A Litera.hu portálon 2019 áprilisában egy héten át Évával mi írtuk a netnaplót. Én 4, Éva 3 epizódot. Ezeket sorra újraközlöm ehejt. Alább tűnődéseim a magyar költészet napján
A progresszív művészet nem közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.
Lifttel az elefántcsonttoronyban
avagy a költészet maga
avagy a költészet magaEzen a napon talán indokolt lehet beszélni a költészet szentségéről. A szentséget persze nem úgy értem, hogy a poézis szünetmentes átszellemültséget és megrendültséget követelne. Jobb, ha tudod: az áhítat és a bizonyosságba vetett hit egy másik műfaj. A költészet más és több: önfeledt játék is, léha könnyedség, felszabadító öröm, rácsodálkozás, kétség, fricska, polgárpukkasztás, szerelmes vallomás, gúny, élc, gyilkos irónia, ha kell, akkor képtelenség, kifordított világ, szerepjáték, álarcosbál, szóbukfenc, logika és össze nem illő képzetek egymásutánja, láthatatlan pókfonál és vaskos valóság, izgága részecske és megfontolt hullám, gyorsuló idő és lomha univerzum. A költészet minden, és mindennek az ellenkezője is egyben, hogy elámulj, szádat nagyra tátsad, grimaszolj, mosojogj, jóízűen nevess és tiszta szívvel felzokogj.
Ebben a végtelen sokféleségben talán mégis érdemes szóba hozni a líra emelkedettségét, holott tudom, idejétmúltnak számít a felfogás, miszerint a poézis fennköltsége és a hétköznapok banalitásai között nincs átjárás, vagy hogy a magas művészet és a tömegkultúra között áthidalhatatlan a szakadék. Én ugyan hajlok arra, hogy vízválasztókat kijelölve ezt a meghaladott álláspontot képviseljem, ugyanakkor meghajlok, ha nem is annyira az ellenérvek, mint az ellengyakorlat példái előtt. Belátom, az olvasók közelebb kerülhetnek az irodalomhoz, ha a verset a szentéjből kivisszük az utcára, és nem dől össze a poézis oltára, ha egy jelentős költő két samponreklám között kedvenc főztjeiről jópofáskodik a reggeli tévéműsorban. Többen ismerik meg így a nevét, több kötetét veszik meg, olvasóinak száma gyarapszik. Ha ezen az áron, hát ezen.
A közönség szempontjából nézve nem gondolom üdvösnek, ha az irodalom a beavatottak szűk táborának titkos nyelveként működik, de azt igenis vallom, hogy sem a közérthetőségre való törekvés, sem az olvasói igényekhez való kényszerű igazodás nem lehet az alkotás alapelve. Az igazán eredeti, átütő erejű, újító hatású, a sémákat felülíró, az eddig nem látott összefüggéseket megragadó, gondolatébresztő és velőnkbe metsző alkotások leginkább az öntörvényű, újító, gyakran normatörő poéták műhejéből kerülnek ki.
A belső szabájok szerint működő progresszív művészet azonban nem feltétlenül közönségbarát, mint ahogy az irodalom sem közszolgálat, a vers pedig nem tömegcikk.
Költészetünk ünnepén én megkockáztatnám ars poeticámba foglalni, hogy elvárásai nemcsak a befogadó közönségnek lehetnek, hanem legalább annyira az alkotónak is: elvárhatja olvasóitól, hogy ne akarják megkímélni magukat a beavatódástól, nézzenek szembe az érzelmi átélés és fogalmi értelmezés minden gyötrelmével és örömével, ne könnyű és olcsó szórakoztatást keressenek, hanem vállalják a művészet magasfeszültségével járó kockázatot, védelmi felszerelés nélkül álljanak alá az egyszerre éltető és pusztító sugárzásnak, mint kivételességet és kiváltságot, úgy vegyék magukhoz a költői szöveget. Emelkedjenek az egekbe és legyenek porig alázva, üdvözüljenek és kárhozzanak el, haljanak kínhalált és szülessenek újjá a megigazulásban. Egyszerre és felváltva, ismét és újra és minduntalan. Mi a búbánatért lenne a költészet maga, ha nem éppen ezért? Miért érnéd be te is ennél kevesebbel?
Persze tudom: önkíméletből, nyugalmad érdekében, netán lustaságból kerülöd el a veszéjesnek látszó terepet. Mert azt hiszed, biológiailag a harmónia és megnyugvás hasznosabb, mint a felkavaró érzelmek, nyugtalanító gondolatok, kínos szembenézések. Ki akarja azt a macerás katarzist átélni, ha beülhet hejette a langyos medencébe? Ki akar ojasmivel szembesülni, amiről eddig szerencsésen elkapta a tekintetén. Ki akarná felülbírálni megrögzött sztereotípiáit? Ki akarna csak pillanatra kizökkenni abból, amibe sikeresen belezökkent? Hogy aztán újra útkeresővé váljon, meginogjon világképe, identitása? Na ne!
Csak ereszkedjen le szépen a lift abból az elefántcsonttoronyból, mondod, és énekelje el a költő a verseit itt, a kis komfortos életed partján.
Hát nem. Legalább félmagasságig te merészkedj fel a lifttel! Nincs őrség, és másnak sincs előre kiadott belépője. Ám a gombokat kezelni mégis meg kell tanulnod. Ez nem örökjáró páternoszter, oda kell figyelned.
Ha beléptél, először is egy nagy tükörrel találod magad szembe. Akit benne látsz, felismered? Ismered? Fel! Indulunk.
Ne lepődj meg, ha majd ebben a tükörben emeletenként másnak látod magad. Akár meg is ijeszthet a látvány, felkavarhat, érezheted úgy, legszívesebben lerúgnád a fejét annak, aki a torony magasában megmutatkozik.
Mindegy, hogy megrendülsz vagy felszabadulsz, kétségbe esel vagy felnevetsz, tipródsz vagy játszol, a lényeg, hogy eközben szembesülsz önmagad változásával. Átéled, amint a világot is fokról fokra másnak látod. Merthogy az igazi művészet beavatkozik a valóságérzékelésedbe. Az igazi költészet belédavatkozik.
Nálam ez az igaziság mércéje. Szigorúbb napjaimon legalábbis. Április 11-e egy ijen nap.
Megjelent: Litera, 2019. ápr. 11.
Balla D. Károj gondolatai a költészet napján. Litera-napló. Írójegyzet, napló, magyar költészet napja, irodalom, vers, elefántcsonttorony, beavatkozó művészet
