Balla D. Karoj elipszilon nelkul

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Amiről szólani szerettem volna volt

Dr. Kállay O. Béla laudációja

A komplex létezés esztétikája

avagy amiről szólani szerettem volna volt

Elhangzott Balla D. Károj Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-albumának bemutatóján

Tisztelt egybegyűltek! Engedjék meg, hogy két bejelentéssel kezdjem jelenésemet. Mindkettővel a jeles író emléke előtt szeretnék tiszteletlenkedni.

Az első, hogy mivel az itt bemutatandó, határozottan túlzott méretű, mondhatni gigantomán albumnak az alcíme ez: Ünneprontás minden időben, én sem kívánok ünnepi orcát ölteni, mint látják, ünneplőbe sem öltöztem, az a kopott és térdemtájt kicsit sáros nadrág van rajtam, amiben kertészkedni szoktam, seszínű zubbonyom sem mai darab, és kicsit olajszagú, mivel ez autószerelő ancúgom; nyakkendőt ugyan kötöttem, de a derekamra, a nadrág alá, hogy a klottgatyám le ne csússzon. Nem tekintem tehát ünnepinek ezt az alkalmat, ha önök mégis, akkor talán sikerül elrontanom.

A második bejelentés, hogy a szerzőnk által írásaiból száműzött el-ipszilont erre az alkalomra itt és most vissza kívánom csempészni, és, talán mint észrevették, minden lehetséges előfordulásnál palatalizált l hangot ejtek. Szövegemben én sem írtam el-ipszilont, viszont nyelvjárásiasan dafkéból kiejtem ott is, ahol nem kellene. Bevallom, ezt hetekig gyakoroltam egy logopédus segítségével.

Fojtatnám azzal, hogy lelkek búvárlásába alámerülő kicsinységemhez képest nagyságokhoz illő módon sokáig kérettem magam, míg elfogadtam a Mindenkönyvek, azaz a Liber-All Kiadó megtisztelő felkérését, hogy laudációt tartsak Balla D. Károj Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-albumának ungvári bemutatóján. Vonakodásom fő oka az volt, hogy túlságosan is jól ismertem az immár szövegállománnyá virtualizálódott szerzőt, lévén szellemi téren közelebb álltunk egymáshoz, mint az itthez a messze, közelebb, mint az otthoz a közel, így nem tudhatom tárgyilagosan szemlélni szerzőnk munkásságát és műveit; vagyis eszményeink csereszabatos volta óhatatlanul elfogulttá tesz BDK iránt – és haránt.

Korábban hiába biztosított a Kiadó, hogy ezt az elfogultságomat is nyíltan megvallhatom majd itt, az impozáns ungvári kultúrpalota Archipenko-termében, sokáig mégsem adtam be a derekamat a ruhatárba. Annyit ígértem csupán, hogy mielőtt végleges választ adnék, újraolvasom a teljes szövegalbumot – amej akkor még kéziratban látenskedett.

Ahogy pedig egyre méjebbre hatoltam a posztmodern textusokba, a mérleg mind erősebben billent az igenlő válasz felé. Az utolsó lökést végül A halálkontextusban megalkotott komplex létezés című záró esszé filozofikus futamai adták meg… Ekkor fordultam a Kiadóhoz azzal a javaslattal, hogy ennek a szerintem egyedülálló – minek is nevezzem – pszichológiai halálcsíziónak – hangsújosabb hejet kellene kapnia a kiadványban. Elképzelésem megértésre talált, és találkozót szerveztek számomra a könyv műszaki szerkesztőjével, Lloyd al Bakarral, aki már első találkozásunkkor tanúbizonyságát adta szakmai rátermettségének, találékonyságának. Ötlet követett ötletet, egyeztettünk a borítót is tervező Arabella Dolýk művészeti szerkesztővel, aki a számos illusztráció okán amúgy is album-jelleget szánt a kiadványnak; ez nekünk is kapóra jött – így sikerült közösen kimunkálnunk ennek a kötetzáró fejezetnek a végleges arculatát, formáját, részben a kötet egészét is meghatározó, felettébb túlzó és elnagyolt mijenségét, összhangban BallaDé nyihogó vesszőparipájával, a komplex létezés esztétikájával.

Ezek után talán érthető nemcsak az, hogy erre a könyvre már nem tekinthetek úgy, mint valamej tőlem idegen, távolból szemlélt szellemi torzszülötte, mint ahogy világossá vált az is, laudációmban nem térhetek ki a kötet javát kitevő előző ciklusokra. Bizonyosra veszem ugyanis, hogy ezek értékelését kiváló kollégáim szóban vagy írásban sorra megteszik itt a bemutatáson vagy későbbi kimutatásokban.

Gyakori szakmai konzultációink alapján pontosan tudom például, hogy az életmű egyik legjobb ismerője, a jelen kötetet is szerkesztőként jegyző Markovits Teodóra az Inter- és szoNETt cilus opuszait fogja kiemelni a végső feledésből, és nem véletlenül: ez az összeállítás méltán nevezhető az album sújponti részének, terjedelme és tartalma alapján sokáig magát a kötetet is ezen a címen emlegettük. Ugyanígy meggyőződésem, hogy értő ítészek fogják sorra venni a gyerekkori élmények és családi események fejezeteit (Egy majdani regényíró kalandjai a forrásvidéken), végeznek majd méjanalízist és magasröptöt, következtetést vonnak, eredményt adnak össze, nézetet osztanak és érveket szoroznak. Polémiák övezik majd a liberális eszmények bűvöletében írt politikai-közéleti cikkek sorozatát, lesznek egyetértők és kétejt támasztók, vélhetően hallunk majd fel- és megháborodott hangokat… Mindezt meghagyom hát a kollégáknak, én inkább a valós és imaginárius elemekből álló komplex létezés esztétikumáról szeretnék szólni.

Illetve csak szólani szerettem volna volt, mert szabott időm lejárt sörözni a kocsmába, így mielőtt ezt tenném magam is, végezetül még annyit, hogy az életmű-album visszaható erővel bír lenni és bizonyos mértékben újrastrukturálja a BallaDé mögött hagyott szövegkorpusz egészét, minek következtében például a korai verseket és novellákat is már posztként (posztumuszként és posztmodernként) olvassuk, holott ezek még nagyon is prae alkotások, így egyszerre van jelen a pré és a post, BDK maga így lesz egyfajta anakronisztikus prépost, életműve pedig, mint valami gigantikus szellemi mátrix, éteri sistergéssel saját hamvaiba főnix.

 


A hozzászólásokért szerzőik viselik a felelősséget. Facebook kommentek:

A bejegyzéshez fűzött hozzászólások nem képezik a blog szerves részét, azokért a szerzőik viselnek teljes felelősséget.

Updated: 2020. február 16. — 07:30

1 Comment

Add a Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme