Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korabban Balla D. Karoly | BDK pirez iro blogja

Szűrös Mátyás a krédóban

Pontosan 30 évvel ezelőtt ezen a napon, azaz 1989. október 14-én avatta fel Beregszászban Illyés Gyula mellszobrát Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke. Az alábbi írás, amely az esemény előzményeiről és a Hatodik Síp indulását is érintő körülményeiről szól, a Litera portálon jelent meg augusztusban annak a Privát rendszerváltás c. sorozatnak a részeként, amelyben egy-egy korabeli fotóhoz kapcsolódóan írták meg a szerzők visszaemlékezéseiket. Én ezt a képet választottam (rákattintással nagyítható):

 Illyés Gyula szobor avatás Beregszász

Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brigádjának vezetője; Dalmay Árpád, az Illyés Klub alapítója és vezetője, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán/ruszin költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője, az ungvári hungarológiai központ igazgatója; Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási pártlap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere; Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, a Magyarok Világszövetségének titkára; Nagy Gáspár költő.


szűrös mátyás krédóban

Balla D. Károj

Szűrös Mátyás a krédóban

Kilenc nappal azelőtt, hogy kikiáltotta volna a Magyar Köztársaságot, 1989. október 14-én Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke Beregszászban felavatja Illyés Gyula mellszobrát, mejet a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista brigádja ajándékozott a kárpátaljai városnak.

Még javában áll a Szovjetunió, uralkodik a kommunista párt, csaknem két évvel vagyunk a moszkvai puccskísérlet és a független Ukrajna kikiáltása előtt előtt – és bő fél évvel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) megalapítása után. Gorbacsov peresztrojkája ugyan alaposan szétzilálta a diktatúrát, de azért nem számít szokványosnak egy ennyire egyoldalúan magyar vonatkozású esemény. Illyés szeméje is kelt némi feszültséget (lévén az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi egységének megteremtését szorgalmazta, amivel szembement a román-magyar, szovjet-magyar stb. barátság alapját képező politikai elhallgatással), meg hát diplomáciailag sincs a dolog teljesen rendben, az egyik legmagasabb magyar közjogi méltóság nem kap itteni részről méltó országos partnert, sem Moszkva, sem Kijev, de még Ungvár sem képviselteti magát, a heji hivatalos erőket a szovjet kommunista párt beregszászi járásának első titkára (Veress Gábor, lásd a fotón) és Beregszász polgármestere (Pataki István, lásd a fotón) képviseli (míg egy évvel később az ungvári Petőfi-szobrot Göncz Árpád köztársasági és Leonyid Kravcsuk parlamenti elnök avatja fel közösen).

Na meg hát itt van ez a sörgyári szocialista brigád, mint adományozó…

Történt, hogy az 1980-as évek első felében, még bőven a peresztrojka meghirdetése előtti, merev ideológiájú légkörben a Könyvbarátok Országos Egyesületének heji vezetője nagyot álmodott. Dalmay Árpád (lásd a fotón) kiolvasta az Egyesület statútumából, hogy a szervezeten belül mód van a különböző külföldi irodalmak iránt rajongó olvasók táborba gyűjtésére, azaz a Könyvbarátokon belül alakulhatnak, angol, francia stb. irodalmi klubok. Hát akkor alakulhat magyar klub is, gondolta.

A kezdeményezők megfelelő formában elkészített orosz nyelvű beadvánnyal fordultak a megfelelő megyei szervhez, és ebben lefektetve állt, hogy a klubot Illyés Gyuláról kívánják elnevezni. Cirill transzkripcióban és a szláv névírási szokás szerint a keresztnevet csak a kezdőbetűje jelöli, a hosszú elipszilonból pedih két l betű lett: Д. Иллеш. A heji párthivatalnok azt hitte, Illés Béláról van szó, a moszkvai magyar kommunista emigráció „nagy alakjáról”, aki Honfoglalás, Kárpáti rapszódia és Ég a Tisza c. regényeivel a kárpátaljai magyar iskolák tananyagának hangsújos részét képezte, így fedhetetlenségéhez nem fért kétség (míg Illyés magyarság-felfogása nemkívánatossá tette szeméjét, legalábbis alkalmatlannak arra, hogy egy szovjet állampolgárok alapította klub névadója legyen). Amikorra kiderült a félreértés, addigra már megalakult a klub, nyilvántartásba került a Könyvbarátok országos hálózatában, nagy blamázs lett volna a dolgot visszacsinálni.

Működésük sok fejfájást okozott a későbbiekben is… Valaki például feljelentett őket amiatt, hogy magyar nyelven fojnak az összejöveteleik… (Ez akkor nemzeti szeparatizmusnak számított.)

Alighanem összeráncolta a homlokát néhány elvtárs akkor is, amikor a beregszásziakat megtalálta a Kőbányai Sörgyár szocialista brigádja. Az anyai Illyés-nagyszülők valamejike ebben a gyárban dolgozott, a karbantartó lakatosok vezetője pedig megszállott irodalomrajongó lévén ezt kiderítette, és brigádja nemcsak hogy felvette a költőfejedelem nevét, hanem emlékét is intenzíven ápolni kezdték, egy idő után az ipari létesítmény szabadidő-központjában rendszeressé váltak az évfordulós megemlékezések. Miután felvették a kapcsolatot a hasonnevű beregszászi szervezettel és meghívták tagjaikat rendezvényükre, néhányszor magam is részt vehettem a sörgyári capricciókban.

Ezek az őszi Illyés-rendezvények évről évre hasonló forgatókönyv szerint és hangulatban zajlottak, részben a névadó méltatása, részben a szovjet-magyar barátság és részben a sörivászat jegyében. A csendes temetői koszorúzás, a gyárlátogatás és a baráti találkozások mellett a fénypontot mindenképpen a protokolláris irodalmi est képezte. Ebben mindig kiemelkedő szerepet kapott a kárpátaljai íródelegáció, és állandó meghívottnak számított nemcsak Flóra asszony és a költő lánya, Illyés Mária, nemcsak a budapesti szovjet nagykövet, hanem – tessék megfogózkodni – az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka is (aki mindig meg is jelent teljes karácsonyfadíszben és végigülte a több órás rendezvényt, holott egy szót sem értett magyarul).

Ugyancsak rendszeres vendége és gyakran fővédnöke volt a rendezvénynek Szűrös Mátyás –itt csatolunk vissza a történet fősodrához –, azon kevesek egyike, aki akkoriban (86-88-at írunk!), a parlament külügyi bizottságának elnökeként és az MSZMP KB titkáraként többször is felvetette a határon túli magyarság problémáit és érvelt a velük való kapcsolatépítés mellett. Kárpátalja különösen közel esett a szívéhez, alighanem még moszkvai nagykövet korában (1978-82) szerzett tapasztalatok okán (többször járt e minőségében a vidéken).

Így aztán, amikor a sörgyári karbantartók saját költségükön szobrot készíttettek és azt Beregszásznak ajándékozták, érhető, hogy a dolog lebonyolításában is Szűrös hatékony fővédnökségére számítottak. Aki azonnal az ügy mellé állt.

Illyés Gyula szobor Beregszász

Illyés Gyula mellszobra Beregszász főterén, Borbás Tibor szobrászművész alkotása

Nem tudom, meddig és hogyan fojt az egyeztetés Boráros János brigádvezető (lásd a fotón), Dalmay Árpád klubelnök (mint kezdeményezők) és a beregszászi illetékesek között, illetve a magasabb politika szintjén, de végül is a mellszobor reprezentatív hejet kapott a város főterén, felavatását nemcsak a beregszásziak, Kárpátalja egész magyarsága nagy megelégedéssel fogadta: lám csak, egyfelől a szovjet-ukrán hatóságok nem akadájozzák a hagyományok, az összmagyar nemzeti kultúra ápolását (és itt Illyés alakja szimbolikus értelmet nyert), másfelől ebben Magyarország hatékony segítségére számíthatunk. (Hogy ünneprontó utólag se legyek, elhallgatom, hogy ebben az átmeneti időszakban egyesek, előrelátva a változások irányát, némi politikai tőkére is szert próbálhattak tenni az ügy melletti kiállással.)

Az esemény, nem teljesen mellékesen, az én lapalapítói múltamban is meghatározó jelentőségű volt. Ugyanis miközben (már 1989 tavaszától) azon buzgólkodtam, hogy megalapítsam az 1944 utáni Kárpátalja első nyomtatott irodalmi fojóiratát, sokan óvtak merész tervemtől. Hiszen a hatvanas években még az írógépek használatát is engedélyeztetni kellett és írásmintát kellett leadni a rendőrségre (nehogy valaki röplapokat gépeljen!), a fénymásolók pedig magánszeméjek számára még ekkoriban is tilalmas dolognak számítottak, és csak hivatali hejiségekben, megfelelő biztonsági előírások mellett voltak használhatók.

Én mégis bármiféle engedéj megkérése nélkül ojan lapnak az előkészületein dolgoztam, amejet Ungváron szerkesztettem, Budapesten fogják nyomtatni (Magyarországon már működtek magánkiadók) és Kárpátalján kerül terjesztésre háromezer példányban… Meghallgatni sem mertem, hányféle törvénycikkejbe ütközik mindez.

A rendszer azonban szerencsémre gyorsabban bomlott, mint a Hatodik Síp készült, így hivatalos számonkérésemre megjelenéséig nem került sor, mindig csak kerülő úton értek el hozzám a figyelmeztetések. Egyszer a heji (ukrán többségű) írószervezetben keletkezett körülötte kisebb vihar, de mivel éppen ott voltam az ülésen, rövid magyarázatommal meg tudtam értetni a kollégákkal, hogy nincs ebben semmi szenzáció, inkább ők is villámgyorsan alapítsanak egy ukrán fojóiratot (ugyanis ijen sem volt!), ha kérik, segítek nekik.

Mégis, amikor valóban megjelent az első szám 89 szeptemberében (augusztus 20-i dátummal!), és 3000 példányát a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete segítségével sikerült hivatalosan áthozni a határon – azért a terjesztés miatt mégis bennem volt a frász.

Ám kapóra jött a szoboravatás és a magas vendég kapcsolódó programja.

A hivatalosan érkező Szűrös Mátyás a szoboravatás előtti napon ugyanis ungvári protokollprogramot bonyolított le. Fogadták a megye akkor még regnáló pártvezetői, járt az egyetem rektoránál és a nevezett notabilitások társaságában – továbbá a kijevi magyar főkonzul kíséretében és szervezésében – ellátogatott a nem sokkal azelőtt felavatott Szovjet Hungarológiai Központ új épületébe is. Történetesen ez a magyar pénzen felújított villa a második szomszédunk egy kis zsákutcában, így csak a mi házunk bejárata előtt elhaladva közelíthető meg.

Előző napon Páldi András akkori kijevi főkonzul (később nagykövet, lásd a fotót) és felesége (lásd a fotót) meglátogatott bennünket. Megkérdezték, itthon leszünk-e másnap, és hogy megjelent-e már a Hatodik Síp. A főkonzul tudott tervemről, tanácsát kértem korábban, egyike volt azoknak, akik óvtak a dologtól, de a megjelenés tényéről értesülve mellém állt ravasz tervével. Megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha a Hungarológiai Központból jövet teljesen spontán módon házunk előtt elhangzana részéről egy ijen mondat: „Egyébként pedig, Szűrös elvtárs, ebben a házban lakik az a magyar író, aki most alapította meg az első kárpátaljai irodalmi lapot.” Erre Szűrös (mintha nem lenne előre beavatva) azt fogja mondani, szívesen megnézné azt a lapot és készítőjét. Ezzel a szovjet elvtársak kész tény elé lesznek állítva, kínos lenne kilépniük a kíséretből. Ha bejöttek az utcánkba, be kell jönniük házunkba is, lapnézőbe. Előreláthatólag 15-20 főre számíthatunk, ha vállaljuk.

Ehhez képest másnap legalább negyvenen nyomultak be a lakásunkba… Hivatalos ember talán nem volt több tizenötnél, de jött az összes újságíró, tévések, rádiósok.

hatodik sípMindenki kapott egy-egy tiszteletpéldányt a fojóirat első számából, koccintottunk az új kezdeményezés sikerére. Koccintottunk: a leendő ideiglenes magyar köztársasági elnök, legmagasabb heji sarzsikén Kárpátalja ideológiai pártvezetője, a kijevi főkonzul – és én. Ez a koccintás többet ért, mint bármijen lapengedéj vagy sajtótermék terjesztéséről szóló jogosítvány.

De térjünk vissza a másnapi szoboravatáson készült archív fotóhoz: az eddig említettek többsége szerepel rajta, központi figurájáról azonban nem esett még szó. Nem más ő, mint az akkor Beregszászban élő Ivan Petrovcij ukrán (később ruszin) költő, műfordító, aki épp Illyés Gyula versét szavalja saját ukrán fordításában. Próbál nagyon laza lenni, de úgy emlékszem, kicsit remegett a hangja. Később elmondta nekem, biztos abban, hogy az ünnepség szónokairól dossziét készített a KGB, és ha befuccsolna a peresztrojka, őérte fog jönni az első fekete autó.

Záradékul még annyit, hogy a köztudatban akkoriban erősen benne volt a magyar irodalom illyési meghatározása: „ötágú síp”. És közszájon forgott az értelmezés is, hogy mi ez az öt síp: az anyaországi, az erdéji, a felvidéki, a délvidéki és a nyugati magyar irodalom. Gyula bátyánk – gondoltuk – kifelejtette Kárpátalját, talán nem is ok nélkül, hiszen a vidéknek nem volt jelentős irodalma. No de most, most mi majd megmutatjuk, hogy mi vagyunk a hatodik síp. Innen az akkor telitalálatnak gondolt lapcím! Később már egyáltalán nem találtam szerencsésnek. Elolvastam ugyanis a rövid írást, amejnek elején Illyés nemcsak a fogalom forráshejét képező mondatot írta le: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan.”, hanem ezt is: „Volt egy hatodik síp is. A munkásmozgalom emigrációs szépirodalma.” Maga az 1967-es cikk, mint címe is mutatja, a moszkvai emigráció hazatért tagjairól szól: Hidas Antal és a többiek.

No, szép kis örökség. Névadóként legalább akkora bakot lőttem, mint a párthivatalnok, amikor Illyés Gyulát összetévesztette Illés Bélával. Viszont legalább Szűrös, mint hajdani moszkvai nagykövet, jogosan került a krédóba.


(A szerző nem használ ly-t.)

Megjelent: Litera, 2019. augusztus 24.


A hozzászólásokért szerzőik viselik a felelősséget. Facebook kommentek:

A bejegyzéshez fűzött hozzászólások nem képezik a blog szerves részét, azokért a szerzőik viselnek teljes felelősséget.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme