2019 áprilisában egy héten át Évával a Litera.Hu portálon írtunk netnaplót. Én négy bejegyzéssel, Éva három epizóddal szerepelt. Itt újraközlöm valamennyit.
Elipszilon nélkül
Be kell vallanom: áprilisi tréfának indult. Voltak nekem durvább ugratásaim is (számos esetben költöttem például halálhíremet), így igazán ártatlan húzásnak látszott annak bejelentése blogomban, hogy többet nem használom az ly írásjelet. Majd kicsit vidulnak ezen az olvasóim, elsütnek kommentjeikben pár poént, élcelődünk egy keveset a közösségi térben, aztán annyi. Gondoltam. Mivel azonban szeretem a dolgoknak megadni a módját (na jó: nagy feneket kerítek mindennek), a blogbéli bejelentést egyrészt a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága elleni tiltakozásként fogalmaztam meg, másrészt tudákos magyarázatát is adtam annak, miért vált nyelvünkben fölöslegessé ez az írásjel. Harmadrészt kijelentettem, hogy (már csak korrektori múltam okán is) gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly / j megfelelő használatában, így azt szeretném, ha nem a mentséget kereső rossz hejesírók,
hanem a ly használatának pontos ismerői csatlakoznának hozzám. Mi szép lenne, ha magyar írók sokasága döntene hasonlóan, ezek után az illetékesek sem maradhatnának tétlenek.
Az ly elhagyása melletti érveimet nem légből kaptam, szakmai körökben a kérdés évtizedek óta jelen van, többek és többször felvetették, hogy mivel a köznyelvből kikopott az a fonéma, amejet valaha jelölt, így ésszerű [az új hejesírási szabájzat szerint észszerű] döntés lenne kivenni a magyar ábécéből is. Az efféle (szerintem megalapozott) felvetésekre azonban mindig rácsattan az a konzervatív vélemény, mej szerint ez a betű nyelvünk értékes hagyománya, nem szabad hozzányúlni, és különben is, egyes nyelvjárásokban még ejtik a palatalizált l hangot. Így aztán a problémát legélesebben felvetők sem gondolják, hogy az írásjel eltörlését az illetékes döntnökök manapság kimondhatnák. Mint ahogy én is inkább csak eljátszottam a gondolattal, arra számítva, olvasóim is majd ezt teszik.
Ám ez csupán részben lett így. Egy kedves nyelvész (!) ismerősöm, láthatóan teljesen komojan, azonnal csatlakozott, kijelentve, hogy amikor csak teheti, ő is mellőzni fogja a szerinte is fölöslegessé vált betűt. Ez erősen elgondolkoztatott, főként, hogy sok más ismerősöm is pozitívan értékelte „bátor döntésemet”. Élcelődők, ironizálók, értetlenkedő beugratottak persze akadtak, de valahogy mégsem tréfaként sült el a dolog.
Aludtam rá egyet, és arra jutottam, hogy akár tarthatom is magam viccesnek szánt elhatározásomhoz. Megkérdeztem magamtól, van-e bennem annyi különcködési hajlam és ojan erős feltűnési viszketegség, hogy komojan elszánjam magam. Van-e ambícióm arra, hogy én legyek az első magyar író, aki soha többé nem használ elipszilont? Feltétlenül! Akkor hát?
Április másodikán keményen elhatároztam: újabb írásaimban mindenütt pontos j-t használok. Ezzel egyszersmind sikerült teljesítenem a szándékos öngól szép példáját. Ugyanis: ha csak áprilisi tréfát űzve megviccelem ismerőseimet, az jópofa dolog; ha tréfán kívül teszek ijen bejelentést, az heroikus tett; de ha eredetileg tréfának szánok valamit, ám aztán magam veszem komojan, az ojan szánalmas, mint az arcra fagyott vigyor.
És mégis, ezután a felemás indítás után is vállaltam. Dörzsölgettem a tenyerem, jó kis fricska ez a nyelvvédőknek. Kapjon rögvest online támogatást: A ly betű trónfosztása.
Ennek épp két éve. Közben akadt néhány újabb követőm, köztük költőtárs, én pedig eljutottam odáig, hogy a homlokukat eleinte ráncoló szerkesztők elfogadják fenegyerekségemet. Újabban közreadott írásaim fölött-alatt már mindenütt a Károj szerepel – a korrektorok pedig csúnyán káromkodnak szövegem olvastán.
Voltak érdekes pontjai ennek az útnak.
Először is figyelmeztettek, ne bitoroljam el mások elsőségét: Hules Béla költő és filozófus (1926-2002), engem több évtizeddel megelőzve, szintén publikált így verseket, ezzel próbálván szétválasztani magában a lírikust a bölcselőtől és egyetemi tanártól (merthogy csakis költőként mellőzte az elipszilont: „arra figyelek ne írjak ly-t ezek szerint tehát versnek szánom ezt az írást”). A megkülönböztetés nálam nem áll: már mindig minden szövegemet jésítve írom. És már rég nem arra figyelek.
Eleinte persze nagyon is. Az ly automatikusan jött a kezemre, akarattal kellett a reflexet felülírnom. Hibáztam is elég gyakran. Másfél év után azonban azon kaptam magam, már nem kell megállnom minden előfordulásnál, a pontos j lett számomra a természetes.
A nevem átírása után pedig az volt a legnehezebb, amikor hivatalos leveleimben is áttértem. Eleinte magyarázkodtam, ma már nem teszem.
De a dolog mégsem ijen egyszerű, mert például a Google nem fogja pártomat. A nevemre keresve ugyan nincs gond, egyszerű félregépelésnek véli és hozza a jó találatokat, csakhogy én napi sok órában honlapok optimalizálásával foglalkozom, azaz igyekszem bizonyos weboldalakat jobb keresőtalálati hejezéshez juttatni, eközben szövegkorpuszokkal, tartalmi megfeleltetésekkel, releváns kontextus kialakításával, kulcsszavas reprezentációval, a szemantikus háló szövevényével foglalkoznom – és hát bizony a keresőalgoritmusok nincsenek tekintettel a bolondériámra.
Kioktatásban is van részem épp elég az online térben, ahol szövegeimmel, kommentjeimmel megjelenek. Van, aki csak rossz hejesírónak tart, más ebből a műveletlenségemre is következtet. Ha jelezni próbálom, ez nálam szándékos, fejemre olvassák, hogy nem tisztelem az anyanyelvemet. Merthogy a hagyományokhoz muszáj ragaszkodni. Tréfával szoktam elütni: de hiszen ez tsak egy táncz volt. Nem mindenkinek esik le, hogy nem Szécsi Pál a tantusz.
Ha tovább szívóskodnak kioktatóim, azzal jövök elő, hogy jó-jó, hát azért használom néha én is a jó öreg literát (khm), például ebben a szóban:
Kárpátallya.
Balla D. Károj
2019. április 8. Ungvár
Megjelent: Litera, 2019. ápr. 8.
Balla D. Károj el-ipszilon nélkül írja a nevét és minden közszóban is pontos j-t használ hejette. A legtöbb modern szemléletű nyelvész úgy véli, a köznyelvből rég kikopott az a fonéma, amejet valaha a LY jelölt, így észszerű döntés lenne kivenni a magyar ábécéből is.