…A pionírtáborból nemcsak nyelvi nehézségei miatt akart haladéktalanul, alighogy szülei otthagyták, hazatérni, hanem sok egyéb miatt is. Ehetetlennek találta az ebédre és vacsorára feltálalt ételeket (egyedül a reggeli volt ismerős: vajaskenyér), ostobaságoknak a közös játékokat. Ráadásul, amikor a délutáni kötelező alvás szigorú szabáját megszegve olvasni próbált, elkobozták a magával hozott könyvet, így nem maradt az idegenségben semmi menedéke.

Már a második napon levelet írt haza (apja jó néhány előre megcímzett és felbéjegzett borítékot hagyott számára), és rá kellett döbbennie: egész addigi ottléte alatt ez volt az egyetlen kellemesnek mondható elfoglaltsága. (A levélben kertelés nélkül megírta, hogy neki itt nagyon rossz, jöjjenek érte.) Ezt egyébként, az írás keltette kellemes érzést, aztán élete végéig nagyjából megszakítás nélkül tapasztalta.

A harmadik napon írt levelében ironikusra vette a figurát, még karikatúrát is rajzolt bele – önmagáról. A torz arc a felirat szerint ezt mondta: Ma is kása volt ebédre. Fúj! Szülei jót nevettek a dolgon, azt hitték, sikerült fiuknak beilleszkednie az idegen környezetbe, holott a levél hangneme csupán a stílusgyakorlat kedvéért ütött el a korábbi komor hangvételűtől. Hősünk továbbra sem szűnt meg gyűlölni a tábort és roppant módon vágyott haza.

A negyedik napon végképp elege lett az egészből. Kísérletet tett a szökésre, de a tábor kapujában posztoló nagyobb fiú azonnal lefülelte, kicsit seggbe is rúgta, hogy elvegye kedvét a kiszökéstől (azt persze hősünk végig sem gondolta, hogy a hegyvidéki kis településről hogyan keveredett volna haza…). A kudarctól és a farbabillentés megalázó tényétől indíttatva ekkor bosszút forralt – szülei ellen, akik ijen szörnyű hejre hozták, és többszöri levélbéli kérésére sem jönnek érte. Tollat ragadott, és senki másnak: a nagyanyjának írt panaszos sorokat. „Tessék megmondani anyuéknak, hogy azonnal jöjjenek értem, mert nem bírok itt lenni.” Sejtette a levél hatását és nem is csalódott; a magának matriarchális jogokat vindikáló grószi magából kikelve kérte számon a szülőkön: hogyan merészelték az ő szerelmetes unokáját ijen borzalmas hejre bedugni. A számonkértek hiába hebegték, hogy a szerelmetes unokától tegnap jó hangulatú vicces levelet kaptak, meg különben is ideje lenne kis önállóságot tanulnia és nyelvet gyakorolnia, nem élhet örökké családi rezervátumban… Ám a verdikt ellen nem volt apelláta. Alig tudták kikönyörögni: ne azonnal, csak másnap utazzanak érte.

Közben, az ötödik és hatodik naptól kezdődően, anélkül, hogy bevallotta volna magának, hősünk kezdte magát kellemesebben érezni a táborban. Ebben több tényező is közrejátszott.

Először is az egyik nevelőről (Rudolyf Dezsevovics) kiderült, hogy beszéli az ő nyelvét, és ha végképp reménytelen kommunikációs zavar lépett fel közöttük, akkor kis hősünk kedvéért egy-egy szót, kifejezést anyanyelvén is megismételt. A másik nevelőbe, egy húszévesforma, hosszú hajú, vágott szemű szépségbe, Kirába pedig – most mit szépítsük a dolgot – szerelmes lett. Így aztán, a maga számára is váratlanul, azon kapta magát, hogy szolgálatkészen sorakozik, leül, feláll, lefekszik, alszik, mosakszik, játszik – teszi azt, amit a nevelők elvárnak tőle. Egyiküknek a néhány érthető szóért engedelmeskedett, a másikuknak kedves pillantásaiért és búgó hangjáért, amejjel nyújtva ejtette ki az ő szlávul becézett, furcsa, de kellemes hangzású nevét.

Aztán meg: az esős napok után végre szép lett az idő, és elvitték őket az ott még pataknyi Latorcára. Nagy lubickolást csaptak és hősünk a gyermekeknek is alig derékig érő vízben – megtanult úszni. Szép, különleges kavicsokat keresett a mederfenéken akkor már több száz példányból álló gyűjteményébe, ehhez a művelethez nyitott szemmel négykézláb kezdett mászkálni a víz alatt, amikor észrevette, hogy tartja a víz, könnyedén viszi az ár, ha nem kapálózik ellene. Ha elfogy a levegője, felcsapja a fejét és szippant egy nagyot, aztán vissza a vízbe, ahol a levegőt lassan kibuborékozza száján.

A következő napon aztán újra hűvösebb lett, szemerkélt az eső, és a nevelők, hogy valami újat találjanak ki a szobafogságra ítélt kis táborozóknak, elhatározták, rajzversenyt szerveznek. Ezen aztán hősünk második hejezett lett (egy sokkal idősebb, legalább 11 éves fiú vitte el a pálmát), és ez újra nemcsak hogy jókedvre derítette, hanem felébresztette dicsvágyát, amejjel ettől kezdve élete során számtalanszor meg kellett küzdenie.

Persze továbbra is akadt, amit nagyon utált: a reggeli felsorakozást, amikor a rajparancsnokok jelentettek az osztagparancsnokoknak, azok pedig a táborvezetőnek, aztán felvonták a zászlót, miközben az egész tábort behangosító hangszórókból torz indulók harsogtak – ezt elviselhetetlennek és komikusnak egyszerre találta. Na és azok a kásák… Ha egyszer-egyszer kaptak krumplipürét, repesett az örömtől. Amúgy pedig nagyjából kenyéren élt, abból viszont bármennyit kérhetett. Jól megsózta, ivott rá friss-hűvös patakvizet.

Pontosan egy hétig volt a táborban. Amikor a szülei a nyolcadik napon megérkeztek, éppen a Pionírvezető, adj pionírt! nevezetű játékot űzték (reakciós nevén: Kiráj, adj katonát!), és a leendő regényíró nagy szenvedéjjel próbált hejtállni. Anyjának-apjának persze roppant megörült, de picit sajnálta, hogy éppen akkor kell abbahagynia az önfeledt versengést, amikor csapatuk nyerésre áll.

A kérdésre, hogy nem akar-e mégis itt maradni egy újabb hétre, talán már csak következetességből vágta rá a nemet (azok után a levelek után!). A vonaton aztán szokatlanul szótlan volt, és szüleit már-már furdalni kezdte a lelkiismeret: lám csak, elvadították maguktól érzékeny gyermeküket. Holott a leendő regényíró nem ezért volt olyan szótlan, hanem mert rá kellett döbbennie: talán soha többé nem láthatja a szépséges hosszú hajú Kirát, és soha többé nem fogja őt senki ojan gyönyörű búgó hangon, szlávosan becézett nevén szólítani: Kárlúúúsá…


.


Bár tudvalevőleg újabban nem használok elipszilont, a fenti szövegben azonban néhány előfordul: ezeket, az eredeti nyelvhez igazodva, palatalizált l hanként kell kiejteni.


A hozzászólásokért szerzőik viselik a felelősséget. Facebook kommentek:

A bejegyzéshez fűzött hozzászólások nem képezik a blog szerves részét, azokért a szerzőik viselnek teljes felelősséget.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme