Balla D. Károj elipszilon nélkül

- korábban Balla D. Károly | BDK piréz író blogja

Interjú a Literán Balla D. Károjjal

balla d. károj

Balla Csönge fotója

Ez az interjú a nyár közepén jelent meg a litera.hu portálon. A kérdéseket Jánossy Lajos és Nagy Gabriella tette fel írásban, én ezekre adtam, ugyancsak írásban,  hosszú és a szó minden értelmében kimerítő válaszokat, párszor viszont röviden, a kérdést megkerülve reagáltam. Több helyen éritek kényes témákat, akad ojasmi, amivel kapcsolatban most fogalmaztam meg először ijen pontosan és aprólékosan a véleményemet. | Külön öröm volt számomra, hogy a szövegemet évekkel ezelőtti Vers a falon projektumom darabjai tették elviselhetőbbé. A képek kattintással nagyíthatók. | Az eredeti közléstől csak az utólag adott alcímek, néhány link és a képszövegek tekintetében tértem el.

A Litera leadje:

…a szolgálatos irodalom, szolgáljon bár ideológiát, kisebbségi érdeket, bármit, szerepbe merevíti az alkotót. A művészet a szabadság dimenziója, a belső indíttatások kibontásának, a fantázia szárnyalásának, az alkotói innovációnak, kreativitásunk kiélésének a lehetősége. – Az Ungváron élő költőt, írót, Balla D. Károjt* kérdeztük.

Saját kiemelésem:

Kárpátalja magyar szellemi élete egyáltalán nem elszigetelt, mert teljes nyomorító sújával rátelepedett az anyagiakkal nem fukarkodó NER. Kárpátalján ma nincs független magyar értelmiségi réteg, független gondolkodó se nagyon. Minden politikai, társadalmi, szakmai intézmény, szervezet, csoport; az oktatás, a kiadók, alapítványok, a médiumok – mind-mind ugyanabba a pénzellátó rendszerbe vannak becsatornázva. És amejik csatornán a pénz jön, ugyanazon érkezik az ideológia.

Balla D. Károj: A szépírónak nem dolga hagyományt ápolni

A diktatúrákban létező (inkluzíve megjelenő) irodalom közismerten komoly politikai „szereplő”; a hatalom ellenőrzi, a közönség a sorok között olvas. Ekképp az esztétikai jelleg némileg másodlagossá is válik. A kárpátaljai irodalom, ha jól értelek, és bizonnyal túlzok, de az elnyomott kisebbség egyben tartásában vállalt szerepet. Nem csekély vállalás. Hogyan élted meg ezt az akkor beláthatatlan időszakot, mi volt a stratégiád?

A meghasonlás stratégiája

Amikor kamaszként az irodalom közelébe keveredtem, dehogy volt nekem stratégiám, pláne kisebbségi. Apám hivatása inkább taszított, én fizikus akartam lenni, egyebek mellett ez a pája azért vonzott, mert a képleteknek nincs nemzetisége. Ha tehát mégis akadt valami szeméjes stratégiám, az a magyarság ügyeiből való kimaradás volt, ennek szándékával lettem egyetemi hallgató, az egzaktságtól és univerzalitástól megrészegülve csüggtem a tudományok édes emlején, esti tagozatos fizikusként munkahejemül is egyetemi labor adódott, a kalkogén amorf félvezetők technológiai szentéje.

Irodalom? Hát persze, én inkább olvastam, mint fociztam, és verset is írtam már korábban, iskolai faliújságba nőnapit, ballagásra búcsúztatóst, de csak úgy is, mint minden kamasz, szerelmeset leginkább, később meg szójátékos blődliket, egész csokorra valót: „Betoppan a kába bába / a várószobába: / Szép utóda jött világra /  szép dundi giliszta / és már a póját is kihízta”; meg morbidabbakat: „Látok berekedt embereket / húst húznak hiénának, hiúznak / hátukat hasítja holló / halálra hülledve kérdik / hol jó?”. Ezeket, többszöri unszolására, apámnak is megmutattam. Ráncolta a homlokát, aztán a hiénás-hiúzos fölé odaírta címnek, hogy Gyarmatok, és saját anyagaival együtt átadta a Kárpáti Kalendárium szerkesztőjének. Az még, biztos, ami biztos, beleírta a múlt századokban sort.

LÁTÁSMÓD

Azt vedd alapul / ami a réteg alatt / rejtőzve lapul. | A fotók Balla D. Károj Vers a falon című projektjének darabjai – Forrás: BDK-blog

A szovjet ideológia számára így kistafírozott vers, első publikációmként, megjelent. Én meg kicsit vihogtam, de azért büszke is voltam. Tizenhat évesen, 1973-ban ebben az epizódban akár tetten is érhettem volna a diktatúra működési mechanizmusát – de ez meg sem fordult a fejemben. Nem sértett versem „gyarmatosítása”, meghamisítása, nyilván azért nem, mert eredetileg sem akartam a hiénának húst húzó emberek képével a szovjet elnyomó rendszert ábrázolni. Én csak eljátszottam egy alliterációval. A Harmatok cím ebbe persze jobban illett volna.

Aztán további magamnak-örömködések után írtam még, bűnös hiúsággal ekkor már a publikálás lehetőségére kacsingatva, villanyszerelőset meg házépítőset – tudok én utólagos hozzátoldás nélkül is ojat, amijen nektek kell! –, a következő évben ezek jelentek meg. Most már ideje lenne eljárnom az irodalmi stúdióba is, mondogatta apám. Az általa szerkesztett pártlap mellett 1971-ben létrejött formációról én nem sokat tudtam, még kevesebbet arról, megalakulásának mejek voltak a politikai előzményei, nevezetesen egy korábbi, a szovjet valóságtól elidegenedett fiatalokat tömörítő irodalmi csoport felszámolása apám dicstelen közreműködésével.

Így hát, magamat továbbra is öntudatos leendő fizikusnak tudva, de már néhány verspublikációval a hátam mögött, járogatni kezdtem a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Stratégiám továbbra sem volt egy dekányi sem, és azzal sem voltam tisztában, hogy az irodalom közelébe keveredve voltaképp feladtam a magyar ügyekből való kimaradási szándékomat.

elmúlt a tél és lassan a vasárnap / alig is érzed hogy Júdás-ajkad egyre fáj / jönnek már jönnek a réten a virágok / fények opálja lepkéket koordinál

A következő éveimre előbb a lassú metamorfózis, majd a szinte robbanásszerű váltás a jellemző. A 80-as évekre egyfajta koncepcióm, elhatározásom, „bevállalásom” valóban lett a kárpátaljai magyar irodalom ügyét illetően, de elképzeléseim megvalósításában mindvégig több volt az aktuális taktikázás, mint a kitervelt stratégia. Az pedig végképp nem tervezésen múlott, hogy az irodalom magával húzhatta a közéletet. De vissza a 70-esek derekára.

Ahogy telt az idő, egyre fontosabbá vált számomra a versírás, publikálás. Megjelentem a beregszászi Vörös Zászlóban, a Kárpátontúli Ifjúságban, majd kisebb áttörésnek számított, amikor a Kárpáti Igaz Szóban is. Bár az apám szerkesztette pártlapnak hétvégi kulturális oldala (Neon) és ifjúsági irodalmi rovata (Lendület) is volt, saját fiát valamiféle kommunista szemérmesség miatt nem szerepeltethette, csak azután, hogy erre a pártbizottság illetékese külön engedéjt adott. Szaporodtak az újságkivágatok mappámban, egyre többet írtam, már nemcsak verset, kisprózát, jeleneteket is. Azon kaptam magam, hogy írói ambícióm lettek. Kicsit szégyelltem magam emiatt.

De ennél fontosabb dolgok is történtek. Új barátaim lettek, jobbára bölcsészek, fiatal újságírók, tanárok. (Korábbi társaságom kizárólag kémikus, fizikus, mérnök, biológus hallgatókból állt, még akkori szerelmeim – inkább csak szimpátiáim – is mind vegyészként végeztek később.)

Ezekben az új kapcsolatokban az volt az izgalmas és számomra értékes, hogy több esetben meg kellett küzdenem „a főszerkesztő fia” státusom felülírásáért. Bár apám tekintéje előtt szinte mindenki meghajlott, mesterségbeli tudását se nagyon vitatták, ám kultúrpolitikusi szerepvállalásához és túlbuzgó vonalasságához a humán értelmiség körében sokan fenntartásokkal vagy ellenszenvvel viszonyultak. Ez óhatatlanul áthárult rám is, ezért baráti szándékú közeledéseimben mindig nekem kellett elsőként kitárulkoznom. Révükön viszont megismertem egy korábban tőlem elzárt világot, fokozatosan beavatódtam, ha nem is feltétlenül ellenzéki, de a vonalastól-pártostól eltérő gondolkodásmódba. Lassan anyanyelvemre, magyarságomra is kezdtem másként tekinteni, sőt a kárpátaljai magyarság – mint entitás – megjelent gondolkodásomban.

Ez a fojamat aztán az évtized végére annyira felgyorsult, hogy teljes fordulat lett a vége. Elég volt ehhez két idősebb beregszászi „szellemi vezető” holdudvarába bekerülnöm (az egyik az életét a magyartanításra áldozó pedagógus, a másik szabadgondolkodó szobrászművész) és elég volt két új, felkavaró szerelmet átélnem (előbb egy költőtárs állította feje tetejére materialista, racionális gondolkodásomat, aztán – ijen a sors – apám ellenpólusának a lánya borította fel teljes értékrendemet). Beavatódtam nemcsak a művészet elméletébe (ami korábban soha nem érdekelt), hanem a társadalmi mozgásokról, hatalmi erővonalakról, a diktatúrák természetéről is megtudtam minden ojasmit, ami korábban egyáltalán nem foglalkoztatott. De megtanultam azt is, hogy a költészet sokkal több, mint aminek gondolom. Hogy illik kicsit belehalni. Hogy egy kósza sugallat többet érhet száz pontos meglátásnál. Hogy játszani szabad, de nem úgy kell, mint fát vágni. Egy idő után, a felfedezésemtől megsemmisülve, döbbentem rá arra, hogy a metaforák már jobban érdekelnek, mint a fizika törvényei.

De ennél is méjebben érintett, hogy szinte mindent megtudtam a kárpátaljai magyar irodalom berkeiben tíz évre visszamenően történt nagy szakadásról.

Gátirat

Miért is hagynád: megalázzon. / Kerülj fölénybe gáton át, / gyötörd halálra hosszú távon, / vezesd el barmát, asszonyát, / és várd, hogy éhek jönnek érte: / sakálok, kéjes kondorok, / s hogy fogyjon el a hús egésze, / amíg a föld majd ráforog.

Kovács Vilmos neve a mi családunkban nagyon ritkán hangzott el, ha mégis, akkor negatív kontextusban. Korábbi baráti-ismerősi körömben sem volt téma. Csak egy-egy gesztus, célzás, véletlenül meghallott félmondat utalt arra, hogy valami sújos affér lehetett régebben Balla László és Kovács Vilmos között. Azelőtt nem igazán érdekelt, mi, hogyan és miért történt. Szeméjes konfliktusnak, rivalizálásnak gondoltam. Új szellemi környezetem jóvoltából aztán apránként mindent megtudtam, és azon méjségében feltárult előttem a történet egésze – és apám dicstelen szerepe ebben.

Ekkor már valamejest ismertem apám nézeteit a hatalomhoz való lojalitásról, tudtam, azt vallja: el kell nyerni az elvtársak bizalmát ahhoz, hogy magyar újság, magyar könyvkiadás,  magyar iskolák lehessenek Kárpátalján. Neki ez volt a stratégiája: bebizonyítani, hogy hűséges szovjet magyarok vagyunk, aztán kis lépéseket tenni a magyar szó, magyar kultúra fenntartása érdekében. Ennek ő eléggé látványosan gyakorolta mindkét részét, egyfelől számtalan tanújelét adta párthűségének, másfelől az anyanyelv fennmaradásában kétségtelenül kulcsszerepet játszó napilap, a Kárpáti Igaz Szó az ő vezetése alatt számos ojan dolgot felvállalt ekkor és a későbbiekben, ami igazán nem tartozott egy pártlap profiljába (irodalmi élet szervezése, a magyar vonatkozású kulturális események és sikerek népszerűsítése, olvasói énekkar (!) fenntartása, a laptestből kivágható, verseskönyvvé összefűzhető anyagok közreadása, fojóirat-pótló szerep…).  A lap egyfajta magyarságintézménnyé nőtt, és ez akár igazolhatta volna apám elveinek hejességét, elvégre diktatúrában az opponálás erkölcsileg persze magasabb rendű, de eredményessége kétséges. Igen, igazolhatta volna, ha a lojalitás nem megy el ojkor a túlteljesítésig, illetve – és főként – , ha az engedelmesség nem fajult volna odáig, hogy feljebbvalói épp vele verethették el a port a renitenskedő magyarokon. Így lett méltatlan szerepe abban, hogy a költő és regényíró, korábbi barátja és kollégája, Kovács Vilmos az irodalom perifériájára és egzisztenciális kiszolgáltatottságába szorult mai szemmel ártatlannak tűnő rendszerkritikája és a magyarság jogainak felemlegetése miatt, illetve hogy a szellemi vezetése alatt álló Forrás Stúdió tagjait ideológiai okokból meghurcolhatták, megbéjegezhették, ellehetetleníthették, évekre szilenciumra ítélhették.

Mindezt átlátva és megérve, megrendülésemben és szégyenemben, két évvel Kovács Vilmos halála után, éppen negyven éve, erős elhatározásom lett, hogy mindezt jóvá kell tennem. Ezért lettem irodalomszervező, ezért hagytam ott hirtelen a fizikát és igazoltam át bölcsésznek, ezért vállaltam szerkesztést és később ezért alapítottam fojóiratot. Következő tízegynéhány évem abban a boldog mámorban telt, hogy baráti viszonyt ápolhattam szinte mindenkivel, aki korábban apám párthűségének lett a kárvallottja.

Az érdekes az volt az egészben, hogy miközben „árulásom” miatt apámmal roppant feszült lett a viszonyom, aközben szervezői munkámat támogatta. Ha nem áll mellém, társaimmal nem tudtuk volna elérni, hogy 1981-től a szerkesztőség korifeusaitól átvegyük a stúdió irányítását és a Lendület szerkesztését. Ez utóbbi anyagait ekkortól én gondoztam. A korábbi hébe-hóba megjelenések után havi rendszerességgel jelentkezett oldalunk, apám megtanított tördelni, így amikor a Lendület a laptestből kivágható, fojóiratként összefűzhető formátumot nyert, az időigényes technikai előkészítést is én végeztem. Ennél persze fontosabb: engedte, hogy picit eltávolodjunk a pártosságtól.

Illúziója azonban senkinek ne legyen: egyfelől ez a kommunista ideológiától áthatott pártorgánum irodalmi oldala maradt, másfelől, nívójában, alig mutatott túl az önképzőköri színvonalon. Kárpátalján a mai napig igen ritkán születnek ojan művek, amejek valamiféle összirodalmi mércével mérve is kiállják a minőségi próbát, képzelhető, hogy a főként lelkes amatőrökből álló ifjúsági kontingens havi rendszerességgel mijen felhozatalt tudott biztosítani. Bizonyítási kényszerünkben költővé avattuk, aki két sort össze tudott rímeltetni, és nagyon megbecsültük azt, aki tájversekből, gondolati és alanyi költeményekből, a termelési sikereket bemutatni elmulasztó novellából összeállított oldalunkat egy béke- vagy Lenin-verssel megmentette a közlésnek (már az is nagy szó volt, hogy nem kellett minden egyes írásnak külön-külön is a forradalmi hevülettől izzania; de legalább egynek kellett lennie minden összeállításban). Az igazi poézis azért nagyritkán megcsillant, és sokat javult a kép, amikor apám nem akadájozta meg, hogy egy idő után a Forrás Stúdió elhallgattatott tagjai újra publikálni kezdjenek. Szerkesztői munkám egyik legnagyobb fegyvertényének tartom ma is, hogy ebben az időszakban (az 1980-a évek derekán) Vári Fábián László 25 verse egyesével megjelenhetett: ezek ma is az életműve legerősebb, emblematikus darabjai.

Csak ezek után az előzmények után, és ezen fejlemények fojamán, fokozatosan jutottam el odáig, hogy az irodalomra kiosszam „az elnyomott kisebbség egyben tartásában vállalt szerepet”, ahogy kérdésedben fogalmaztál. A kárpátaljai magyarság iránti elköteleződésemet időben tehát bőven megelőzte egyfelől az, hogy életem eggyé vált az irodalomszervezéssel (a publikációkon túl alig volt hét, hogy a stúdiónak ne lett volna valamijen rendezvénye), s másfelől, hogy morális indíttatásból tettem, amit tenni szükségesnek gondoltam. Hogy az irodalom művelése a mi akkori hejzetünkben magyarságszolgálat volt, azt elfogadtam, talán őszintén vallottam is, de utólag mindenképpen járulékos szerepnek tartom, amejet az irodalomnak csak azért kellett  (ha kellett) felvállalnia, mert más módon nem szólhattunk problémáinkról, sorsunkról, kisebbségi hejzetünkről. Ebből a szerepből egyébként születhetnek akár remekművek is, de valóban az a jellemzőbb, hogy „az esztétikai jelleg némileg másodlagossá is válik” a szolgálat elsőbbsége miatt.

De valamit itt is lássunk tisztán: a magyar szó ébrentartása akár az újságnál fojó munkánkban, akár az állami könyvkiadónál gyéren megjelengető könyveink esetében nemcsak magyarságszolgálat volt, hanem a szovjet rendszer igenlését, a diktatúra játékszabájainak az elfogadását is jelentette. Nem volt ez passzív rezisztencia, pláne nem aktív ellenállás, sokkal inkább alku, kettős szerep. Ha tetszik: a meghasonlás stratégiája.

BDK

Fohászkodtál / és rovásodra íratott / minden óhajod.

A ’89-es váltás után, úgy veszem ki, eljött az esztétikai igazság órája, úgy láttad, a teljesítmények mögötti minőségi fedezetet kell szigorúan számon kérni. Írásaidban többször élesen utalsz arra, hogy a kollégáid-kortársaid a megújulást, az alkotói szemléletváltást elkerülték, konkrét példákon mérve: újabb és újabb köteteik a régiek ismétlései voltak. Mit gondolsz, mi tette ezt; az évtizedeken át kialakult megszokás, az apátia, a kényelmesség?

Magyarságszolgálat: az oda-vissza megtett út

Igaz, hogy a szemléletváltás elmaradását ’89 után hiányoltam, de nem közvetlenül ekkor, hanem évek múltán. Eleinte roppant lelkes voltam. 1989-ben alapítottam a Hatodik Sípot, első fojóiratunkat, és ebben, immár a belső és külső cenzúrától szabadulva, azt próbáltam magasabb szinten fojtatni, amit az újságnál elkezdtem. Kovács Vilmos már az első számban szerepelt (addig nem publikált nyelvtörténeti munkájának egy részletével, özvegyének közreadásában). Szándékom természetesen az volt, hogy immár kompromisszumok nélkül, csak nívós, fojóirathoz méltó írások tegyék ki a számokat, és ebben most már korlátlan teret adhatok azoknak, akiket korábban a rendszer részéről sérelem ért. (Ezeknek az akkor már cirka húsz éves sérelmeknek a részletes kibeszélése elkezdődött, ezt nagyon hejénvalónak gondoltam; csak nézzen szembe apám a múltjával, csak kerüljön Kovács Vilmos piedesztálra, történjen meg a teljes erkölcsi igazságtétel. Azt akkor még nem sejthettem, hogy ezzel egy végtelen időkig kamatoztatható erkölcsi tőkéhez nyílik meg a hozzáférés.)

A fojóiratcsinálás mámorító dolog volt. Nemcsak azért, mert akkor még politikai kockázatot jelentett, és ez izgalomba hozott (javában állt a Szovjetunió, és egyes elvtársak még ráncolhatták a homlokukat, mégis, hogy gondolja ez a kis írkász, Ungváron szerkeszti, Budapesten nyomdáztatja, Kárpátalján terjeszti több ezer példányban, minden engedéj nélkül…), hanem perspektívái miatt: na most, most majd megmutathatjuk, mit tudunk mi, ha nem nyomorít, nem korlátoz, nem kényszerít kompromisszumokba a rendszer.

Aztán elég hamar kiderült, hogy nem nagyon van mit megmutatnunk. Egyfelől üresek voltak az asztalfiókok, sem a szilenciumra ítéltek, sem a külső-belső cenzúrát évtizedekig elszenvedők – talán egy-két szerző kivételével – nem írtak semmi ojasmit, ami meg ne jelent volna (és erre érdemes lenne), másfelől a kitört szabadság egy ideig inkább bénítólag hatott: többek pennája elapadt. Itt volt a nagy alkalom, megnyílt a szabad alkotás és szabad publikálás lehetősége – de élni vele csak hejjel-közzel sikerült. Az ugyancsak beindult, államitól független könyvkiadásban új művek híján így alakult ki az újra- és újraközlés gyakorlata.

Az általad felsorolt okok – megszokás, apátia, kényelmesség – mellett ebben és a szemléletváltás elmaradásában közrejátszhatott még a megfelelési kényszer, az olvasók, szerkesztők, támogatók támasztotta valós vagy feltételezett igényekhez való igazodás.

Itt még hozzátenném, nem volt szerencsés, hogy a megújulást, a szemléletváltást vagy akár a minőségfedezetet – ha jól emlékszem, inkább csak úgy 1996-tól kezdve –  éppen én kértem számon írótársaimon. Ez kritikusoknak, irodalomtörténészeknek lett volna a dolga, nem egy szépíró kollégáé.

Azért tettem, mert számomra ekkorra vált világossá, hogy a szolgálatos irodalom, szolgáljon bár ideológiát, kisebbségi érdeket, bármit, szerepbe merevíti az alkotót. A művészet a szabadság dimenziója, a belső indíttatások kibontásának, a fantázia szárnyalásának, az alkotói innovációnak, kreativitásunk kiélésének a lehetősége. A szépírónak nem dolga hagyományt ápolni, kisebbséget egyben tartani, nemzeti identitást pallérozni – tegyék ezt néprajzosok, történészek, szociológusok, politikusok. Az író alkosson egyedi és egyszeri, a begyakorlott sémákat és önjáró megoldásokat kerülő, meggyőző művészi erejű műveket, s ha neki van valamijen belső elkötelezettsége, hite, identitása, egy jó íráson az sokkal jobban átsugárzik, semmint ha mesterségesen, csipesszel rakta volna bele.

Ezzel a felismerésemmel szerettem volna kimozdítani kortársaimat önismétléseikből és sorskesergéseikből, ehejett csak jobban beszorítottam őket abba szerepbe, amejet dafkéból, csakazértis még hangsújosabban felvállaltak. Akkoriban páratlan módon egységbe tömörítettem íróinkat – igaz, hogy magam ellenében.

Ami sovány elégtételül szolgál: tizenöt-húsz év elteltével mások tollából ojkor látom az általam akkor talán túl élesen megfogalmazott problémákat újra felvetődni. Abban bízom, a mostanában induló fiatalok (ez itt egy szándékosan befejezetlenül hagyott mondat)…

Lényegében tehát kétszer tettem meg ugyanazt az utat: a magyarság ügyeiből kimaradni szándékozó reménybeli fizikusként előbb „megtértem” az irodalmi magyarságszolgálat  szentéjébe, majd fokozatosan kihátráltam a sorsfelpanaszolás oltára alól és megtagadtam mind azt a fajta közszolgálati literatúrát, mind azt a fajta kisebbségi magyarsággyakorlást, amej, úgy éreztem, irodalmunk megújulásának akadájává vált – egyben engem is korlátozott abban, hogy szabadon alkossak, univerzális értékekben gondolkodjam.

BDK

Nem elkerülhető, hogy mélyebb rétegek irányába is tájékozódjunk: Kárpátalja köztudottan viharos évszázadot élt meg a huszadik században, a határok három ország között többször módosultak. Jó helyen kapiskálok-e, amikor a töredezettség, a bizonytalanság, ad absurdum vitt bibói helyzetére utalok, arra, hogy ilyen közegben a művészi perspektívák elé minduntalan beláthatatlan torlaszok emelkednek. Hogyan vélekedsz erről, amikor a kárpátaljai irodalom megrekedtségéről beszélsz?

Az igazi tehetség nem ismer torlaszokat. Csak ritkán születik.

Két esszé-publicisztikakötetben is (A hontalanság metaforái, 2000; Magyarul beszélő magyarok, 2008) is foglalkozol a kárpátaljai magyarság sorsával. Ebben a kontextusban (is) fontos, alanyi irányú kérdés: miként tudtad elkerülni a fent említett csapdákat, bénító kelepcéket?

Nemejikbe szándékkal léptem bele. A többi fölött elrepültem.

Még a 80-as években több írásod is nagy port kavart, az Internacionalizmus és nemzeti öntudat című elemzésed hónapokig tartó sajtóvita követte, a Peresztrojkácska Kárpátalján szintén felkorbácsolta az indulatokat. Ezek Kis(ebbségi) magyar skizofrénia címen jelentek meg kötetben. A 90-es, de főként a 2000-es években azonban elcsendesedtél, az alkotásra koncentrálsz, s bár radikalitásod, szellemi nyugtalanságod nem lankadt, mintha megtört volna a hited. Mi történt akkor, és mi van azóta?

Ottlik szereplője mondja a Valencia-rejtélyben (ahh, egy ly, amit nem merek átírni), hogy nem ő unta meg a matematikát, hanem a matematika megunódott. Valami ijesmit érzek, ha szűkebb pátriám magyar közéletére gondolok. Ennél is jobban csak az a valaki unódott meg, aki erről évtizedeken át okosakat próbált mondani – teljesen hiábavalóan.

abszurd fohász

Uram, add, hogy ma se szoruljak istenhitre.

Sok helyütt hallani, hogy a határon túli magyar közösségek között a kárpátaljai a legelszigeteltebb. Mennyire szorult be, került csapdába az ottani szellemi élet, milyen erősek a szálak az anyaországi irodalmi fórumokkal, egyáltalán oda és vissza: mi jut át a határon? Mit és hogyan olvasnak ma Kárpátalján?

Etnikai rezervátum, már-már enklávé

Őszintén mondom: ezt nem tudom.

A csapda viszont más természetű: Kárpátalja magyar szellemi élete egyáltalán nem elszigetelt, mert teljes nyomorító sújával rátelepedett az anyagiakkal nem fukarkodó NER. Kárpátalján ma nincs független magyar értelmiségi réteg, független gondolkodó se nagyon. Minden politikai, társadalmi, szakmai intézmény, szervezet, csoport; az oktatás, a kiadók, alapítványok, a médiumok – mind-mind ugyanabba a pénzellátó rendszerbe vannak becsatornázva. És amejik csatornán a pénz jön, ugyanazon érkezik az ideológia. E kettőből lesz a párthűség és a hejesen szavazó kettős állampolgár. (Ugye emlékszünk: a 2018-as választáson a levélben szavazó határon túli magyarok 96 %-a voksolt a Fideszre.)

A szavazatvásárlásnak ez a gondoskodásba burkolt formája egyrészt persze nagy lehetőség és jótétemény az itt élőknek, újabban minden óhaj-sóhaj finanszírozására van pénz (komoj projektektől – pl. óvodák – falusi gyülekezet rózsafüzér-mobilapplikációján át a kacsaúsztatóra tervezett kajakpájáig), így sok-sok kárpátaljai magyar élhet kedvezőbb anyagi körülmények között az adódó munkahejeknek, családi, szakmai (pedagógusok) támogatásoknak és ösztöndíjaknak, gazdasági projekteknek (vállalkozók), mentori rendszernek (írók) köszönhetően – ami, különös tekintettel az ukrajnai fizetésekre – igen örvendetes. Másrészt nehéz felmérni, hogy egy ijen mérvű függőségnek a kialakulása hosszabb távon mijen károkat okoz, például az önálló gondolkodás és probléma-magoldási készségek szükségtelenné válása vagy az eltartottság-érzés kialakulása okán. Az is kérdéses számomra, hogy az ukrajnai életnívóból ijen módon kiemelt etnikai rezervátum hogyan tarható fenn hosszú távon, és mi történik akkor, ha ez a már-már enklávé-szerű működés egyszer megszűnik.

Ó jaj, miket írnék még erről, ha nem lennék megunódva.

bdk haiku

Bárhogy is rohansz,  / visszafutó másfeled / mindig szembejön.

Egy 2017-es „életrajzi összefoglalódban” írod, hogy vannak, akik „úgy vélik, hogy bár a kisebbségi akolmelegből kihátrált és szülőföldjétől elrugaszkodott, ám a kortárs magyar irodalom egészébe mégsem sikerült integrálódnia, amojan senkiföldjére, szellemi emigrációba navigálta magát”. Így véled te is?

Így, mivel voltaképp a „vannak, akik” is én vagyok. És az is, akinek ez a hejzet tökéletesen megfelel. Mondhatnám: jól kibuliztam magamnak ezt a kis ficakot a semmi közepén, ahol kötődéseim vannak, de nincsenek kötöttségeim. Ahol fizikai létezésem érdektelen,  virtuális jelenlétem lehetőségei viszont korlátlanok.

Viszonylag ritkán van szó arról, hogy tágabb kontextusban, a világirodalom felől nézve milyen viszonyítási pontok és preferenciák határozzák meg költői/írói tevékenységed. Beavatnál bennünket?

Minden tekintetben Cecil M. Joepardy hatása alatt állok.

A jelhagyó

Az időnek nincs /  lábnyoma. Jelet te hagysz / a járt időben.

Nem egy könyved apatémát dolgoz fel, a 2005-ös Szembesülés című esszéregényed a kommunista apa eszményeivel szembeforduló ifjú író fejlődéstörténete, és ugyancsak tekinthető aparegénynek (egyúttal anya- és családregénynek) a 2011-es Tejmozi. Hogyan látod és értékeled ma édesapád, Balla László író alakját, a generációk viszonylatában a „fojamatos múltat”?

Szembesülés az apai örökséggel – Balla László

Kezdeném azzal, hogy a Szembesülés, minden transzponáltsága, deriváltsága ellenére erősen önéletrajzi, hősöm, Oresztész nemigen tesz, érez, gondol ojasmit, ami így vagy úgy ne lenne rám vonatkoztatható. A regény azt a történetet kerülgeti származtatott szövegeivel, amejet első válaszomban érintettem, és azt a következtetést vonja le, hogy egy függetlenségét megőrizni kívánó értelmiségi számára méltatlan hejzet elfogadni a lojalitás vagy ellenállás közötti választás kényszerét, egyetlen lehetősége a kívülmaradás. A Tejmozi viszont alapvetően fikció, teljes mértékben költött apával, fiúval, húggal (na jó, a mama talán egy kicsit…), ám az bizonyos, hogy a generációs konfliktus végtelenben találkozó párhuzamosai itt is meghúzhatók.

Apám értékelésében nem jutottam magammal végső konszenzusra, még mindig billeg a jó-rossz dichotóm mérlege, amikor alakját, tetteit megmérném rajta. Életében főleg hibáit láttam, holott évtizedeken át önzetlen, hatalmas, odaadó családszeretetének előnyeit élveztem. Közvetlenül halála után azt gondoltam, mindnyájan jobban járunk, ha életműve lassan-lassan feledésbe merül, mert szépirodalmi munkáiról (több mint félszáz könyvről beszélünk) egyelőre nem tudjuk lefejteni kultúrpolitikusi működését, ha pedig ez majd lehetségessé válik, akkor csak az életmű középszerűsége, és ami rosszabb, érdektelensége fog kiderülni. Ám épp nemrégiben mondta egy fiatal irodalomtörténész, hogy ez a politikummal bőven áthatott műegész éppen hogy rendkívül izgalmas. Hát nem tudom. Kétségtelen, hogy kordokumentum-értéke lehet munkáinak, de nem volt ő hiteles krónikása korának. Negyven éven át kommunistaként tupírozta a valóságot, nyugdíjba vonulása és a rendszer összeomlása után ojan gyorsan fordított köpönyeget, hogy a fülemben még most is süvít a szél, amit akkor csapott. Újra akarta alkotni az életművét, a szovjet rendszert leleplező és kárpátaljai magyarság sorsát igaz módon bemutató regényfojam megírásába kezdett (el is készült 7 regénnyel, meg is jelentek) – de érzésem szerint ezt is túllihegte; nem hiteles, amit alkotott.

A magyar művelődés és irodalom heji viszonyainak alakításában betöltött szerepét is vegyesen ítélem meg. A lapcsinálásban kétségtelenül – az akkori lehetőségekhez mérten – nagyot alkotott, valami jelentőset és egyedülállót hozott létre. Ez akkor is igaz, ha hozzá lehet fűzni, hogy ebben szeméjes ambíciói is hajtották. És persze fel lehet itt is tenni a kérdést, vajon valóban ojan nagy dolog egy magyar lap, ha elsődlegesen mégis a szovjet rendszert dicsőíti és arra szolgál, hogy a hamis ideológiát anyanyelvükön sújkolja a magyar olvasókba. Ám a direkte propagandisztikus írások mellé befértek a kárpátaljai magyarok mindennapi életével, problémáival foglalkozó írások. Ha valakit a munkahején atrocitás ért, beírt a KISZónak, egy újságíró kiszállt, kivizsgálta az ügyet. Ha egy kolhozban, gyárban nem mentek jól a dolgok, a lap megírhatta. De ennyi. És ez nem kevés. A lap járulékos tevékenységéiről (stúdió, énekkar…) már szóltam, itt még hadd említsek egy apróságot: a szerkesztőség komszomol-szervezetének (!) kezdeményezésére hangfelvételekkel kísért előadás-sorozatot tarthattam a beatzene történetéről. Ez merész, progresszív dolognak számított akkor, amikor „fent” a nyugati zenére való ugrabugrálást a dekadencia netovábbjának tartották.

A főszerkesztő Balla László mérlege tehát szerintem pozitív. Kultúrpolitikai tevékenységében pozitívum, hogy kilobbizta a megyei pártvezetésnél a lapnak tett engedményeket, magyarságintézménnyé tette és jól működő szellemi holdudvart épített köréje. Az írótársa és annak tanítványai ellen pártutasításra fellépő Balla László tettei azonban megbocsáthatatlanok akkor is, ha tudjuk, egy esetleges parancsmegtagadás miatt valószínűleg leváltották volna, és – szólt a magyarázata memoárjában – akkor a KISZó nem válhatott volna azzá, amivé 22 évnyi (!) főszerkesztősége alatt vált. No meg az is lehet, egy ostoba pártcsinovnyik nálánál durvábban bánt volna el a renitenskedő magyarokkal, ő voltaképp a nagyobb bajtól védte meg őket… Az effajta védekezési mechanizmusok, ugye tudjuk, mennyit érnek.

Vers a fakon

Megfigyelheted, hogyan válik magaddá, amit megfigyelsz

Nem ismerünk még egy írót (nem csak Kárpátaljáról), aki oly szenvedélyesen blogolna, mint te. Ám nem csak írsz ezeken a felületeken, de internetes akciók, virtuális események színtereivé is teszed. Godot-ra vársz, virtuális hidat foglalsz, képzeletbeli helyszínen tartasz performanszt a semmiről, piréznek vallod magad vagy épp virtuális öngyilkosságot követsz el, és bejelented a saját halálod. 2017-ben úgy döntöttél, hogy tiltakozásul a magyar akadémiai helyesírási szabályzat vaskalapos rendelkezései ellen, többé nem használod a ly-t, és írótársaidat is csatlakozásra szólítottad fel. Úgy tűnik, a virtuális tér szabad, határok nélküli, hatalmas játék- és élettér számodra. Ám az írói lét nem hagyományos formái ezek. Akadnak-e játszótársak hozzá, vagy Don Quijoteként vívod magányos harcodat Ungváron?

Hiú ambícióm a fenegyerekségre

Roppant jellemző, hogy a felsorolt akciókba soha egyetlen hazai írótársam be nem kapcsolódott. Az internet nálunk amúgy is sokáig lenézett, úri huncutságnak számított (nekünk a falujárás az internetünk, mondta egy kolléga cirka 15 éve). Ebben szerencsére változott a hejzet, ha más nem, az új generáció megjelenésével. A legfőbb oka azonban távolmaradásuknak az én szeméjem. Ha fizikus azért akartam lenni, mert a képleteknek nincs nemzetisége, akkor a világháló meg épp azért lett  az otthonom, hogy ne kelljen a kisebbségi agyfasszal és önsajnálattal foglalkoznom. Akiknek azonban éppen ez az életeleme, hogyan csatlakozhatna az én léhaságaimhoz?

De nem harcok ezek, hiányzik belőlem a kóborlovag elszántsága. Puszta játéknál persze többek, de halálosan komojan még a meghalásaimat sem kell venni. Meg hát – miért ne vallanám itt be – akcióimban, bármiről is szóljanak, hiúsági szempontok is közrejátszanak. Pirézzé válásom a xenofóbia elleni nyilvánvaló közéleti fellépés volt, de belejátszott az ambícióm, hogy éppen én legyek az első piréz, aki utóbb e mögé a gesztus mögé filozófiai tartalmat állíthat és a beavatkozó művészet elméletére épített performance koncepcióját is ráhúzhatja („egy nem létező etnikumnak saját szeméjemmel való megképezése ojan művészeti performansz, amejjel kísérletet tehetek arra, hogy az előítéletes gondolkodás valóságába beavatkozzam.”) Az ly elvetésével, esküszöm, nem az MTA elleni nemtelen kormányzati támadásokat készítettem elő, voltaképp áprilisi tréfának szántam, végül magamat ugrattam be, mert hiú ambícióm támadt egy újabb fenegyerekségre.

2009-ben a Mozgó Világban megírtad betegséged történetét. Ebben az írásban meglehetős önironikusan számolsz be arról, kinek hogyan szoktál válaszolni a „hogy vagy” kérdésre. Iróniát, öniróniát félretéve: hogy vagy most?

Dolgozom.

 


* A szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont, és nevét is j-vel írja.

Kérdezett: Jánossy Lajos – Nagy Gabriella

Megjelent: Litera, 2019. június 22. Újraközlés kisebb kiegészítésekkel.

Megvalósulás

Egy lépésre vagy a megvalósulástól. Már mögéd került


A hozzászólásokért szerzőik viselik a felelősséget. Facebook kommentek:

A bejegyzéshez fűzött hozzászólások nem képezik a blog szerves részét, azokért a szerzőik viselnek teljes felelősséget.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Balla D. Károj blogja © 2018 Frontier Theme